Tuesday, February 27, 2007




Paul Hindemith












Der Schwanendreher is his third viola concerto, and, as such, a reminder that he was an outstand­ing viola player who contributed more to the reper­toire and status of the instrument than any other 20th-century composer. It is the most approach­able of the concertos, not simply because its language is imbued with that of folksong but be­cause its personality is so endearing: modest, both wistful and vivacious. It is a self-portrait. Hin­demith admitted as much in the little programme note he appended to the score: "A minstrel visits a happy company of people and plays for them the music he has brought from far away: serious and joyful songs, ending with a dance. According to his fancy and his skill he extends and decorates the melodies like a real musician, with preludes and improvisations . . ." Hindemith, now a wandering minstrel, gladly plays to an appreciative audience the melodies he has brought from his homeland. As for the melodies themselves, he is both cele­brating and preserving their character, protecting them from the maltreatment they suffer in Ger­many, and using them to spell out a coded mes­sage. That there is a message is clear from his ex­traordinary title, which obviously was calculated to throw out an interpretative challenge, as if to say "Who has ears to hear, let him hear". Hindemith himself never explained his message, nor why he selected four particular melodies out of over 600 in his source book (Franz Böhme's Altdeutsches Liederbuch. Leipzig 1877). This was partly, no doubt, because he wanted his music to speak in its own terms, and for its inner content to be con­cealed under its undemonstrative, though subtly worked out, exterior: a sonata movement pre­ceded by a slow introduction, a slow movement enclosing a central scherzo, a finale in variation form. But the real reason was because his mes­sage was dangerous. He had not yet actually left Germany, still entertaining the slimmest hope that things might change.
What Hindemith is saying can be deduced from the texts of his chosen melodies. The first movement is based on Zwischen Berg und tiefem Tal ("Between the mountain and the deep valley"), a song which tells how the lover (Hindemith) must leave his beloved (Germany) - the appearances of the song becoming gradually more determined - and take the "free road" that lies between the moun­tain and the valley. The second movement de­scribes how the lonely, disconsolate lover (viola and harp) picks up two posies from under a wintry lime tree and sends them to his beloved as a keep­sake. Nun laube, Lindlein, laube! (“Grow green, lime tree") is treated like a chorale. The move­ment's central scherzo is a fugal working of Der Gutzgauch auf dem Zaune sass ("The cuckoo sat on the fence"). Hindemith here casts himself as a cuckoo (he was regarded by the Nazis as a treach­erous upstart, an intruder in the national music scene), first perched dripping in the rain and then flying off splendidly in the sunshine. In the final movement, the cuckoo, or ugly duckling, has turned into a swan. Der Schwanendreher is as pe­culiar a title in German as in English translation: "The man who wrings the swans' necks". This dance-song is about the poultry keeper in noble estates, one of whose jobs is to fatten the swans and prepare them for the table. He is offered a wife, the cook (Germany), but she thinks he is impotent and he's not interested in her anyway. He's alright; he doesn't care. With this sardonic, self-deprecat­ing, parodoxical song Hindemith shakes the dust from his feet and sings his swan-song to Ger­many.
Ian Kemp


Listen: Here

Gone...
gone...
gone...
gone...

Sunday, February 25, 2007

Saturday, February 24, 2007

A "sárbogárdi utcakő" lidérces álma...

(Egy tévé sorozat - "a helye?" - keltette asszociáció...)






















Richard Clayderman ~ Illényi Katica

André Rieu ~ Szentpéteri Csilla

Andrea Bocelli ~ Edvin Marton



És amott, jobbra fent: Albert Györgyi

Similis simili gaudet!
(Klikk a képekre! Nagyítsd!)

Giccspancs...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Karinthy Frigyes: Így írtok ti
A "Kergék" képkiállítása
Műbírálat
(Részlet)
A kakszigetmonostori kolónia egyik legtehetségesebb tagja mutatkozik be nekünk bélkorogi GICCSPANCS Jenőben. Tisztán emlékszünk még a párizsi "Indépendent" egyik külső helyiségében kiállított képére: "Fiatal leány a tükörben képmását homlokon csókolja" - mely akkor feltűnést keltett... Kép-címeiben is újító, természetességre törekszik... Szimbolisztikus vásznai közül a "Látomások az emésztés világából" érdemel említést.

