John Carroll ~ Jézus, a Létező

ˇ

Olvasás közben...

ˇ

2000-ben Helmut Rilling Bach halála 250. évfordulójának emlékére négy kortárs komponistát kért föl, hogy írjanak passiót a négy evangélium szerint. A négy opusz elkészült, látható-hallható volt az egyik német tv-csatorna jóvoltából nálunk is.

ˇ

Már akkor feltűnt, hogy a Márk evangélium alapján komponált passió (lásd: ITT ) koncepciójában mennyire eltér a többiektől. A zeneszerző az Argentinában született orosz-zsidó származású Osvaldo Golijov volt. A zene dél-amerikai, afrikai és egyéb népi elemeket mutatott föl, az előadásban a tánc is helyet kapott, s - amint a Márk evangélium - Jézus keresztrefeszítésével és halálával befejeződött. Nem volt feltámadás.

ˇ

Azután olvasható lett Vermes Géza öt Jézus-könyve, különösen az utolsó (Jézus hiteles evangéliuma), amely keresztény teológiai megközelítésben nyilvánvalóan pogánynak, istentagadónak minősülhetett. De már Golijov passiójának hallgatása közben eszembe jutott, hogy vajon miért van a négy evangélium között számos különbség, s a Márk evangélium a leglényegesebb részt a feltámadást mellőzi, vagyis Jézus közönséges emberként halt meg. Az egyházi körök ezt megpróbálták úgy magyarázni, hogy ez az evangélium nem befejezett.

ˇ

Egy szó, mint száz, mondjuk ki hát kereken: a Jézusról alkotott teológiai történet csak hit, hívés alapján fogadható el. Ha szemléletünkből a vallási hit hiányzik, akkor a történetet csak konkréten, történelmileg lehet megközelíteni, s nem is az a legfőbb kérdés, hogy Jézus történeti személy volt-e, mint inkább az, hogy ha élt, milyen ember volt, s milyen társadalmi, közösségi szerepe lehetett.

ˇ

S most akkor John Carroll... Számomra ennek a szövegnek - és a szerzőnek - a legnagyobb érdeme: a szemlélete. Felfogja Jézust, mint létezőt, mint valaha élt és valamilyen formában működő személyiséget, egzisztenciát.

ˇ

Nem cáfol, nem vitatja a Jézus-történet jelentőségét az európai vagy egyetemes kultúra szempontjából. Nem ez a témája!

ˇ

A létező és egykor élt, soha fel nem támadott Jézus viszont alapjában véve, akaratlanul is megkérdőjelezi a keresztény hit legalapvetőbb dogmáját, vagyis - csak ez ismételhető -, hogy a teológiai Jézus-történet elfogadása hitbéli kérdés, ami John Carrollt nemigen érdekli. Ha igen, akkor csak annyiban, hogy a létező Jézus nyomán egy nem létező Jézus mitológiája született meg és hat mindmáig.

ˇ

Ennek a szemléletnek a cáfolása aligha sikerülhet, hiszen csak hitbéli argumentációval vitatható, Carroll viszont nem hitbéli szemlélet alapján állva vélekedik.

ˇ

Remélni szeretném, hogy sok szó esik majd erről a könyvről, s a teológiai megközelítés kizárólagossága kénytelen lesz leszállni egyedülvaló piedesztáljáról... (Lásd még: ITT)

Gyerekszáj ~

ˇ

avagy mitől marad aktuális egy történet...

ˇ

Bizony már majd félévszázada, amikor ötéves fiam az óvodából hazajövet azzal a meglepő kéréssel állt elő, hogy szeretne látni egy zsidót. [A kérdésből minden bizonnyal kiviláglik, hogy családunkban az efféle kérdések soha nem voltak napirenden - emberek vagyunk: gondoltuk...]

ˇ

Az esetnek tanúja volt a kisebbik fiam - akkor a negyedik évének közelében járt.

ˇ

- Miért szeretnél látni egy zsidót? - kérdeztem meglepődve.

ˇ

- Azért, mert azt mondta az óvodában az egyik fiú, hogy a zsidóknak rengeteg pénzük van, másoktól elveszik a pénzt és gazdagodnak.

ˇ

- Biztosan akarsz látni tehát egy zsidót? Akkor jól nézz meg engem, mert én zsidó vagyok .

ˇ

- De hiszen nekünk soha nincsen pénzünk!

ˇ

- No látod, hát ennyi az igazság az ilyen buta mondásokban.

ˇ

- És az anya is zsidó? -kérdezte.

ˇ

- Nem - válaszoltam -, ő nem zsidó.

ˇ

- Hát akkor most én mi vagyok, zsidó vagy nem zsidó?

ˇ

- Félzsidó; így szokták mondani...

ˇ

Ebben megegyeztünk... Másnap a kisebbik fiam hozzám somfordált és megkérdezte:

ˇ

- Én is félzsidó vagyok akkor?

ˇ

- Igen - válaszoltam.

ˇ

- És ha megnövök, egész leszek?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Vajon mit kérdeznek a mai ötévesek?...

Művészet ~ Tudomány

ˇ

Az iskolában tanultuk:

ˇ

A művészet ábrázolja a világot; a tudomány magyarázza.

ˇ

Különösen érdekesek voltak a kölcsönviszonyról szóló okoskodások: a művészet ábrázolja a tudományt; a tudomány magyarázza a művészetet.

ˇ

Uramég! Mennyi marhasággal tömték a fejünket!

ˇ

Hiszen mindkettő persze "szédítő" eredményeket ért el. (Noha mindkettő művelőiből alapos hiány van mégis.)

ˇ

A művészet tehát ábrázolja, a tudomány magyarázza...

ˇ

Egyiknek sem sikerült!...

ˇ

De hogyan is írta René Char? "Minden cselekedetnek, ami elkötelezi a lelket, még ha az nem is tud róla, bűnbánat vagy szomorúság lesz az epilógusa. Bele kell nyugodni ebbe." [A könyvtár lángban áll]

ˇ

Akkor hát? Marad az "Örömóda" közhelye... Ezzel végülis elvagyunk!

XVI. Benedek pápa
ˇ
a hírek szerint együtt ebédelt a szegényekkel...
ˇ
Ámulva hallgatom a hírt!
ˇ
Engedtessék meg, hogy pontosan idézzem a közleményt:
ˇ
"Szegényekkel együtt ebédelt egy római népkonyhán vasárnap XVI. Benedek pápa, aki első ízben hagyta el Vatikánvárost azóta, hogy néhány nappal korábban a karácsonyi misén egy nő elsodorta.

A katolikus egyházfő a Szent Egyed ( Sant'Egidio ) világi katolikus közösség által működtetett népkonyhát kereste fel.
A pápa megsimogatta néhány gyermek kezét és a jelek szerint semmit sem változtatott szokásain, jóllehet a csütörtöki incidens óta megszigorították a védelmét szolgáló intézkedéseket: az egyházfő a népkonyhára is jelentős biztonsági kísérettel érkezett.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Számomra ez az egész - együttevés, simogatás (néhány gyerek esetében!) stb. - elképesztően ízetlen "gesztus". Már az is zavaró, hogy a pápa a nagy ünnepeken mindig "jóra buzdít". Talán többet nem is tehet?...
ˇ
De hogy "együttérzésével" szentesíti a szegénységet, hogy levesz az emberiség lelkiismeretének a válláról egy szörnyűséget, azt, hogy éhezők, éhen halók, nyomorúságban élő milliók vannak - hát ez az egyház és a Vatikán gazdaságának ismeretében enyhén szólva arcpirító. [V.ö. Assisi Szent Ferenc] Dehát megsimogatta néhány gyerek kezét...

mr7 (ITT)

Jó kezdeményezésnek tetszik, hogy a magyar rádió külön adóval kilép az internetre. Az mr7 - az igéretek szerint - felerészt népzenét, felerészt pedig operettet és magyar nótát sugároz.

