Salvador Dali  &  Walt Disney

A két meglehetősen eltérő formában alkotó művész még 1946-ban arra szövetkezett, hogy közös filmet készítenek.

A terv nem valósult meg, csupán néhány perc lett. Ezt egészítették ki az ezredforduló táján.  

A felvétel érdekessége, hogy a klip  zenéit Nina Simone szerezte.

Megnézhető: ITT

De hogy mi a kor mondanivalója…?

Egy egykori műsor töredékei alapján
Szövegek:
1. Pilinszky János ~ Maár Gyula portréfilmjéből
2. Pilinszky János levele nagynénjéhez, 1979.
3. Franz Kafka: Levél Oskar Pollakhoz, 1904.
4. Franz Kafka: Az én cellám
5. Franz Kafka: Naplók, levelek
6. Samuel Beckett: Jövés-menés
7. Samuel Beckett: Mi is a szó?
8. Tadeusz Kantor: Kis kiáltvány
9. Tadeusz Kantor: Megmenteni a feledéstől

Zenék:
1. Benjamin Britten: Phantasy
2. Aydin Esen: Signal
3. Kurtág György: Mi is a szó?

4. Alfred Schnittke: Gogol Suite

József Attila  ~  A Dunánál

Valamikor, jó hat éve (2010. június 16-án) csak úgy magam elé tettem a mikrofont és felolvastam a verset.

Feltettem a YouTube-ra.

Mit ad az ég, nemrégiben érkezett - a számomra ismeretlen szörfölőtől (Simon Ferenc) - az alábbi komment:

Ez a legjobb szavalat a sok közül.  

Szívből gratulálok. Az összes többiben érzek valami magamutogatást. Pedig az az egy amiről nem szól ez a monumentális vers.

Eredetileg zenével tettem fel. Ez ma már nem tetszik. A javított YouTube hely : ITT

Szubjektív értelmezési gyakorlat...



Pilinszky János: Harbach 1944

Jens Galschiøt különös művészete

Szobrok. De valamiként komplexebb "valamik". Performanszok, filozófiai tételek jutnak az ember eszébe.

Mindenesetre valami más. Nem jut az eszünkbe (talán), hogy mikor is készült, hogy milyen irányzatú és így tovább.

Szobrok - különös dolgok...

Jens Galschiøt dán szobrász néhány alkotása...

Eötvös Péter - Senza 

Sangue

Az operát Budapesten mutatták be Alföldi Róbert rendezésében. A bemutatót a szerző vezényelte.

Az opera Bartók Béla 
A kékszakállú herceg vára című operájának párdarabja. Ott a vér szinte minden ajtó mögött ottvan. Eötvös operájában is egy férfi és egy nő szerepel, s régi bűnök árnyékában beszélget - vértelenül.

Vértelenül - ez Alessandro Baricco  könyvének a címe, amely a libretto alapja.

       

"... nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot. És csakis azt gondolhatjuk,hogy aki egyszer megmentett bennünket, az képes rá újra meg újra. Egy hosszan tartó pokolban, mely azonos azzal, ahonnan jövünk. De egyszer csak kegyes lesz hozzánk az a pokol. És vértelen." -- nem véletlen, hogy a könyv kiadója ezt idézi borítóján.

Itt (az Arte tv jóvoltából) az opera befejező perceit idézem:

Robert Wilson és La Fontaine

 Nagyon érdemes Wilsonra figyelni. Van, aki azt mondja, hogy „minden rendezése egyforma". Valóban, első megközelítésre lehet ilyen érzete valakinek, ám akkor mit kezdjünk például Bach-hal, aki szintén „egyforma”, vagy Philip Glass-szal.  (Mellesleg mind Bach, mind Glass Wilson "alkotótársa" is volt!) 

Szóval Wilson mindent tud, de nem a könnyen összehozható műfajok terén. Bármit megcsinál, rögtön ráismerek, mégsem egyforma a termés. Wilson gondolkodása a világról megbízható. Látásmódja – és most mellőzném az esztétikai okoskodást – korrekt.

És akkor most a La Fontaine mesék. Azt gondolná az ember, hogy ebből legjobb esetben bábjátékot lehetne csinálni. És Wilson azt is csinál.

