Rainer Maria Rilke

ˇ

[Lábjegyzet egy rádiószínpad-produkcióhoz (nov. 20.)]

ˇ

Útravaló ~ Rilkéhez... Útravaló... Ezt a címet adta bevezetőjének Bor Ambrus, aki a Franklin Társulat kiadásában megjelent Malte Laurids Brigge feljegyzései-t fordította. Az igazán értő bevezető szöveg első fejezete egy Rilke szoborról szól. Pontosan kettőről. És ez fontos! A rádiószínpad sokat idéz Rilkétől. Mondhatni Rilke nevében fogant.

ˇ

Bor Ambrus szövege:

ˇ

EGY SZOBOR

ˇ
Rainer Maria Rilkének két szobrát ismerjük: az egyiket felesége mintázta meg, a másikat Fritz Huf. Clara Rilke-Westhoff, Auguste Rodin tanítványa lévén, bizonyára életet akart a szoborba sűríteni, a képmás azonban kissé fakó és tétova lett.

ˇ

ˇ

Azt, ami Rilkét igazán jellemzi, és ami nálunk többnyire ismeretlen, csak Fritz Huf látta meg a költő arcán, s ezt is fejezte ki, amikor megmintázta a szobrát.
Egy fej, egy arc: ennyi a szobor. Stilizált, szögletes, egyszerű, kevés eszközzel sokat mond. Nincs rajta sok abból a lágyságból és testetlen ábrándozásból, amit Rilke alaptermészetében annyian véltek fölfedezni. Kisimult vonásai zárkózottságról, töprengésről, elmélyülésről beszélnek: a lélek, amelyet ez az arc ural, mindent latolgat, mindent mérlegre tesz, nem kímél időt és fáradságot, mert megoldást keres.
Ettől a kereséstől dacos a homloka. (Annyi asszonyi és asszonyos méltatás után ki gondolta volna, hogy Rilke dacos? Ki hitte volna, hogy a homloka olyan kemény volt, mint a gránit? Nemcsak a szobrán látni ezt, hanem a fényképein is.) A szemöldöke lapos, egyenes. Nem vonja ráncba, hatásos arcjátéka nincsen. A szája kissé vad. az ajka lebiggyed. Vékony bajusza ernyedten, igénytelenül csüng le, s az orra tövéhez két mély barázda kúszik föl, lassan, mélyen, mintha valami undor vájta volna oda. Az álla nem ugrik előre, nem támad: szögletes, hallgatag, szabályos. Ilyenek a várak legvégső bástyái és őrtornyai.
Megnyúlt arc ez, sima, lehúnytszemű. Ez lenne vajon a mimózalelkű formaművész, aki babonás félelemben rázza a rímek csöngettyűit? Ez lenne a „bécsi lírikus", akinek „bécsi" mivoltát szenvelgősségből, szomorúságból és gyengeségből állították össze? Ez a kemény és konok ember?
Rilkét félreismertük. Most majd meg kell látnunk életének abban a szakában, amikor számtalan tapasztalat és élmény után mindent elrendezett és feljegyzett, hogy utolsó, ünnepi megszólalására, mondanivalójának összefoglalására, a „Duinoi Elégiák”-ra felkészüljön. Valaha virágzott, alázatosan és céltalanul, költészetével lázasan és alázatosan pepecselt. A szobor lelkének és „Malte Laurids Brigge feljegyzései" megjelenésének idejében már minden más volt.
Sie wollen blühn,
und blühn ist schön sein, doch wir wollen reifen
und das heißt dunkel sein und sich bemühn".
Virágzani szép. De megérni más: több. Annyi, mint fáradságot, munkát, több gondot, több kínlódást vállalni. Annyi, mint sötétnek lenni és komornak.
A szobor lehúnyja a szemét.