Ahhoz még rövid idő van az új adó mögött, hogy tartalmát elemezni lehetne. Mindenesetre csúszós talaj, amelyen népzene és magyar nóta egymás mellett jelenik meg.

Koncepcionális kérdés ez. Óvatosságból idézem Bartók Béla világbakiáltott aggodalmát 1921-ből (Az irás eredetileg franciául jelent meg 1921-ben [La Revue Musicale], magyarul a Bartók Béla Összegyűjtött irása/I. című kötetben látott napvilágot [Zeneműkiadó, Budapest 1966. 91-100. oldal]):

Gyakran összetévesztik az igazi népdalokat a népies műdalokkal. Ez utóbbiak szerzői bizonyos, általában a városból hozott, zenei műveltséggel rendelkeznek; túlnyomó­részben dilettáns muzsikusok; innen ered, hogy dallamaikban nyugati zenei közhelye­ket kevernek tulajdon népzenéjük egzotikus sajátságaival. Ezért, ha ezek a dallamok őrzik is az egzotikumnak valami halvány nyomát, túlságosan közönségesek ahhoz, hogy önmagukban értékesek legyenek. Ezzel szemben az igazi népi dallamokban ál­talában valóban tökéletes stílustisztaságot találunk. (92. oldal)

A magyar zenehallgatók "tömegei" - s várhatóan nekik szánja műsorát a rádió - rendre összekeverik a népzenét a magyar nótával. Ha az adó is így tesz (bárha óránkénti váltásban igyekszik külön tartani a műfajokat), akkor az eredmény éppoly katyvasz lesz, mint ami az egész rádió "megújított" formáját jellemzi. Minthogy már a beharangozó szerint is archív anyagokat használnak majd, új műsorok nem készülnek - félő, hogy az internetes rádió kötelező frissessége éppúgy elmarad majd, mint az a rádió egészében tapasztalható. Az operett idesorolását pedig a hallgató arculcsapásának tartom, mert a műfajnak a fentiekhez jószerint semmi köze. Ezt az aggodalmat támasztja alá a rádió "alcíme" is (Dalok és dallamok), amely éppen olyan idétlen és tartalmatlan, mint a többi adó szakadatlanul ismételgetett "szlogenjei"...

De egyelőre örüljünk!...

Ami viszont tény: az internetes adó internetes portálja olyan ronda, hogy az a rádió többi honlapjainak megjelenését is "alulmúlja". Akár egy népiskedő tulipános láda. Tömény, rossz ízlésről tanúskodó giccs... Alig érthető, hogy miért nem képesek olyan internetes helyet teremteni, amely jó a szemnek, egyszerű is, jól használható is és így tovább.

A Real Player nem támasztja föl minden esetben, frissítést kér. Célszerű a Winamp-pal próbálkozni, amely egyből felismeri az élő adást...

Rádiószínpad ~ mi az?...
ˇ
kérdezi több ismerősöm is merőben kiváncsi jószándékkal...
ˇ
Az ötlet eredete Heiner Goebbelstől való. Goebbels német zeneszerző és rádióművész. Egy alkalommal a Trafóban láttam – vagy hallgattam. A produkció abból állt, hogy hárman „összejátszottak” egy rádiójátékot a néző füle hallatára, plusz a szeme láttára. A rádióstúdió kilépett a színpadra. Két zenész (az egyik maga Goebbels) és egy színész „megcsinálta” a Heiner Müller Prométeusz megszabadítása című műve alapján készült rádiójátékot.
ˇ
Magam évtizedek óta rádióműsorokat készítek. A műfajukat illetően már kezdő rádiós koromban sok vita volt rádiós körökben is, mert sokan megengedhetetlennek tartották, hogy irodalmi és zenei műveket egyszerűen építőanyagnak használok a magam elképzeléseihez.
ˇ
De azután teltek az évek, s azt vettem észre, hogy ezt a módszert nálam nevesebb személyiségek is használni kezdték. Volt, aki ezt posztmodernnek nevezte. Nekem eszembe se jutott, annál is kevésbé, mert például a zene válogatásában a kortárs kompozíciók mellett (amelyeknek a felhasználását kétségtelenül preferáltam) rengeteg régi zenét, alternatív kompozíciót, zajzenét, népzenét és számos minden ortodox zenész számára is elfogadott klasszikus zenét használtam.
ˇ
Lényegében ugyanezt csináltam a szövegekkel is. A mondanivalóm elképzelése alapján önkényesen összehoztam egymástól (legalábbis az esztéták és irodalomtudósok szerint) igen távoleső szövegeket. Feltördeltem őket és olykor szinte véletlenszerűen elhangzott egy haiku mellett egy avantgard vers, keveredett mindenki által felismert irodalmi szöveg, szinte teljesen ismeretlen művekkel. Nagyritkán beleírtam – az „önmegvalósítás” szándéka nélkül - néhány mondatot, szót magam is…
ˇ
Egyszerre észrevettem (s ebben az internetnek nagy szerepe volt), hogy erre mások is rájöttek – vagyis a levegőben volt ez a „megújulás”, a régi, hagyományos rádióművek mellett ez az újfajta szerkezet is hangott kapott. Sőt, egyre inkább kiderült, hogy a rádióművészet éppen az ilyenfajta új produkciókkal találja meg a maga sajátos, és csak ilyen módon megformálható műfaját.
ˇ
Végülis a régebbi Goebbels-emlék nyomán azt gondoltam, hogy az auditív (hallgatható) anyagok mellett vízuális (látható) megjelenítést is számításba veszek. Elkezdtem használni a látvány lehetőségeit. A színpadon elhelyezett vásznon filmek, táncok részletei, töredékei jelennek meg, s ezekkel magam által készített képek is keverednek. A számítógép adott ehhez lehetőséget, nélküle nem valósítható meg ez a hibrid elképzelés.
ˇ
Megújult bizonyos értelemben a szövegek szerepe is. Megmaradt az eredeti lehetőség, hogy a szöveg hangszórón („rádión”) keresztül hallgatható, s ez bőséges mennyiségben kiegészül a színpadon „élőben” hallgatható szövegekkel. A szövegeket javarészt felolvasva adom elő, aminek csak egyik oka, hogy ilyen mennyiségű szöveg megtanulására képtelennek érzem magam. A másik és nagyon fontos oka, hogy a rádióban a legnagyobb színészek is olvassák a szöveget, mert az az értelmezésnek egészen más lehetőségét kínálja, mint a színpadon „eljátszott” szöveg.
ˇ
Mindez együtt: a rádiószínpad. Alakulóban van, már eddig is (körülbelül egy év telt el a kezdetek óta) sokat módosult. Változott például a tiszta hangzás és a látvány aránya, valamivel több szerepet kap a színpad és így tovább.
ˇ
A rádiószínpad nem úgynevezett szórakoztató műfaj. Kétségtelen, hogy sokszor erős koncentrációt és asszociációs képességet vár el a közönségtől.
ˇ
A létrehozása aránylag egyszerű: minden előítéletet elutasítva rengeteg szöveget kell olvasni, rengeteg zenét kell gyűjteni és hallgatni és meg kell ismerkedni néhány számítógépes programmal. Ez a lehetőség szinte bárki számára adott!

2009. december 18-án, pénteken, este 7 órakor

ˇ

Korányi Tamás RÁDIÓSZÍNPADa a Sanyi és Aranka Színházban (IX. Mátyás utca 9.)

ˇ

"Valami eltört, valami elszakadt..."