A maszkjai báb-maszkok, persze egyáltalán nem rejtve, hogy emberek. Egyszerű butaságból, gazemberségből, körmöntfontságból, ravaszságból és jóból áll az ember. Wilson bábjai emberek, meséi valóságos történetek. Hogy „illataik” nem mindig a legfinomabbak? Jogosan fintorog az emcee. Wilsont éppen a stilizáltsága teszi számomra hitelessé. Próbáltam néhány részt ideidézni. A szöveges részek persze nagyszerűek, de talán elfedik némiképpen azt, amit Wilsonról gondolok.

A fantasztikus mozgással, fény- és árnyjátékkal megfogalmazott figurák ugyanarról szólnak, mint La Fontaine szövegei. Csak éppen azt sugallják: igen, értem öreg, amiről a 17. században meséltél, de engedd meg, hogy mindarról még többet gondoljak. Bocsánat, de valószínüleg ugyanezt csinálnám Aesopus-szal vagy Phaedrus-szal is…

És érdemes hallgatni  Michael Galasso zenéjére is!

PARADISE RELOADED (LILITH)

"Eötvös Péter Az ördög tragédiája című operáját 2010-ben mutatták be Münchenben. Szövegkönyvét a fiatal német drámaíró, Albert Ostermaier írta. A bemutató után Eötvös Péter néhány módosítás mellett döntött, és az átdolgozott darab a Paradise reloaded (Lilith) címet kapta. A maga nemében teljesen önálló, új mű született. Noha az eredeti darab cselekményére épül, néhány lényeges ponton kiegészíti, sőt újragondolja azt. Például, az eredetitörténetnek Lucifer a főhőse, a Paradise reloaded (Lilith) viszont egy másik szereplőt helyez a középpontba: Ádám első feleségét, Lilithet. Az új darabban Eötvös Péter azt a kérdést veti fel és fejti ki, hogy mi lett volna, ha a mi - erőteljesen a Biblián alapuló - kultúránk Éva helyett Lilithet tekinti az emberiség ősanyjának.

Az opera első jelenetében Lilith kiűzetik az Édenkertből, és démonanyaként  él a sivatagban. Visszatér, hogy Ádámtól gyermeket szüljön, aki majd megszabadítja őt démoni száműzöttségétől. Célja elérésében azonban útját állja Éva, Ádám második felesége, és a két nő küzdelme adja az új darab drámai konfliktusát.

Isten Lilithet Ádámmal azonos módon, vele egyenrangúnak teremtette, Évát viszont Ádám bordájából alkotta meg.

Lilith a szuverén akaratot, erőt, együttműködést képviseli, Éva a nőiességet, a tisztaságot, az önfeláldozást.

Az opera szerkezete Madách drámájához, Az ember tragédiájához hasonló: az Édenkertből kiűzetett emberpár Lucifer útmutatásával végigmegy múlton jelenen és jövőn. A Paradise reloaded (Lilith)-ben Lilith határozza megaz események menetét, és eléri célját, ám végül Ádám mégsem őt választja társául

Ádámnak itt nem élet és halál között kell választania, mint Madáchnál, hanem a két különböző életfelfogású nő között. Választása meghatározza a következő nemzedékek sorsát.

A darab vége minden szereplőnek újrakezdést ígér - erre utal a reloaded: újratöltve szó a címben - egy új Édenkertben, de az már nem lesz olyan, mint amelyet maguk mögött hagytak"  --

    olvashatjuk a lemez kísérő füzetében.

Az alábbi idézet az opera elejéről való, Lucifer, három angyal és Lilith szereplésével.

Dukay Barnabás

ˇ

Hallomások

ˇ

Klukon Edit és Ránki Dezső zongorázik

ˇ

Kétzongorás és szóló darabok követik egymást. Pontosabban nem is követik, hiszen mindegyik után fél perc körüli csend track-et tettek.

ˇ

Sok ilyen zenét szeretek hallgatni. Talán furcsa, de Cage és Gavin Bryars meg Morton Feldman jutnak eszembe. Nem azért, mert ez a zene netán amazokkal szoros rokonságban volna, de azért, mert a csend zenéi mind. A mobil-telefon és internet-őrület, a televízió lármás zavargása közepette, a világ szörnyűségei, a hazai idegháború, a betegségek és terrorizmus napjaiban hihetetlenül fontos ilyen zenét hallgatni.