Monday, February 19, 2007

Friday, February 16, 2007


Találtam az alábbi szöveget az interneten...


(Mint "életfilozófia" is jó helyezést kaphat...)


"Ma megint rámjött a bőgés. Nem szabad hatos busszal közlekednem. Amíg X-szel laktam, mindig azzal jártam munkába. Aztán a kádban letisztáztam magammal, hogy menjen a fenébe X... Ezentúl nem ülök fel a hatosra."

Próbáljuk megérteni azt a drámát, ami ebben a szövegben található. Kis formai átrendezés:

ma megint rámjött a bőgés
nem szabad hatos busszal közlekednem
amíg X-szel laktam, mindig azzal jártam munkába
aztán a kádban letisztáztam magammal, hogy menjen a fenébe X
ezentúl nem ülök fel a hatosra


Nézzük mármost soronként - mi történik ebben a versben:

ma megint rámjött a bőgés
érzelmi kitörés – ráadásul nem először…
nem szabad hatos busszal közlekednem
egyelőre csak sejtetem az okot, hogy ez a busz váltja ki fenti érzelmi kitörést…
amíg X-szel laktam, mindig azzal jártam munkába
régi szép idők, hogy' szerettem a hatos buszt! – talán még most is?
aztán a kádban letisztáztam magammal, hogy menjen a fenébe X
nem tűröm, hogy X nyomorítson ezzel a busszal!
ezentúl nem ülök fel a hatosra
mindenesetre legjobb lesz, ha elkerülöm a hatos buszt, fenti
kellemetlenségek (?) elkerülése végett…



Tessék összevetni az alábbi svéd "gyerekverssel". A svéd költőnő:

Siv Widerberg

Szerelem

Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy, vörös és elálló
fül.

Tótfalusi István fordítása

Video: Here










































Rövidesen Magyarországon!


Vetélkedés és barátság!


Ütőhangszeres barátság!


Például a "REKKA" (Lángoló tűz)...


Fantasztikus performance: dob és tánc ~ hangszerjáték és mozgás...


V.ö.: Weöres Sándor: Dob és tánc




Bővebben: ITT

Thursday, February 15, 2007





David Shea









Sub Rosa Record ~ David Shea: The Book of Scenes

Listen: HERE

About David Shea: HERE

Video: HERE

Monday, February 12, 2007



The Roaring Silence ~

~ Cage: For the Birds...

2006. december 28-án szobrot avattak Talamon Alfonznak Diószegen, szülővárosában. Az életnagyságú szobor, Mag Gyula munkája, egy köztéri padon ülve láttatja a fiatalon - autóbelesetben - elhunyt írót. A szoboravató beszédet, melyet Hizsnyai Zoltán tartott, a rovart honlap közölte Az álomkereskedő szobra címmel. A cikk mellett közölt képet Eva Sudova készítette.





Talamon Alfonz (1966~1996)

Kezdem azzal, hogy már olyan öreg vagyok memoárt írok.

Élete alkonyán az ember általában visszaemlékezéseinek lapjain dolgozik. Ez ugyanolyan tevékenység, mint fiatalkorban a családalapítás. Némi büszkeség is tartozik ehhez a munkához. Elvégre, az ember a halhatatlanságból faragja koporsódeszkáit.
Ha álmatlanul hánykolódom éjszakánként, olykor szeretnék marslakó lenni, hogy minden este jól leszophassam magam egy letűnt civilizáció mementójánál.

B. B. kilépett a naplemente egyre vörösödő fényárjában lebegő házból...Nézte a levelek árnyékait, ahogy az enyhe fuvallatra végigsiklottak a komor, penészvirágos falakon. B.B. átvágott a néptelen utcán, és testén az árnyak foltjával elindult a vasútállomás felé... A fényhez közelebb érve megállapította, hogy egy ház földszinti szobájában világítanak. Egészen az ablak aljáig akart futni, hogy láthassa gyötrelmeinek megszabadítóját, de egy túl magas léckerítés megakasztotta. Bentről, nagy örömére, beszélgetés foszlányait vélte kiszűrődni. Egy férfi és egy nő fáradt, öreg hangját hallotta... Odaállt a küszöbre, és restelkedve bekopogott. Odabent a beszélgetés ugyanolyan álmosító egyhangúsággal folytatódott...