ˇ

Sting legújabb - régi zenéket feldolgozó - lemezének részleteivel... Bővebben lásd: ITT

ˇ

A szövegek:

ˇ

August Strindberg, Samuel Beckett, John Cage, Georges Perec, Heiner Müller, Emile. M. Cioran műveiből

ˇ

A zenék:

ˇ

Rekonstruált egyiptomi zene; valamint Richie Hawtin, Pete Namlook, David van Tieghem, Richard Wagner, Wolfgang Mitterer, Steve Reich, Franz Schubert, Henry Purcell és Tan Dun szerzeményeinek részletei

ˇ

Továbbá képmontázsok, Bergman: Zene a sötétben című filmjének, Beckett: Godot-ra várva című színművének részletei és Tan Dun koncertfelvételének képei

Gerebenek, vonalak, gömbök...
ˇ
Nem szokásom itt szó szerint idézni, inkább linkeket rakok föl, de félve, hogy egy csepp is elvész e gyöngyszemből, pontosan ideidézem az alábbiakat a 168 óra című folyóirat 2009. december 14-i online számából. [No jó, a fénykép itt az idézetben valamivel kisebb, mint az említett folyóiratban, de a tárhelynek is van határa!]
ˇ
Tanulságként igyekszem idézni itten ezt, mert a kvintesszenciáját látom benne annak, hogy minden szinten micsoda világban vagyunk kénytelenek élni...
ˇ
Lássuk hát az idézetet, a tanulságot azt követően igyekszem majd megfogalmazni
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Bolgár György írása
Címkék: Hogy mi van? Orbán Putyin Gyurcsány

Hogy mi van?
Azt állítja Gereben Ágnes...

ˇ
Hogy Putyin miért Gyurcsánnyal és miért nem inkább Orbánnal akarta magát megörökíttetni, azt tőle kéne megkérdezni, de úgy látszik, nem szeretné megmondani.

Azt állítja Gereben Ágnes
Oroszország-szakértő a Magyar Hírlapban, hogy „egy magyar parlamenti képviselő (volt miniszterelnök) széles vigyorral odaáll fényképezkedni Putyinnal, hogy ezzel leértékelje egy másik volt (és majdani) miniszterelnök kapcsolatteremtését az energiaellátásunk szempontjából fontos ország kormányfőjével”. Hogy mindenki értse: Gyurcsány vigyorogva odaállt, miközben Orbán kapcsolatot teremtett.




Ezzel szemben a tény az,
hogy Gyurcsány nem állt oda fényképezkedni Putyinnal, legföljebb odaült (egy moszkvai vacsorára), és nem vigyorgott, a közzétett fénykép ugyanis Putyint és feleségét mutatja szemből, őt pedig félig hátulról, így aztán legföljebb mosolyt lehet sejteni az arcán, széles vigyort csak képzelni.

Ismerve továbbá a diplomáciai szokásokat, a helyszínt, valamint az erőviszonyokat, nem valószínű, hogy ő döntött volna arról, készüljön-e fénykép, hanem nyilvánvalóan Putyin rendelt oda fényképészt, és ő rakatta ki a fotót miniszterelnöki honlapjára.

Hogy aztán miért nem inkább Orbánnal akarta magát megörökíttetni, azt tőle kéne megkérdezni, de úgy látszik, Putyin nem szeretné megmondani.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Mármost!
ˇ
Ha a gereben ágnesekkel magukkal valaki mélyen és igazán meg tudná értetni, hogy milyenek, akkor minden a világon rendbejönne, s vidáman élnénk, mint a mesékben - míg meg nem halnánk!...
ˇ
Tisztelettel...

Internetes iródeákok

Naponta temérdek levél érkezik. Egy részük az ismert spam, amelyekben kéjhölgyek szolgálataikat kínálják, mások fogyókúrát javasolnak, megint mások Viagrát árusítanak olcsón és így tovább. Jó, mondom, ezek a merkantilis világ termékei, teljesen kiküszöbölni nem lehet őket...

ˇ

De azután vannak az iródeákok. Ők szinte válogatás nélkül informálnak a politikai élet eseményeiről, a világ rémségeiről, Velence szépségeiről, giccsfestők borzalmairól vagy csak ülnek és néznek. Nem lehet, hogy ők az új internetfüggők? Körmölnek, mint egykor az iródeákok, lankadatlanul. Javasolnék profilírozást. Így lenne művészeti iródeák, közügyes iródeák, lenne aki csak a horrort szolgálná, megint mások finom pletykákat írnának. Így az ember beoszthatná, ezt egyszerűen letiltom, amazt meg örömmel fogadom, sőt elmentem. De így? Ugyanazoktól jönnek az olykor (persze ritkábban, de ez érthető mainapság) jó dolgok, mint a bosszantó ostobaságok. Különösen jó az, amikor megjósolják, hogy ilyen és ilyen levél kinyitása a gép végleges halála, a merevlemez leég stb. Arra gyanakszom, hogy az emberek nem képesek nem kinyitni az ordító ostobaságokat, pedig a vírusok veszedelme is markánsan csökkkenthető lenne.

ˇ

Aztán a mindenféle játékok, a magány szomorú tanúi, meg a farmok létesítése, komplett gazdasággal, állattartással nemzetközi szomszédsággal. Megértem a világbavetettség kínjait, de azért "gondoljátok meg, proletárok--".

Nigel Kennedy a fenegyerek...
ˇ
A fenegyerek a Magyar Értelmező Kéziszótár (Akadémiai Kiadó Budapest, 1978. - 399. oldal) szerint: [főnév; a bizalmas, közvetlen, fesztelen hangú társalgásra jellemző, a választékosabb vagy a hivatalos érintkezésben nem használatos] ~ Féktelenül, gyakran vakmerőan viselkedő, virtuskodó ember.
ˇ
Mármost a most futó reklám szerint Kennedy fenegyerek. Vajon miért kapta ezt a titulust Yehudi Menuhin tanítványa? Talán, mert öltözködésében nem követi a kötelezőt, a frakkot vagy legalább sötét öltönyt. Vagy mert haja punkosra van nyírva? Vagy mert képes mosolyogva hegedülni? Vajon miért?
ˇ
Több DVD-jét ismerem. Itt fontos a DVD, mert látható is a művész, nemcsak hallható. Zseniális hegedűs, aki sok tekintetben megújítja a bizony sokszor poros és megdermedt klasszikus interpretációt. Azután: kommunikál a közönséggel. Máskor gesztusokkal, mosolygással ismeri el egy-egy zenész társa színvonalát, teljesítményét. De fenegyerek? Ki találta ki ezt az ostobaságot? Csak nem az a baj, hogy például Bachot vagy Vivaldit nem ájultan, hanem belülről jövő jókedvvel jástssza? Vagy talán az a baj, hogy más műfajokban is működik; játszik például dzsesszt, sőt popzenét is. Ritkán hallgattam néztem olyan izgalmas, jó hangulatú koncerteket, mint amilyenek az övéi. Mit csináljunk? ~ Fenegyerek, oszt jónapot...
ˇ
Emlékszem, néhány éve mennyire bosszantott, amikor egyik pihegő rádiós kolléganőm a műsorában úgy említette John Cage nevét, hogy ő az amerikai zene fenegyereke. John Cage soha nem tartott igényt arra, hogy bosszantsa a közönséget vagy akár a szakembereket - pedig hányszor rászolgáltak volna stupiditásukkal. Komolyan vette a gondolkodást és olyan nyitott érdeklődéssel élt a világban, hogy alig lehet elhinni, hogy már nem él. Zeneszerző, előadó, performanszok művésze, festő, költő és filozófus volt, hogy csak címszavakban említsem a tevékenységének területeit. Mit csináljunk? Fenegyerek, oszt jónapot...

Gerő András

ˇ

hol tart és hova igyekszik...

ˇ

A XXI. Századi Intézet (a római szám helyes: a 21. századról beszélek itten)

alkalmat adott egy vitára a magyar alkotmányról. (Lásd: ITT)

ˇ

Már októberben is kapkodtam a fejem, amikor Gerő professzor, a Habsburg Történeti Intézet (a feleslegesség mintapéldája, hiszen bármely eddigi intézet is végezhetné Habsburgék kutatását) igazgatója, szóval az "igazgató-professzor-történész" valami olyasmit pendített meg, hogy talán nem lenne olyan nagy baj, ha Magyarország monarchia lenne. Abban - tudtommal - király is szokott lenni.