ˇ

Már a fenti borító és a belső "kivitel" is mutatja,

hogy a kiadó (BMC) is meditatív külsőt akart adni ehhez . Nem öncélú ezeknek a neveknek és szavaknak összetördeltsége. Pont-ellenpont!...

ˇAki nem hiszi: járjon utána.

ˇ

Az egyik darab címe: Aki saját csöndjében megpihen. Kétzongorás darab.

ˇ

Hallgassuk:

Tan Dun ~ Papír koncert

ˇ

 Különös és nagyszerű koncert (v.ö. még ITT)

ˇ

Maga Tan Dun részletesen beszél a kompozíció születéséről. A kínai népzene szerves része a víz, a kő és a papír. és még sok hasonló tárgy, természetben található alakulat. A víz már a Máté Passióban is szerepelt ( ITT ) a kövekkel együtt, a víz a főszereplője a víziversenynek is.

ˇ

Ami ebben a papírkoncertben fontos, az az, hogy Tan Dun egyfelől felhasználja a szülőfalujában gyerekkorában még élő és megismerhető népzenét, amely szinte minden hangkeltő eszközt felhasznál, így a papírt is. Másrészt azután a klasszikus zenészeket ráveszi arra, hogy dúdolással kísérjék a papír keltette hangokat, vagy hangszerüket a hagyományostól eltérő módon használják (ütögetés, belesóhajtás stb.), a kották hirtelen lapozgatásával pedig szintén jellegzetes papír-hangokat adjanak. Mindehhez pedig a klasszikus zene szelleme és megvalósulása társul. Olyan egységes hangzás jön létre, hogy azt gondolhatni: mindig csak így zenéltek az emberek.

ˇ

Nagy élmény ez a félóránál alig hosszabb koncert. És szép a felvétel, hiszen a hatalmas, mennyezetről lelógó papírlapok , s az azzal végzett koreografált mozgás látványnak is nagyszerű. Külön kell szólni a három ütős lányról, elsősorban a kitűnő Haruka Fujii -ról...

ˇ

Itt meghallgatható néhány részlet - ha úgy tetszik: szubjektív keresztmetszet:

Korányi 75


Bizonyára lesznek, akik az itt következő rádióinterjú közreadását exhibicionizmusnak tartják.
Igazuk van!...2006-ban, 75 éves koromban készült az itt következő szöveg. Soha nem hangzott el sehol. Abban az időben – 2006 – már tudtam, hogy rövidesen - már mint nyugdíjas műsorkészítőt is - kirúgnak a rádióból. Groteszk elgondolásnak éreztem, hogy egy éppen kirúgott munkatárs 75. születésnapja alkalmából valamiféle a munkájáról, dolgairól szóló szöveg elhangozzék. Magam kértem a mellőzését.
Azóta sok év telt el. Amit akkor elmondtam – ma is érvényesnek érzem. Így hát közzéteszem, akárki akármiképpen ítéli is meg.

Az interjút Marschall Éva készítette. Itt két részben hangzik el.

Régi "emlékek" - mindmáig aktuális tartalommal. Itt van például egy 2009. február 12-i egykori bejegyzés.

Michael Nyman ürügyén...

ˇ

Hadd kezdjem egy régi rádiós emlékemmel!