Felállt és kibámult az ablakon. Odakint reménytelenül összefüggő falat alkotott az éjszaka, s benne egyetlen lámpafény sem világított

Amikor a zsíros ebéd után az emberek hűs szobáikba visszavonultak szieztázni, és a néptelen, rezzenéstelen levegőjű utcákon csak a kóbor kutyák és a koldusok mászkáltak, az úton fekete köpenyében, melynek alján már teljesen kiszáradtak a piócák tetemei, megjelent az idegen. Ám csak a mennydörgésszerű, vontatott dübörgésre lettem figyelmes, amihez hasonlót csak akkor hallhat az ember, amikor a vihar a feje fölött csap össze, és a lecsapódó tüzes nyelv nyomában a hang is leér hozzá. De amikor megláttam a főtér fölött a gomolygó porfelhőt, rögtön gondoltam, hogy a templommal történt valami, az idegen művével, amely most is úgy áll, mint akkor, pár pillanattal azután, hogy a torony tetején álló hatalmas rézkereszt rázuhant a tetőszerkezetre, és azt keresztültörve, magával rántva a gerendákat, a freskókkal díszített boltíveken át bezuhant az oszlopos főhajóba, összetörve a padokat, a festett, matt szobrokat. Mindenki egyértelműen azt állította, hogy az idegen tette ezt a szörnyű bosszút...

Ez a tudat annyira boldoggá tett, hogy elfeledkeztem minden egyébről, elfajzott eszmékről, amelyektől hajtva idáig vezényeltek ezredeket, védeni a birodalom ingatag egységét, hogy megakadályozzanak rengeteg eseményt, amelyek azóta játszódtak le, és játszódnak a mai napig is... Még most is világosan látszódott a tűz kúszásának nyoma a deszkákon, bármilyen vastag is rajtuk a porréteg, bármennyi pók is szőtt rájuk sűrű hálót. Kérdő tekintetemet nagyapámra szegezem, aki ügyet sem vetve rám letérdel, mintha mohamedán istentiszteletre készülne, feltűri véres, váll-lapos egyenruhája ujját, leveszi összekarcolt rohamsisakját, és a cserepesre száradt, porlepte trágyát kezdi gyúrni, tíz körömmel kaparja, majd én is leguggolok, nem nagy meggyőződéssel kezdem kaparni, piszkálni rég volt lovak hagyatékát. Egyre lejjebb hatolunk, frissebb, puhább rétegekre lelve. Egyre nagyobb óvatossággal bolygatjuk meg az összeérett trágyát, mígnem kifordítjuk az első cukorfehér meg rózsaszín lótetűlárvákat, majd tovább ásva, mikor savanykás ammóniaszag üti meg orrunkat. Nagyapám megragadja a kezemet, mintha tisztátlan ujjaimmal szentséget merészelnék megérinteni, hogy ő egyedül kaparhassa tovább a porhanyós humuszt, s nekem először fel sem tűnik, ahogy bütykös keze alatt penészes, apró, viaszsárga gombákkal pikkelyezett öszzeragadt szőrű rozsdabarna bőr remeg, bár lehet, hogy a bőre csak az évek során vette át a ganéj színét, és akkor döbbenek még, abban a pillanatban, amikor Nagyapám nikotinszutykolta, trágyapiszkította markában egy mumifikálódott ló fejét látom, amint nedvességtől csillogó szemét ránk mereszti a hályogtól megszabadítottak hűségével, miközben Nagyapám a hangyákat söpri le kitágult orrlyukaiból, atkák fürtjeit vakarja ki sörényéből, és eligazítja szájában az elrothadt bőrszíjakra erősített elmállott zablát... Különös, valahol az emlékeim közt lappangó érzést vélek újra átélni, ahogy a pergamenfinom bőr alatt kitapogatom a koponyacsontok szeszélyes dudorait, mélyedéseit, a kidomboruló, lassan lüktető, meleg éralagutakat... Remegve nézek végig az egykori tűznyaldosta szürke, porladásnak indult deszkákon.