ˇ

Már az októberi cikkben sem találtam valamelyes meggyőző érvet sem, kénytelen lettem arra gondolni, hogy egy Habsburg intézet léte talán monarchiában indokoltabb lenne, s annak mégiscsak Gerő az igazgatója, hát ő csak tudja, hogy mire jó az intézet meg a monarchia.

ˇ

Sokszor szokták mondogatni, hogy a magyar értelmiség hallgat, tehetetlen és ingatag. Én azt mondanám - bár ez az állítás lényegében igaz -: lámcsak vannak olyas "értelmiségiek", akik ügyesen igyekeznek.

ˇ

Hogy valami nem működik itten?

ˇ

Gondoljunk csak az Amerikából idelátogató túristára, amikor a repülőtéri automata se árut nem adott, se a pénzt nem lökte vissza, hátralépett merengve, s így szólt: ÜGYES!

ˇ

Most már csak a kívácsiság marad nekem: vajon ki lesz a király?...

Elie Wiesel
ˇ
a magyar parlamentben.
ˇ
Az eseményen a miniszterelnök a vészkorszakra utalva ezeket mondta:
ˇ
"velünk történt, és jórészt mi magunk is követtük el".

"Auschwitz után már semmi sem ugyanolyan, és mi sem lehetünk ugyanolyanok; Auschwitz után nem hallgathat a világ és mi sem hallgathatunk, ha a fasiszta gondolat megjelenésének legkisebb jelét is látjuk"
ˇ
Elie Wiesel beszédének teljes szövege:
ˇ
Tisztelt elnök úr, miniszterelnök úr, miniszter urak, excellenciás hölgyek és urak, a sajtó megjelent képviselői, barátaim!
Először is engedjék meg nekem és feleségemnek, Marionnak, hogy kifejezzük őszinte hálánkat, amiért erre a rendkívüli ülésre meghívót kaphattunk, amely a magyar Chábád Lubavics mozgalom 20 éves működésének tiszteletére ült össze. Érthető – személyes és történelmi – okokból ez igen sokat jelent nekem mint zsidónak, mint írónak és mint tanárnak is.
Külön köszönöm Dr. Köves Slomónak, az EMIH vezető rabbijának, aki ezt a budapesti látogatást megszervezte.
Zsidóként szólok önökhöz, olyan emberként, akinek az életére nagy, sőt mondhatni drámai hatással volt a magyar történelem és kultúra.
Azon férfiak, nők és gyermekek egyikeként szólok önökhöz, akik, zsidó családból származva, Romániában látták meg a napvilágot, de Magyarországon keresztül kerültek Auschwitzba…
Elnézésüket kell kérnem, amiért felszólalásom teljes szövegét nem magyarul mondom el. Életem nagyobbik felében – 1945 óta – előbb Franciaországban, majd Amerikában éltem, leginkább más nyelveken tanultam, dolgoztam, olvastam és írtam. Viszonylag kevés alkalmam volt magyarul szólhatni. És minthogy író vagyok, s a nyelv igen-igen nagy becsben áll előttem, inkább most sem tenném. Szíves engedelmükkel tehát angolul folytatom.
Évekkel ezelőtt – Ronald Reagan elnök úrhoz intézve szavaimat – azt mondtam, olyan hagyomány részese vagyok, amely megköveteli tőlem, hogy a hatalom gyakorlóinak megmondjam az igazat. Őszintén remélem, nem sértem meg önöket, ha ugyanebben a szellemben szólok most is.
Ez alkalommal is szeretnék szót ejteni a múltra való emlékezés fontosságáról. Ahogyan a régi görögök keresték a szépséget, s a rómaiak a boldogságot, úgy vannak a zsidók szüntelenül elfoglalva az emlékeikkel.
„Amikor az önök katonái 1940-ben megérkeztek Máramarosszigetre – jól emlékszem még –, az ottani zsidóság megkönnyebbüléssel és bizalommal fogadta őket.
Otthon többnyire jiddisül beszéltünk természetesen, de a második nyelvünk a magyar volt. Magyar iskolába jártam. Héberül imádkoztam, jiddisül álmodtam, a beszélgetéseink viszont többnyire magyarul zajlottak. Édesanyám kívülről tudta Petőfi és Ady verseit. Nagyanyám hadiözvegy volt: a férje, az én nagyapám, akinek a nevét viselem, felcser volt az osztrák–magyar hadseregben, ott harcolt és esett el. A zsidók hosszú-hosszú időn át ennek az országnak a leghűségesebb polgárai közé tartoztak.
Annyira büszkék voltunk a magyarságunkra, hogy naiv módon azt gondoltuk, megvéd bennünket. Olyannyira így volt, hogy amikor hírét vettük a deportálásoknak, és hogy az úti cél ismeretlen, meg voltunk győződve róla, a kormány sosem árulhat el bennünket. Nyilván elrejtenek majd valahol, egy munkatáborban, téglagyárban – Magyarországon belül, biztonságban.
Emlékszem, és le is írtam már, hogyan jöttünk el otthonról utoljára… Édesapám könnyezett. Sose láttam azelőtt sírni. Anyám – úgy tűnt – mélyen el van merülve a gondolataiba. A kishúgomon vörös kabátka, aranyszőke haját gondosan megfésülték. A csendőrök taszigáltak minket, bottal noszogattak, rákiabáltak a húgomra is, ránk is: Gyorsabban! Gyorsabban! Attól a perctől fogva gyűlöltem őket. És ma is a gyűlölet az egyetlen kapocs köztünk.
Emlékszem arra is, ahogy megérkeztünk a Nagyzsinagóga udvarára. A bejáratnál sorba állítottak minket. A magyar tiszt a papírjainkat kérte. Beléjük se nézett, azzal a mozdulattal hajította a kukába, az illúzióinkkal és az életünkkel együtt.”
Amit most felolvastam önöknek, 1954/55-ben írtam. Minden szava igaz. De… harag és reménytelenség szülte, a gyűlölet addigra elmúlt. Voltaképp sosem gyűlöltem igazán senkit. Egészen biztos, hogy nincs bennem gyűlölet a mai Magyarország iránt. Nem gyűlölök én ma senkit sem. Az Izraelben élő zsidók szeretnek engem, és én viszontszeretem őket teljes szívemből, de sose engedném meg senkinek, hogy azt mondja, nekem ezért gyűlölnöm kellene az ő ellenségeiket, a palesztinokat. Nem fogom. Akármi is a jó válasz a fájdalmakra és a reménytelenségre, a gyűlölet nem része annak.
És mégis, a múlt része a jelenünknek. Avagy William Faulkner szavaival: „A múlt nem halott, sőt mi több, még csak el se múlt igazán.” Azok, akik megtagadják a múltat, szégyent és romlást hoznak a történelmünkre. A mélységes szomorúság, amit mi, magyar zsidók éltünk át, elszenvedve a gyűlölettel teli magyar csendőrség brutalitását, kegyetlenséget, mielőtt átadtak volna a német SS kezébe, nem múlik el és nem is halványul. Vajon Adolf Eichmann-nak és maroknyi lakájának tényleg sikerült volna hat-nyolcszáz ezer férfi, nő és gyermek Birkenauba deportálását ilyen semmi idő alatt véghezvinnie a fasiszta magyar haderő aktív közreműködése nélkül?
Vajon a történelem következménye vagy elfajulása volt az, ami történt? Vajon az volt-e a célja, hogy megtanítson minket óvakodni az olyan helyzetektől, amikor az ember az isteni teremtés kudarcává lesz? Arisztotelésznek volna igaza, aki szerint a filozófia a botránkozás és a félelem hatására indul fejlődésnek?
Némelyikünk mindkettőt átélte. De a mi rémületünk és szomorúságunk nem az új generációké. Önök közül azok, akik kései születésüknek vagy erkölcsi bátorságuknak köszönhetően nem voltak részesei a bűntetteknek, nem löktek zsidókat a Dunába, nem verték őket halálra az utcán és nem adták át Eichmann tettestársainak, per definitionem, ártatlanok. Nem vagyok hajlandó a kollektív bűnösségben hinni. Önök nem is a tegnapért felelnek, hanem a máért, nem azért, ami a sötét emlékeket szülte, hanem azért, ami önökön áll. Önök, e Parlament tiszteletre méltó tagjai közül azok, akik önszántukból tanulmányozták tragikus történelmünket, szövetségeseink és barátaink; mások, akik a régi-új gyűlölet nevében a tagadást prédikálják, nem méltók sem nemzeti, sem népi szolidaritásunkra. Talán valóban csak kicsiny, marginális kisebbséget jelentenek, de a történelem megtanított minket arra, mi minden következhet kis csoportok manipulatív tevékenységéből. A kis nyilas csoportok gyilkos ereje szavakban gyökerezett – mocskos szavakban, gyűlölködő szavakban, mérgező szlogenekben, melyek mások nyilvános megalázására, erőszakra és öldöklésre buzdítottak. A tettek a szavakat követték, ahogyan mindig. És akkor már gyakran késő.
Nem az volnék, aki vagyok, ha ezt az ünnepélyes alkalmat ki nem aknáznám, és nem sürgetném önöket – arra apellálva, ami a legnemesebb és legjobb önökben –, hogy határolódjanak el a politikai közélet, sajtó és irodalom antiszemita és rasszista elemeitől. Szégyent hoznak erre a nemzetre, félelmet keltenek a zsidó kisebbségben és más kisebbségekben, amilyen például a roma kisebbség. Miért nem követik önök Franciaország és Németország példáját, és nyilvánítják a holokauszttagadást nem csupán illetlen vagy abszurd tettnek, hanem törvény által szankcionálható véteknek? Miért nincs az iskolákban nagyobb súlya a holokauszt oktatásának? Miért nem lehet hozzáférni a háború idejéből való magyar levéltári iratokhoz, különösen ami a titkosszolgálatok archívumait illeti? Vajon miért nem férhetek én ma hozzá a máramarosszigeti zsidók listájához, holott azt magyar hatóságok állították össze aznap, amikor elhagytuk a gettót? Hogyan félhetnek önök, egy büszke nemzet, efféle dokumentumoktól, holott azokban csak nevek vannak?