Még 2003-ban azzal a "képtelen" ötlettel kerestem fel a Bartók rádió akkori vezetőjét, hogy valamiféle módon talán meg kellene említeni, hogy Karlheinz Stockhausen hetvenötéves (volt akkor, azóta sajnos már elhúnyt). Az ötletet remeknek tartotta az akkori vezető, meg is köszönte, hogy emlékeztettem a dologra, de az igazság az, hogy kevés Stockhausen mű volt (van?) a rádió hangtárában, így az illetékes zenei munkatárs nehézségekkel sem tudta megoldani a feladatot. Naívan megkérdeztem, hogy ha a rádiónak nincsen elegendő felvétele a mestertől, a munkatárs saját lemeztárában sincsen elegendő, akkor hol hallott egyáltalán Stockhausen opuszt. "Nos - mondta a Bartók Rádió akkori szemfüles vezetője - majd te (vagyis én) átadod az anyagot, s akkor majd megismeri." Az ötlet annyira kiváncsivá tett, hogy megkérdeztem: próbálja megbecsülni, hogy hány Stockhausen lemez birtokában vállalkoznék én egy műsor elkészítésére. Gondolom- válaszolta merengve - legalább négy-öt lemez szükségeltetik.... Örök tanulság volt ez számomra. Én ugyanis ennyi lemez birtokában és ismeretében nem merészelnék vállakozni a legszerényebb Stockhausen keresztmetszet elkészítésére sem. Kilencvenhét lemezem volt már akkor Stockhausentől; termékeny szerző. Négy öt lemez ismeretében nem lett volna képem a témához nyúlni... Minthogy jó okkal lemezt nem adok kölcsön, a lemásolása pedig akkora munka, hogy a rádió azt már akkor sem tudta volna kifizetni - a műsor elmaradt. Azóta is!...

ˇ

Nem egyedüli példa ez, sorolhatnám tucatszám, de miért említem éppen Nyman ürügyén?!

Azért, mert a Muzsika - címe szerint zenei havilap - decemberi számában a számomra emlékezetesen "kedves" kritikus írt Nyman budapesti produkciójáról. Nem lenne ezzel baj, többször is "megveregette" Nyman vállát, hogy egész ügyes, főként ahhoz képest, hogy "a komoly- és könnyűzene határán egyensúlyoz". Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy erről az ostoba felosztásról más tájakon már leszoktak, mi több a nagy klasszikusok is jót mulatnának a kategorizáláson, ami nekik, annak idején eszükbe sem jutott egy-egy sarabande, badinerie vagy gavotte komponálásakor.

ˇ

Nyman ezúttal filmzenéit mutatta meg. És azok bizony igen sikerültek, talán a szerző legizgalmasabb profilja. Ha viszont a "kritikus" nem látta a filmet, amelynek zenéjét éppen "lerántja" - hát akkor célszerű szégyellnie magát. - Az ilyes mondatok meg különösen ámulatba ejtenek: "A maga módján persze uralja a hangszert, de nem hinném, hogy egy Chopin-etüdöt vagy akár Mozart-szonátát biztonsággal elő tudna adni". Az a helyzet ugyanis, hogy Nyman nem az említett szerzőket adta elő, hanem saját szerzeményeivel bíbelődött. De ha már azt oly pontosan kihallotta kritikusunk, hogy Nyman mit nem tudott volna, akkor bizony hátravan még egy apróság.

ˇ

Ha az ember egy zeneszerzőről ír, akkor annak azokat a munkáit is (legalább néhányat) illik ismerni, amelyek a koncerten éppen nem szólaltak meg. Nyman esetében például két opera is szót kér, az egyik (Facing Goya) rendkívül izgalmas vállakozás: egy festő alakja adja az ürügyet a mű megkomponálására, a másik viszont igazi zenei különlegesség (The Man Who Mistook His Wife For A Hat ), amely Oliver Sacks pszichiátriai esettanulmánya alapján készült. És nem maradhat említés nélkül a formáját és tartalmát illetően egyaránt megrendítő Out of Ruins, amelyet Nyman az 1988-as örményországi földrengés emlékére írt, s amelyet a helyszínen, a csodával határosan épen maradt Ecsmiadzin templomban mutattak be egy éjszakán a Szent Echmiadzin kórus előadásában, s amely opusz a pravoszláv liturgikus zene és a kritikusunk szemléleti körében annyit kárhoztatott repetitív zene bravúros ötvözete A mű a 10. századi örmény költő, Grigor Narekaci szövegét szólaltatja meg... Nos hát, ennyit a könnyű és "komoly" műfajok határán történő lavírozásról, amiről kritikusunknak komolyan tanulmányoznia kellene még Stockhausen, Kagel, Cage és akár Paul D. Miller (DJ Spooky) munkásságát is...