Egy templom egyszerű vaskorláttal elkerített mellékhajójában, töredékekben fennmaradt, erősen elmosódó freskó alatt, ébenfeketére pácolt, gazdagon faragott padsor első sorában toporogsz......szüntelenül emelgeted a kopott, mértani mintákkal teleszőtt szőnyeggel leterített jéghideg márványkockákon nyilván egyre elviselhetetlenebbül fázó lábadat...
...gyér gyertyafény-világításban, amely talán szemed kápráztatásával szinte fokozza a homályt...
... s úgy tűnhet fel számodra, hogy az aranyozott keretű szentképeken ábrázolt bibliai jelenetek és tájak alkonyati tündöklésükben terjesztik ki a templom terét a horizontig...
...pedig tudhatod, hogy alakjaik fénytelen, matt pompája pislákoló mécsesekből ered...
...de bárhogy is erőlteted képzeletedet, fantazmagóriának tűnhet számodra, hogy a festményeket a kinti, majdnem minden valószínűség szerint harmatfalóan ragyogó napfénybe képzeld...
...mert hozzád csak a színes üvegeken megszűrt, szétszórt sugarak jutnak el, hajnalpírlehelte körvonalakat rajzolnak alakodnak, ahogy a faragott pad fölé görnyedsz, egy bazaltlap falba illesztett felirata mellett, amelyet az apró, árnyékba bújó, alig kivehető betűk miatt a legnagyobb valószínűség szerint el sem tudsz olvasni...
...de nyilvánvaló, hogy egy sírkamra vagy kripta nyílása, amely lehetne akár a te családodé is...
...bűnbánó, zsolozsmázó ajkaidról ítélve elképzelhető, hogy egyik közeli hozzátartozódat búcsúztatják a szentélyben... a gyászszertartás tényét látszik alátámasztani fekete bársonyöltönyöd meg nyakkendőd is, amelyet csak kivételes alkalmakkor veszel fel...

Kitágult pupillával a semmibe révedt, szomorúan virrasztva, mint a megátkozottak vagy a kivégzésükre várók a siralomház gyónásoktól terhes, félhomályos zugában... nem tudta eldönteni, hogy az az álma volt-e, vagy valóban percnyit sem aludt... ennek jeleit vizsgálgatta... szótlanul töprengve, s rettegve, de ugyanakkor reménykedve húzta magára a takarót, belebámulva a bizonytalanul csillogó, alig kivehető, rejtőzködő porcellán lámpaburába...

Üde arcú, légies szeretőkre gondolt, akikkel szemben sohasem vallana kudarcot, semmikor sem csalatkozna bennük, nem igényelnék a hazug szavakat, csak az érzékiséget. Elképzelte, ahogy szerelmesen játszadozik velük, azok odaadóan simulnának hozzá, férfiasságát, bölcsességét dicsérve doromboló macskaként, amíg az ébredés üres, szürke hétköznapisága a megszokott egyhangúságával véget nem vetne illúzióinak, homályossá téve, elmosva álmának foszlányait, kényszerűen lemondva róla, hogy a felbukkanó bizonytalan képek alapján rekonstruálja a tudatalattiját foglalkoztató eseményeket. Egyáltalán nem volt benne bizonyos, hogy az álmához tartoznak-e a felsejlő vonatok, az összeolvadó, felbolydult forgatag, vagy az emlékezőtehetsége egészen máshonnan csipegette fel azokat, véletlenszerűnek tűntek fel előtte, lehangoló, szomorú benyomást hagyva maguk után, akár a nyári naplementék a távoli vidéken, melyek az ember szívéhez nőttek évekkel ezelőtti emlékek miatt...

Kiéhezve a szavak vígasztalására azt találgatta, mit is mondanak majd neki, szavaikból mennyire fog kicsengeni az együttérzés, meghívják-e a búcsúzás ürügyén füstös, félhomályos csapszékek embermeleg, zagyva világába, volt szeretői a mindig csaknem üres cukrászdák márványasztalkáihoz, ahol a hosszú, keményített abroszok alatt észrevétlenül összegubancolódhatnak az ujjaik, ahol izgalmas tapintású harisnyák sejtelmes forróságán csusszanthatná tenyerét, de mintha a sötét erők összefogtak volna ellene, csupa ismeretlen, mások gyűlöletében megkeményedett ajkú idegen jött vele szemben...