Az emlékezet célzatos megrostálása vagy megcsonkítása elkerülhetetlenül keserűséget, frusztrációt és szükségtelen szkepszist szül a jelen helyzetben, amikor minden erőnket mozgósítanunk kell a rasszizmus elleni harcra. Az ilyesmi nemcsak mindenestül erkölcstelen, hanem ostobaság is – ahogyan ostobaság az antiszemitizmus is, az írott emberi történelem legvénebb kollektív előítélete. A történelem ezt nekünk már többször is bebizonyította. Ki az antiszemita? Aki azelőtt gyűlölt engem, hogy a világra jöttem volna. Hitler és tanítványai, köztük a nyilasok számára zsidónak lenni önmagában is halálra méltó vétek volt.
Megtanultuk a múltból a közömbösség veszélyeit is. Emlékezzenek arra, amit mondok: a szeretet igazi ellensége nem a gyűlölet, hanem a közöny. Mások szenvedése iránti közöny a magunk szenvedését is némává és terméketlenné teszi. Nem a folyamat kezdete ez, hanem a vége. A nép, amelyhez tartozom, többek között azért is szenvedte el, amit elszenvedett, mert túl sok volt a közönyös szemlélő.
A nemzet igénye, hogy önmagára büszke lehessen, méltányolható igény. Minden tagjának joga van hozzá. Önök is, ugyanúgy, mint mások, arra lehetnek büszkék, ha a végzet emberivé formálásának vágya megvan önökben.
Legyenek méltók az eszméikhez, legyenek elszántak a valóra váltásukban. Megbecsülést és tiszteletet fognak szerezni önöknek a határokon túl is. Hadd tiszteljék önöket mások, ne pedig szégyenkezniük kelljen miattuk. Ezen a földön sokak szeme és füle figyel most ide, mit mondunk e percben mi egymásnak, ne utasítsák el őket, ne okozzanak csalódást nekik.
Túlélték a fasizmus kegyetlenségét, a kommunizmus hazugságát, tiszteletet vívtak ki maguknak a nemzetek nemzetközi családjában az elszántságukkal, hogy e 20. századi romokon emberi értékekre épülő rendszert építenek maguknak, elutasítják a politikai és a vallási fanatizmust is, és megóvják minden ember jogát – Erasmus és Montaigne szellemében – arra, hogy megkérdőjelezze azt is, ami bizonyosnak látszik, hogy bizalmatlanul viszonyuljon a hatalommal élés és visszaélés félelmetes jelenségeihez. De mondhatom ezt másképpen is: legyenek inspiráló példa, mire képes egy nemzet, ha igazán tiszteli a szabadságunkat és a kollektív emlékezetből táplálkozó igényeinket.
Köszönöm a magyar zsidó közösség barátainak, a Chábád tagjainak és rabbijainak, hogy folytatják a tanulás, az orvosi és egyéb tudományos felfedezések és ragyogó politikai ideák immár sok száz éves történetét. Emlékezzünk: mi vagyunk az ókor egyetlen olyan népe, amely túlélte a korszakokat. Az ellenség – a mi ellenségünk és az emberiség mindenkori ellenségei – igyekezett elpusztítani minket és eltörölni az emlékünket: kudarcot vallott. Ti vagytok ennek a kudarcnak az eleven bizonysága. Ezért vagyunk ma itt, ennek a nemzetnek a törvényhozói közt, és ez igen-igen nagy hatással van rám.
A különféle történelmi próbatételek ellenére én ma is idetartozom, közétek. A vizsnyici chászidok mondása: Ahavat Jiszroél – Klal Jiszroél. Ahol mi, zsidók jelen vagyunk, felelősséget érzünk egymásért, és együtt vagyunk felelősek mindnyájunkért. A magányos zsidónak sem volna szabad magányosnak lennie. Az egyedüli Isten sem magányos, az ember sem. Akármi történik, hatással van rám és ránk. Nevezzük ezt akár abszolút szolidaritásnak, sorsközösségnek: amikor ti féltek, én is reszketek. Ha örültök, veletek örvendezem.
Legendáink arról tudósítanak bennünket, hogy a nagy rabbi, Jiszraél Baál Sém Tov, „az isteni név tudója”, halálos ágyán többek közt ezeket mondta: „Maradjatok együtt!” Az áldott emlékezetű néhai lubavicsi Rebbe tanítása hasonlóképpen szólt: „Akármit tesztek, akárhová vezet az élet benneteket, maradjatok meg zsidónak.” Ez azt jelenti: ne engedjétek, hogy más szabja meg a hitetek határait, és hogy más mondja meg, mennyire szabad emlékeznetek a régi fájdalmakra és régi kétségbeesésekre.
Én emlékezem. Egy este – ahogy szokásunk volt – kettesben üldögéltünk brooklyni dolgozószobájában, és belőlem előbújt a kisgyermek, megkérdeztem hát tőle: „Hogyan hihet valaki az Örökkévalóban mindazok után, ami történt?” Egy hosszú percig hallgatott, aztán visszakérdezett: „No és hogyan lehetne nem hinni?” Én ugyancsak vártam egy kicsit, mielőtt megfeleltem volna: „Rabbi, ha a kérdése szintén kérdés volt, elfogadom, de ha válasz, annak nem fogadhatom el.”
Vannak kérdéseink, amikre nincs válasz. A létezésünk a történelemben talán egyike ezeknek a kérdéseknek. Történészek és filozófusok sokasága szorgoskodott már a megválaszolásán. André Malraux-nak volna igaza, amikor azt mondta: „A zsidó nép az egyetlen, aki komolyan vette az Isten szavát”?
Megtanultunk egy leckét, ami elkísért minket a száműzetés századaiban: bár nem élünk Jeruzsálemben, Jeruzsálem bennünk él. Budapesten vagy Párizsban, Amszterdamban és Casablancában – mindenütt Jeruzsálemért könyörgünk… de azért a népért is, amelynek körében otthonra találtunk.
És mégis…
Emlékezzünk Albert Camus megrendítő üzenetére a Pestis végéről: ,,Akárhogy is, több van az emberben, ami ünnepelni, mint ami kárhoztatni való."
ELIE WIESEL
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Magyarország a második világháború vége óta (tehát immár hatvannégy éve) gyakorlatilag semmit sem tett azért, hogy önmagával szembenézve, tisztázza a szerepét a holokauszt és a világháború eseményeiben. Éppen ellenkezőleg! Negyvenégy éven át úgy tett, mintha semmi sem történt volna, az elmúlt húsz évben pedig elintézetlenül hagyta ezeket a kérdéseket. Hogy az iskolákban nem tanítják a közelmúlt valódi történelmét; hogy egyes pártok rehabiltálni kívánják a közelmúlt történelmének bűnöseit, s a közelmúlt bűnös tevékenységével szemben nem kritikusak és nem hitelesek, hogy "értelmesnek látszó történészek" arról beszélnek a nagy nyilvánosság előtt is, hogy nem a királyság lenne-e a megfelelő államforma hazánk számára - eredményezi a szélsőségek megerősödését, a bűnök tagadását, a bűnösök heroizálását stb. Nem történt meg a megkínzottak, megalázottak és kitaszítottak megkövetése, legalább annyiban, hogy a meggyilkoltak ittmaradt leszármazottai vagy maguk a még élő holokauszt túlélők öregségüket lelki és anyagi nyugalomban élhessék, amint azt Németország törvényi keretek között biztosítja.
ˇ
Ezekben a kérdésekben is az elintézetlenség mocsarába sűllyedt az ország. A tömeg, a nép pedig többségében éppoly közönyös, mint a vészkorszak idején volt.
ˇ
Elie Wiesel erre emlékeztet valamennyiünket!...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
És azután, csütörtökön (10-én), a Hit Gyülekezetének gyülekezeti termében (vajon miért éppen itt, vajon miért nem az egész nemzetet reprezentáló helyen, például a Művészetek Palotájában - de hagyjuk most ezt...) "előadást" tartott Elie Wiesel.
ˇ
Nem előadás volt ez, hanem beszélgetés, a megbékélésnek, az emberi lehetőségek elvont szellemének, a talmudi bölcseségeknek és meséknek az estje. Rengetegen voltak. Az egymást máskor maró emberek, az érdekcsoportok egy órára csendben maradtak, s ámulva, talán kétkedve, de semmiként sem gyanakodva hallgattak egy embert, aki igazat mondott. Egykor megjárta a poklot, s most a megbékélést, a másság megbecsülését, a sokféleséget, s az önmagunk vállalásának nagyszerűségét képviselte egyszerűen, humorral, határozottan és meggyőzően.