ˇ

Bizony az a legfőbb bajom az ilyes kritikával, amikor ordít a szövegből, hogy a - valljuk meg - harmat-gyenge szakmai locsogás szerzője lényeges opuszokat egyszerűen nem hallott még.

ˇ

Hát ezért voltam bátor Stockhausennal kapcsolatos élményemet fentebb felidézni.

ˇ

És még valamit... Nyilvánvalóan sem Nymannek, sem Ligetinek, Stockhausennak, Kurtágnak, Eötvösnek, Bouleznak - s még sorolhatnám - nem árt az a retardált, provinciális, indulatokkal telt, félművelt fogadtatás, ami annyira jellemzi kis hazánk számos jeles "elméjét" (pl. csinos összefoglaló és felettébb jellemző gyüjtemény: ITT), de mégiscsak tragikus vagy inkább tragikomikus, hogy ehelyt kell megemlíteni ezt az abszurd jelenséget, ami persze számos hazai abszurditásunkból egyenesen levezethető. Hangsúlyoznom kell: nem az a baj, ha valami valakinek "nem tetszik" (v.ö. Cage!), hanem ennek a közvetítése, kifejezése, stílusa és oka - hát ezért bizony sokat kell restellkedni...

Profilok az álmokról...
ˇ
Egy régi hangklip az emlékek közül...
ˇ
A régi elképzelés az volt, hogy egy-egy rádióműsor ("Hangjáték" stb.) elhangzása után közvetlenül csináljuk meg a műsor klipjét.
ˇ
"Nem köll" - hangzott az alkotásra inspiráló válasz.

Azután az egyetlen elkészült klipből videoklip lettˇ
ˇ

Cioran - az "ősblogger"...

ˇ

Idézetek a Füzetekből:

ˇ

Elképesztő, hogy valaki csatlakozhat egy valláshoz, amit más alapított.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ki kell mondanom az igazságot: főként zsidókkal értek szót igazán, mert, akárcsak ők, kívül érzem magam az emberiségen.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Samuel Beckett Nobel-díjat kapott.

Micsoda megaláztatás egy ilyen gőgös embernek! Annak szomorúsága, hogy megértették.
Beckett, avagy az anti-Zarathustra.
A posztemberiség látomása (ahogyan posztkereszténységről beszélünk).
Beckett, avagy az emberalatti ember apoteózisa.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Megfigyeltem, hogy éjfél után hajlamos vagyok megszánni magam.
Korábban kellene lefeküdnöm.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A legnagyobb bűn az indiszkréció. A jóakaratú emberek indiszkréciója, azoké, akik szeretnek bennünket.
(Ó, hol vagy, Szent Közömbösség?)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Valaki megkérdezte, miért nem megyek haza, Romániába. Azt feleltem:
— Azoknak egy része, akiket ismertem, meghalt, a többiekkel még rosszabb a helyzet.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ma reggel egy genfi prédikációt hallgattam: a derék lelkész ezt mondta: „Egyikőtök sem lehet bizonyos benne, hogy nem hal meg a most kezdődő esztendőben."
A kereszténység sikerét ez a neveletlenség biztosította. Minden vallás végletekig vitt tapintatlanság, a lelkek megerőszakolása.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Mindenki azt kérdi, min dolgozom, mit írok, márpedig nem írok semmit, nem dolgozom — ám ha ezt bevallom, nem hisznek nekem. Egyébként roppant bajos megmagyarázni valakinek, hogy elment a kedvünk az efféle foglalatosságtól, méltatlannak tartjuk, hogy „alkossunk", „megnyilatkozzunk", „megmutassuk magunkat", hogy minden kifejezés a „külső ember"-re utal, arra, hogy hátat fordítottunk a cselekvés birodalmának.
A kérdés mindig ugyanaz: a szellemi színvonal kérdése. Ha nem állsz ugyanazon a színvonalon, mint a másik, nem tudod megértetni magad vele.
A szellemi színvonal pedig azzal mérhető, hogy milyen mértékben távolodtál el a világtól. De hogyan lehet ezt tárgyilagosan megállapítani? Amikor beszélek valakivel, tudom, hogy mihez tartsam magam, meddig mehetek el. Ő azonban ezt nem tudja. Azt hiszi, hogy megértett. És talán meg is értett, a maga módján. Semmi sem bizonyítja ugyanis, hogy egy bizonyos területen ne hatolt volna sokkal előbbre, mint én. Szellemi tapasztalatra azonban csak az képes, akinek egyre kevesebbet jelentenek a dolgok, akinek a szemében annál jobban szűkül érdeklődésének köre, minél előbbre jut.
Nem az a lényeges, hogy tudjunk, hanem az, hogy legyünk. Márpedig nincs nehezebb teljesítmény, mint lenni. Mert szellemi értelemben lenni annyi, mint világi értelemben semminek, lenni. ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Beckett azt írja levelében a Démiurge kapcsán: „A maga romjai között védett helyen érezném magam."
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Az egyetlen dolog, amire itt a földön törekedtem, az volt, hogy élet és halál iránt egyaránt közömbös legyek. Nem sikerült.