Ismert néhány embert, akik beérték azzal, hogy időnként bélyegkatalógust vegyenek, szertartásosan átlapozva, gyönyörködve elmerüljenek az egzotikus országok rikító színű sorozataiban, megcsodálják a legdrágább blokkokat, ábrándozzanak, hogy vágott szélű bélyegritkaságok tulajdonosai, színes álmokat szőjenek...

Tudtam, annak a számomra oly körvonalazhatatlan és megfoghatatlan, rettegéssel várt napnak derűfényes délelőttjén, amelynek eljövetelét, bár valójában sejtelmem sem volt róla, mikor is következhet be visszavonhatatlanul, elkerülhetetlenül, akár éghajlatunkon a kéménylyukakon keresztül dermesztő sikítással ránk ijesztő, jégkristályokon szánkázó tél, csupáncsak homályos, apró jelekből következtethettem rá, igyekeztem szívszorulva, a bánattól megtántorodva olvasni jelentéktelennek vélhető utalásokból, melyeken más alkalmakkor átsiklik a figyelem, percek múlásával már meg nem történtté felejti azokat, mégha kellemetlenek voltak is, mint ahogy nem marad emlékezetes számunkra a mozdulat, mellyel bosszankodva, restelkedve, fogaink között káromkodásokat szűrve kalapunkat porolgatjuk, azután, hogy valamelyik utcasarok védett, szélcsendes árnyéka mögül kilépve meglepetésszerű, váratlan rohammal kapta le fejünkről a szél, ellenben, az eljövendő sorsot szólítgatva nézünk egyre gyakrabban tükörbe, ha halántékunkon felfedezzük az első olyan ráncot, mely a szívünk felé mutat, vizsgálgatjuk, szüntelen mélyülése , s szinte láthatatlan, pórustól pórusig tartó kényelmes, megállíthatatlan terjeszkedése során mikor kereszteződik útja az orrnyereg irányába forduló redővel, hogy abban a pillanatban meghaljunk, örök talányt hagyva a fényes fémműszerei között csalhatatlan eszköz után kotorászó halottkémnek...

Kora reggelente, amikor hiába vártam lélekgyönyörködtető hajnalköszöntését, mely úgy tűnt, mintha valószínűtlenül régen történt volna meg utoljára, emlékezetemben még szebbnek, még légiesebbnek tetszett, lehetőségeimbe belebukva mindegyre mentségeken törtem a fejem, melyek nevetségesen kicsinyesnek hatottak, elfogadhatatlanoknak, máskor pedig magamba szállva bűneimet soroltam, vétségeimet, hitszegéseimet, képzelődéseim önostorozó szüneteiben undorral néztem szembe önmagammal a tükörben, hogy máris temetem, lemondok ajándékodról, mely egyetlen emlékem rólad.