Sting -

újra és újra...

Legújabb klasszikus zenei lemezének (lásd: ITT ) New York-i előadásával ismét komoly lépést tett az ún. "komoly" zene felé. A lemez tanúsága szerint azonban azt bizonyítja, hogy nemcsak a zene más, mint a klasszikusok idején, hanem az interpretáció is. Így azután Sting külsőségekben engedményeket tesz - egy templomi előadás kedvéért, stilárisan viszont az a küldetése, hogy új légkört teremtsen az ódon környezetben. (Lásd még: ITT)

Hazai ortodox zenei "köreinket" nem rázza meg különösebben Sting immár második, az ő falaikat döngető lemezének megszületése. Kár!...

Pánikológia

ˇ

Két angol szerző: egy statisztikus (Simon Briscoe) és egy tudományos szakíró (Hugh Aldersey-Williams) írtak egy könyvet, a pánikról. [V.ö. interjú: ITT] Magyarul is megjelent.

ˇ

A könyv - amely tematikusan csoportosítja az ember pánik-lehetőségeit - végülis azt sugallja, hogy az embernek mindenkor "szüksége volt" a pánikra és ma is "igényli" a pánikot.

ˇ

Szemlélete szerint a pániknak okai vannak, de nem mindig azok, amelyeket a pánik okaiként megjelölnek. Így tehát a pánikkal foglalkozni kell, de nem célszerű gerjeszteni, annak ellenére, hogy az embereknek erre pszichés igényük van (v.ö. horror-filmek, krimik, pletykarovatok, világvége-jóslatok, halálthozó siralmak stb.)

ˇ

A könyv izgalmas olvasmány, érdekes is, hitelesnek is valószínűsíthető...

ˇ

Csakhogy!

ˇ

Nem pontosan erről szeretnék itt néhány szót blogra vetni...

ˇ

Járvány van. A járvány ellen védekezni kell! Sokféle módja van ennek, az oltás az egyik legfontosabb. Az oltóanyagot le kell gyártani, ki kell szállítani, szükségességét propagálni kell - megannyi kiadás, és akkor még hol van a haszon. Egyesek szerint a gyógyszergyártás, mint hasznot hozó ipar, mindjárt az autógyártás után következik. Kétségtelen: sokkal többen szednek gyógyszert, mint amennyien autót vesznek-vezetnek.

ˇ

Ezek a tények, s a tények megítélése mindenkinek saját ügye, felelőssége és így tovább.

ˇ

Az viszont, ami a legutóbbi időben történik, véleményem szerint - az egyik legsúlyosabb bűn, gazemberség. Az ugyanis, hogy egyes politikusok politikai ügyet csinálnak az oltásból, s hovatovább az emberek politikai gondolkodásuk szerint oltatják illetve nem oltatják magukat. Hogy felelős politikus - nyilvánosság előtt - kijelenti, hogy ő nem oltatja magát, más vezető politikus (a hírek szerint) némi hezitálás után magát és gyerekeit beoltatta, de a feleségét - ki tudja miért? - nem...

ˇ

A világon mindenütt vita folyik a járványról, az oltóanyagokról, az oltásról. A szakemberek vitatkoznak. De hogy egy politikus állást foglaljon az influenza elleni védekezés kérdésében, hogy nyomozást kezdeményezzen az oltóanyag üzleti származását illetően, ráadásul a járvány kellős közepén - no erre azért a világban kevés példáról hallani.

ˇ

A fent említett könyv arról szól, hogy az ember fél. Fél a betegségtől, fél a balesettől, fél a terrorizmustól, fél a szociális problémáktól, fél az ártalmas munkától, fél a felfoszló törvénytől, fél a rend hiányától, fél a természet fenyegető jelenségeitől, fél az energia-források kiürülésétől, fél a modern tudomány csapdáitól - és persze fél az influenzától.

ˇ

A fent említett könyv "üzenete" az, hogy egyrészt az ember gerjeszti a félelmét, másrészt ostobaság oktalanul rettegni, hiszen a pánikkeltő hírek igen kis hányada bizonyult alaposnak. Egyes emberek hisztérikus félelmei ráadásul maguknak és környezetüknek is ártanak.

ˇ

Nem szeretnék megbetegedni, pláne meghalni az influenza következtében. De a hisztéria folyományaként sem!