Tévedhetek-e, eltaszít-e a lelkem, gondolataim bűnös, sötét rétege, amint áthatolhatatlan árnyékot von körém glória helyett, s örök-e a szeretet, ha tudod, kéjjel, gyötrelmeidben tobzódva gyengítettelek, hogy minél erősebb lehessek, mindenkor gyönyörrel hágtam át adott szavam, ígéretem foszlóbb a gyolcsnál, s mindannyiszor, mikor tébolyultan kardlapoztam feléd vágtatva lovamat, csak szemérmed pézsmaillata tétette meg velem az utat, tűnhetett szemedben tettem csillapíthatatlan érzés kinyilatkoztatásának, ám csak valamiféle behatárolatla kényszer alatt kúsztam tüskés bokrok alján ablakod közelébe, tudtam, más bújik melléd az ágyba, s ha néhányszor belopóztam is hozzád, reméltem, nem veszed észre, hogy sohasem akartalak néhány éjszakánál tovább magamnak, ugyanakkor végtelenül elkeserített, átkok és bosszúk szövevényébe hajszolt a tudat, hogy nyugalomra és biztonságra vágyva más mólója mellé kötötted ingatag, sodró bárkád láncait. E gondolat annyira kiszipolyozza az erőt izmaimból, hogy rongybabaként csúszok össze a fal mentén, s csak ekkor figyelek fel a testem alá került érdes, mélyen a húsomba szántó tárgyakra, apró fémalkatrészeket tapintok ki, parányi, finoman megmunkált kerekeket, hajszálvékony küllőket, szabályos, csipkés fogazattal, bordázott, hasáb alakú áttételeket, elpattant rugókat, melyeket elmém lázas erőlködése ellenére sem tud beleépíteni egyetlen szerkezetbe sem...
De még végig sem gondolhatod mindezt, orrodban fel sem fedezheted az énekeskönyvek cserzett bőrfedelének illatát, meg sem hallhatod a nagy fülű ministránsgyerekek élénk csengettyűszóját, homlokodon nem is érezheted a szenteltvíz hűvösségét, mikor a pillanat tört része alatt az eddig látott hatalmas szem helyett sok ezer apró szemgolyó szegeződik rád a fantazmagóriás káprázatban, újfent tűzkarikák lendülnek őrült táncba látómeződben, hiába nézel a terem egyik sejtelmesen homályos zugába, hogy pihentesd egyre fásultabb, ólompalástba burkolózott szemhéjad, s visszanézve meglepődve tapasztalod, hogy minden kétséget kizáróan ennek a szörnyű látványnak már többször részese voltál...Szürkén örvénylő, átláthatatlan homály terpeszkedett alattad, melyből szigetként emelkedett ki a terem, látszólag falak nélkül, hiszen akadálytalanul áramlottak rajta keresztül a megfoghatatlan, mégis fenyegető ködcsápok, szédülés fogott el, hiába kapálóztál a kőpadló mágneses hatalma ellen, tested pályájának visszafordíthatatlan zuhanását csak a falak akadályozzák meg, ugyanolyan tehetetlen helyzetben várod sorsod beteljesülését, mint a repülőgép...
Megadva magam az elkerülhetetlennek, igyekezvén az események kimenetelével minél kevesebbet törődni, a sors kegyességében bízom, mely mindig egy lépéssel a gondolat és a tett előtt jár, tehetetlenül, akár egy álomban, várom, mi következik...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Deák Katalin tanulmányát lásd: ITT

Wednesday, February 07, 2007


Ha fürödni mégy, vess számot magadban mindazzal, ami a fürdő­ben történni szokott: lefröcskölik, lökdösik, szidják és meglopják az embert.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ocsmány beszélgetésekbe bocsátkozni is veszélyes. Ha előfordul veled ilyesmi, ha a körülmények engedik, utasítsd rendre, aki túlment a mértéken; ha nem lehet, akkor hallgatással nyilvánítsd ki, hogy nincs ínyedre a beszélgetés.

Epiktétos Kézikönyvecskéje
(Fordította: Sárosi Gyula)

Tuesday, February 06, 2007

NORAN-Kiadó 2004 Kft. 2005. 616 oldal - Fordította Kerényi Gábor








































Képmellékletek - asszociációk -"áthallások"

("feldolgozatlan dolgok")




























A budapesti új Turul szobor...























Sunday, February 04, 2007

A legfontosabb kérdés!!!















Nagyban...












Kicsiben...

"Kiotói Egyezmény" Klikkelj IDE !


És... v.ö.:



















Ryoanji ~ a kiotói templom kőkertje

Klaus Schöning: Ryoanji
avagy az üresség kertjei

A kép: fehér téglalap kavicsokból.
Benne öt sziklacsoport.
Kétszer két kő.
Kétszer három kő.
Egyszer öt kő.
Tizenöt objets trouvés. Talált tárgyak.
Messziről hordták ide a zen-szerzetesek.
Gondosan keresték évszázadokkal előttünk.
A csillogó homok,
egyenesen gereblyézve hosszában
és a jobb sarokban széltében.
Koncentrikus gereblyézett körök,
kis hullámokhoz hasonlók,
az öt mohán nyugvó sziklacsoport körül,
mint szigeteket mossák körül őket.
A kép kerete:
sötét téglalap
tenyérnyi kövekből,
melyek körülölelik a kép felületét.
Ryoanji - a kiotói templom kőkertje.
Sok-sok időn át omladozva, elfelejtve,
néhány évtizede újra felfedezve.
Szeki-tei, a kőkert. A kövek kertje.
Ku-tei, az üres kert. Az üresség kertje.
Formát és tant összhangba hozni.
A térben.
A felületek ürességét
kövek ott-léte teszi érzékelhetővé.
Csönd.





Joni Mitchell










Above, members of the Alberta Ballet rehearse “The Beat of Black Wings” from Joni Mitchell’s “Fiddle and the Drum.”

New York Times see: HERE

Egy keveset a CD design-ról...

Tömegesen készülnek házilag a másolatok. Ezeknek nincsen külsejük, cetlik vagy filctollas firkantások jelzik az eredetüket, tartalmukat. Pedig van már lehetőség, hogy tökéletes másolatot készítsünk a design-ról is, vagy - ha például az internetről töltöttük le a zenét -, magunk tervezzünk külsőt a lemezhez. Nagyon fontos, hiszen a CD amúgy is kevesebb lehetőséget kínál, mint a nagy alakú fekete lemezek, így a CD esztétikus "tárgy volta" is elvész a hevenyészett másolatok miatt...


Az alábbiakban néhány szép CD borítót, design-t láthatunk


Diamanda Galás két lemeze, pontosan kifejezi a tartalmát...


~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Változat Yatsuo Motoki zenéjéhez: a nagyvárosi zsúfoltság, sokféleség és kopottság ötvözete...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~

~~~

DJ Spooky lemezének boritója, de még inkább érdekes magának a lemeznek a design-ja, amely egyrészt DJ Spooky egyértelmű dícsérete, jelzi azt, hogy alapos zenei és egyéb (pl. filozófiai) ismeretek birtokában dolgozik, de azt is jelzi, hogy ehhez a Sub Rosa kiadó nagyszerű archivuma is hozzátette a magáét...




~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~

A francia rádió zenei adójának (France Musiques) kitűnő sorozatából. Signature címen rengeteg kortárs zenei felvételét adja ki a rádió, különös gondot fordítva a külsőre. A lemezen Martin Saint-Pierre dobjátéka hallgatható (Mémoires des Reves, Magies et Pays Lointains ~ Álmok, varázslatok és távoli tájak emlékei címen), s a három M betű adja a lemez design-jának ötletét. A borító és a lemez képe pozitív illetve negatív kép, a művész ködös fotója külön is látható a füzet tetején, de az M betűbe is bekerült. Fontos, hogy a képek mind fekete-fehér kivitelben készültek!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Manfred Eicher az ECM lemezkiadó vezetője számára nagyon fontos, hogy miként jelennek meg a lemezek. Kialakult tehát az ECM-külső. A CD kísérőfüzetek általában hátrányba kerültek a régi nagy alakú kísérőfüzetekkel szemben. Ez és a tömegtermelés vezethetett oda, hogy a nagy cégek lemezeinek kisérő anyaga inkább
felszínesen feltűnő, s a szövegekben hemzseg a hiba, pontatlanság és tévedés. Eicher kísérőfüzetei önmaguk­ban is megállják helyüket, valóságos vizuális kompozíciók. A Tenebrae címen kiadott dupla Gesualdo lemez kísérőfüzete igazi telitalálat. A régi zenéhez itt az ECM tervezői olyan mai fotókat asszociáltak, amelyek elsősorban Gesualdo sorsát és kálváriáját hivatottak kifejezni.

Egy tájrészlet, egy arcát kezébe temető lány, egy sor kereszt árnyékban és napon - mindez mondandót hordoz annak számára, aki tudja, hogy Gesualdo szerelem-féltésből megölte feleségét, ám élete végéig hordozta ennek terhét, hiszen amúgy - nemesi származá­sa folytán - büntetlenséget élvezett. S a szövegek a kísérőfüzetben! Paul Celan verse - Tenebrae -, amely címében elsősorban az evangéliumi elsötétedésre utal, tartalmában azonban

sokkal több: utal a huszadik század iszonyaira, a holocaustra - „imádkozz, uram. Mi közel vagyunk".

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Néhány saját "tervezésű" design...