ˇ

Ami viszont elszomorít: sokkal kevésbé izgatja a kedélyeket az, sokkal kevesebb médium beszél arról, hogy naponta hány gyerek hal éhen a világon. Hogy hány áldozata van a felelőtlen közlekedésnek, hogy sorra beomló bányák ölik az embereket, hogy terroristák gyilkolják az embereket hol a világ egyik részén, hol a másikon. Az, hogy egy robbantásban több mint száz ember meghal - szinte már nem is hír!

ˇ

Hát persze az éhezés, a közlekedési felelőtlenség, a bányaszerencsétlenég, a terrorcselekmények nem ragályosak, nem okoznak járványt, nincsenek vírusaik... Minden bizonnyal az ember maga önmagának a legveszedelmesebb vírusa!

Szubjektív értelmezési gyakorlat... [1.]
ˇ
Rilke: Őszi nap

Susan Boyle

szép karácsonyi ajándéka

ˇ

Az év lemeze címet is elnyerte, sőt a világ egyik legsikeresebb első számú kiadványa...

ˇ

A címadó dallal nyerte meg a Britain's Got Talent angol vetélkedőt. (A nyertes perceket lásd ITT )

ˇ

Ha sok idő nem is telt el azóta, Susan Boyle ezen a lemezen beérett előadóként jelenik meg.

ˇ

És mert közeledik a karácsony, mi mással lehetne itt jobban kifejezni a kívánságokat és a reményt... Hallgassuk a Csendes Éj-t Susan Boyle előadásában...

Merzbow

ˇ

a legismertebb zajművész, zeneszerző.

ˇ

December 12-én, szombaton, este 8 órakor lép föl a Trafó-ban Pándi Balázzsal...

ˇ

A japán Masami Akita mondta: "Ha a zene szex, akkor a Merzbow pornográfia".

ˇ

A meghatározásban - amely persze, mint minden definició, vitatható - az a pikáns, hogy Masami Akita nem más, mint maga Merzbow, minthogy ezt a művésznevet használja a német Kurt Schwitters nyomán, aki a maga dadaista építészeti installációit Merzbau-nak nevezte.

ˇ

Emlékeztetni kívánok arra, hogy John Cage rendkívüli jelentőséget tulajdonított a zajnak, amit - akárcsak a csendet - a zene részeként értelmezett! Ez a felfogás teljesen idegen a zene ortodox értelmezői számára, s mindmáig vita tárgya, hogy a zene és a zaj különválasztható-e, s ha igen, akkor hol húzódik a választóvonal. A zaj a zene tudatalattija - mondja egy másik definíció-próbálkozás. Akárhogyan is, mégiscsak tény, hogy a zaj körülvesz bennünket, s bármennyire is hajlamosak vagyunk a fennkölt különbségtételre, bizony behatol a tudattalanunkba például az utca mindennapi zaja. Ezt a szado-mazochista jelenséget emeli művészetébe - a japán író, Misima nyomán - Merzbow. Egyébként gondoljunk arra, hogy a sebesség, a motor "férfias" dörgése - megannyi kortárs jelenség, amely - minthogy mai formájában nem létezett - nem inspirálhatta a múlt komponistáit. Ezt a tényt veszi tudomásul Merzbow, aki - tetszik vagy nem tetszik - művészete tárgyává teszi a zajt, s annak világszerte az egyik legjelentősebb képviselője. [Lemezeibe bele lehet hallgatni és roppant olcsón letölthetők: ITT]

ˇ

Az alábbiakban - a fentiek illusztrálására - szerkesztettem egy utcai képsort, amelyhez az eredeti utcazajt váltogattam Merzbow kompozíciójával. Talán nem tanulság nélkül való...

ˇ

Non ridere, non lugere, neque detestari, sed intelligere - írta Spinoza [Nem kinevetni, nem panaszkodni, nem is átkozni, hanem megérteni].

Ádvent ~ Magyarország, Budapest, Ferenciek tere ~ XXI. század 2009.

Eötvös Péter

ˇ

As I Crossed A Bridge Of Dreams

ˇ

[Az álmok hídján mentem át]

ˇ

Lady Sarashina naplójának szövege alapján (született Japánban 1008-ban).

ˇ

"A hangzások színháza - szavakból zene" - ahogy a szerző írta...

ˇ

A lemez az év elején jelent meg, akkor szó volt róla: ITT

ˇ

Az újabb hír az, hogy a Midem Classical Awards 2010 szakkritikusai többszáz felvételből a három legjobb közé sorolták Eötvös lemezét. A díjat januárban, Cannes-ban adják át.

ˇ

Talán - sajnos - említeni sem érdemes, hogy a kitünő kiadványt itthon alig vették észre. Egy sovány előadása ugyan volt Eötvös művének korábban, de a sikert hozó lemez - híven a hazai "kultúrális szokásokhoz" - jószerint visszhang nélkül érkezett el az egyik legrangosabb külföldi díjhoz...

ˇ

Egy részlet, a harmadik tétel: The Moon

Alarm Will Sound

ˇ

a/rhythmia

ˇ

című vadonatúj lemeze (szeptemberben jelent meg) egészen különös egyveleg. Ez a húsztagú kamarazenekar minden zenét játszik (ennyiben a Kronos Vonósnégyes koncepciójára emlékeztetnek), ám, tekintve, hogy a színpadi performansz sem idegen tőlük, a maguk formájára alakítják a zenét.ˇ

Nem szeretem az átdolgozásokat. Pontosabban: nem szerettem... Éppen a Kronosék, vagy Sting, most meg ez a különös nevű együttes egyre inkább meggyőz arról, hogy a már megkomponált zenét lehet és szabad nyersanyagnak használni egy - az eredetihez hasonló - mégis új koncepcióhoz. Az Alarm Will Sound együttes mindent játszik. Ezen a lemezükön Ligeti György jól megfér Josquin Des Prez (vagy Pres?) zenéjével, de megszólal itt Nancarrow, Ciconia, Mason és Birtwistle mellett az olykor meghökkentő alternatív együttes, az Autechre is. Az egész hangzás mégis egységes, nem bravúros keverékre törekszik, egyszerűen csak zenél . Jó hallgatni őket...

[Mellesleg a nálunk is kapható méregdrága lemez alig több, mint egy euroért (kb. 300 Ft) letölthető: INNEN!)

ˇ

Így gondolták magukra alakítva Josquin Des Prez Agnus Dei-jét:

ˇ

És az Autechre (Cfern) az Alarm Will Sound elképzelése szerint:

Wolfgang Mitterer

ˇ

osztrák zeneszerző és orgonaművész különös című dupla lemeze (Zene e-mail-ek olvasásához) - a col legno lemezcég kiadásában - igazi különlegesség. A kortárs zenén belül is külön kategória, koncepcióját tekintve Mauricio Kagel zenei felfogásához érzem közelállónak. Nagyszerűen ismeri a zeneirodalmat, s még olyan - a kortárs zeneszerzők számára inkább távoli - klasszikusoknak, mint Bruckner és Csajkovszkij is "átköszön". Bravúrosan használja az elektronika lehetőségeit, bizonyítva, hogy ez a kortárs lehetőség klasszikus jövőjű művek megteremtését teszi lehetővé. Bátran nyúl az ambient effektekhez, s ezzel voltaképpen a DJ műfaj legjelentősebb művelői számára is példaszerű alkotásokat teremt. Egyszóval: valóban modern szemlélet, a poros agyú retardáltak bizonyára megrökönyödnek azon a merészségen, amit Mitterer a hangzások teremtésében megenged magának. Holott ez a zene összefoglalása mindannak, amit a mai zeneszerző csinálhat, s amit a korábbi komponisták is csináltak volna - ha erre technikai lehetőségeik lettek volna. S ez még abban a vonatkozásban is igaz, hogy e dupla lemez egyes darabjaiban Mitterer még önmagát is meghaladja, anélkül azonban, hogy sok, mindenáron újat teremtés izzadságát vállalná. - Külön kell szólni a kísérő tanulmányról. A szerzője Paul D. Miller, aki lenyűgöző műveltséggel, egészen Schopenhauer filozófiájához vezeti viszza a mai zene egyes alkotásait, s köztük természetesen Mitterer e lemezen hallgatható műveit. Fontos tudni, hogy Miller nem más, mint a világ egyik legműveltebb, s talán elsőszámú DJ-je: DJ Spooky!...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Egy részlet a második CD-ről, amely bő lehetőséget kínál a mai "rohanó világban" a meditációra is:

2009. november 20-án, pénteken, este hét órakor
ˇ
Korányi Tamás rádiószínpada
ˇ
a Sanyi és Aranka Színházban (IX. Mátyás utca 9.)
ˇ
“…nem vagyunk mi, csak héj és levél”
ˇ
[Műsor az ember világbavetettségéről]

(Stockhausen Helikopter Vonósnégyesének filmrészletével!)

Bergman (Szenvedély, Sarabande); Rilke (Malte Laurids Brigge feljegyzései, Saját halálát add, Levéltervezet, Őszi nap); Brodszkij (Elégia John Donne-ért, Audenből) szövegeiből

Bach, Heiner Goebbels, Saint Colombe, Stockhausen, Scelsi, Ligeti, Wagner, Cage kompozícióinak részleteiből

Rosztropovics Bach-filmjének, továbbá Bergman (Próba után, Jelenetek egy házasságból); Goebbels (Black on White); Corneau (Minden reggel); Stockhausen (Helicopter Quartett); Scelsi (Quattro pezzi); Cage (One11) filmjeinek részleteiből
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Egy részlet:



ˇ
A műsor egy másik részlete megnézhető: ITT
ˇ
Lábjegyzet a műsorhoz: ITT

Rilke szöveg részlete: ITT

Lou Reed

ˇ

A közszolgálati tévé (M1) műsorára tűzte Lou Reed 2007-es berlini koncertjét és jól tette...

ˇ

Noha a film nem tartozik az e műfajban elismerhető darabok közé. A felvétel túl volt "művészkedve", öncélú képi effekteket, fényhatásokat pakolt rá az amúgy is zsúfolt produkcióra. A gyermekkórus romantikussá "varázsolta" Reed kemény dalait. Fiatal felvételei sokkal több erőről tanúskodtak. Fáradt volt, nem idézte a valódi önmagát. A koncert második felében előadott számokban talán valamennyire magára talált, az egész azonban számomra erőtlen volt.

ˇ

S akkor végre történt valami. Egy Lou Reed dalt formált magára Antony, ez a különös egyéniség, nagyszerű hangjával végre "belülre tett" egy Reed szerzeményt. Jó volt hallani. Ez az énekes, aki saját szerzeményeivel is nagyszerűt alkot, olyan átéléssel énekli pályatársai számait (legutóbb Leonard Cohen számot adott elő egy Cohent ünneplő koncerten), hogy azok megemelkednek. Nem véletlen, hogy Reed "A holló" című operájában Antonyra bízta az egyik legismertebb számának (Perfect Day) az előadását is.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Itt meghallgatható az Antony előadás. Antony magához formálta Lou Reed-et is ezúttal, aki vokált adott Antony énekléséhez... A megelőző lármában egy pillanat alatt a csöndes meditáció hangulata vált uralkodóvá... Hiánycikk!

Candy says
I've come to hate my body
And all that it requires
In this world

Candy says
I'd like to know completely
What others so discretely
Talk about

I'm gonna watch the blue birds fly
Over my shoulder
I'm gonna watch them pass me by
Maybe when I'm older

What do you think I'd see
If I could walk away from me

Candy says
I hate the quiet places
That cause the smallest taste
Of what will be

Candy says
I hate the big decisions
That cause endless revisions
In my mind

I'm gonna watch the blue birds fly
Over my shoulder
I'm gonna watch them pass me by
Maybe when I'm older

What do you think I'd see
If I could walk away from me

Beckett
ˇ

Gerry Dukes könyve
ˇ
(The Overlook Press, Woodstock & New York, 2001)

ˇ

Lásd még: ITT

Rainer Maria Rilke

ˇ

[Lábjegyzet egy rádiószínpad-produkcióhoz (nov. 20.)]

ˇ

Útravaló ~ Rilkéhez... Útravaló... Ezt a címet adta bevezetőjének Bor Ambrus, aki a Franklin Társulat kiadásában megjelent Malte Laurids Brigge feljegyzései-t fordította. Az igazán értő bevezető szöveg első fejezete egy Rilke szoborról szól. Pontosan kettőről. És ez fontos! A rádiószínpad sokat idéz Rilkétől. Mondhatni Rilke nevében fogant.

ˇ

Bor Ambrus szövege:

ˇ

EGY SZOBOR

ˇ
Rainer Maria Rilkének két szobrát ismerjük: az egyiket felesége mintázta meg, a másikat Fritz Huf. Clara Rilke-Westhoff, Auguste Rodin tanítványa lévén, bizonyára életet akart a szoborba sűríteni, a képmás azonban kissé fakó és tétova lett.

ˇ

ˇ

Azt, ami Rilkét igazán jellemzi, és ami nálunk többnyire ismeretlen, csak Fritz Huf látta meg a költő arcán, s ezt is fejezte ki, amikor megmintázta a szobrát.
Egy fej, egy arc: ennyi a szobor. Stilizált, szögletes, egyszerű, kevés eszközzel sokat mond. Nincs rajta sok abból a lágyságból és testetlen ábrándozásból, amit Rilke alaptermészetében annyian véltek fölfedezni. Kisimult vonásai zárkózottságról, töprengésről, elmélyülésről beszélnek: a lélek, amelyet ez az arc ural, mindent latolgat, mindent mérlegre tesz, nem kímél időt és fáradságot, mert megoldást keres.
Ettől a kereséstől dacos a homloka. (Annyi asszonyi és asszonyos méltatás után ki gondolta volna, hogy Rilke dacos? Ki hitte volna, hogy a homloka olyan kemény volt, mint a gránit? Nemcsak a szobrán látni ezt, hanem a fényképein is.) A szemöldöke lapos, egyenes. Nem vonja ráncba, hatásos arcjátéka nincsen. A szája kissé vad. az ajka lebiggyed. Vékony bajusza ernyedten, igénytelenül csüng le, s az orra tövéhez két mély barázda kúszik föl, lassan, mélyen, mintha valami undor vájta volna oda. Az álla nem ugrik előre, nem támad: szögletes, hallgatag, szabályos. Ilyenek a várak legvégső bástyái és őrtornyai.
Megnyúlt arc ez, sima, lehúnytszemű. Ez lenne vajon a mimózalelkű formaművész, aki babonás félelemben rázza a rímek csöngettyűit? Ez lenne a „bécsi lírikus", akinek „bécsi" mivoltát szenvelgősségből, szomorúságból és gyengeségből állították össze? Ez a kemény és konok ember?
Rilkét félreismertük. Most majd meg kell látnunk életének abban a szakában, amikor számtalan tapasztalat és élmény után mindent elrendezett és feljegyzett, hogy utolsó, ünnepi megszólalására, mondanivalójának összefoglalására, a „Duinoi Elégiák”-ra felkészüljön. Valaha virágzott, alázatosan és céltalanul, költészetével lázasan és alázatosan pepecselt. A szobor lelkének és „Malte Laurids Brigge feljegyzései" megjelenésének idejében már minden más volt.
Sie wollen blühn,
und blühn ist schön sein, doch wir wollen reifen
und das heißt dunkel sein und sich bemühn".
Virágzani szép. De megérni más: több. Annyi, mint fáradságot, munkát, több gondot, több kínlódást vállalni. Annyi, mint sötétnek lenni és komornak.
A szobor lehúnyja a szemét.