ˇ

Cioran - ez a sokak által szinte cinikusnak tartott gondolkodó - egy területen érzelgőssé válik. A zenét illetően elfogult. És "előítéletes". Éppen ezért a zenével kapcsolatos megjegyzéseiből, hiányzik az a feszültség, az az izgalom, ami egyéb gondolatait annyira jellemzi. A zenével kapcsolatban romantikussá lett...
A magyar kiadás borítója: telitalálat!

Magritte festményén az égen nappal, a földön éjszaka van. A fény birodalma - ezt a címet adta festményének a mester...

Ha valakinek kedve támad több mint százéves fonográf felvételek között böngészni, megteheti ITT. A fonográf felvételek terjedelmi kapacitása persze igencsak határos volt, így a legértékesebb felvételek is csak néhány percesek. Terjedelmes magyar anyag is van itt, elsősorban népzenei vagy szórakoztató kuriózumok. 

Ezek között is kiemelkedik az a felvétel, amit itt idézek. Egy városligeti kikiáltó, Vágó Géza hangjának a felvétele, amely 1904 és 1909 között készülhetett. Hogy a kikiáltó azonos volt-e a kor komikus színészével - nem tudtam kideríteni, de lehetséges, hogy a felvétel színpadon készült. 

(Nem tudtam megállni, hogy az illusztrációk készítése során ne célozzak az "áthallásokra"!)

Egy "vitatkozás" margójára

Alant látható a halálosan beteg Esterházy Péter képe, mellette szöveg (ITT). A szöveget én írtam, belecsempésztem (idézőjel nélkül!) Esterházy szövegtöredékeket. Magam valamiféle - talán nem szokványos - nekrológnak szántam.

Ennyi.

Mármost ösmerősöm szóvá tette a fénykép közlését, pontosabban engem elmarasztalt a közlés miatt. Mert - úgymond - ilyen állapotban ízléstelenség valakit megmutatni.

Esterházy Péter a betegségéről egy kötetet adott ki, természetesen betegségében készült fényképpel. Az általam is közölt fotó: szép.

Nade mi a szép? A filozófus szerint: szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ez a klasszikus mondat számomra értelmezhetetlen. Ugyanis ha például egy festmény a múzeumban szép, akkor miért szebb, mint ha valahol ilyet vásárolok és pénzért hazaviszem. Törődik ezzel az a festmény? S mikor állt érdekemben.?

De van itt egy nagyobb baj is. A "tetszik" - a sor végén. A tetsziknek nincsen definitív jelentése. Nekem igen, neked nem... Vagyishát már a definiciókkal is baj van.

Vagyis!

Az Esterházy fénykép nem szép, nem csúnya - hanem OLYAN! És ezt nem lehet az érzelgősség leplébe csomagolni. Ő se tette. Ha az ő betegségéről szólva egészséges életéből veszek egy képet, akkor meghazudtolom őt, akire a saját haldoklásáról írt könyve jegyében próbáltam emlékezni.

Annak idején - a tizenkilencedik és huszadik század fordulója körül - nagy feltűnést, mi több megbontrákozást keltett  Rodin villoni öregasszony szobra. Egy vénasszony, meztelenül. Egy akt szobor egy vén testről. Nomármost. Szép ez a szobor? Felesleges, mi több rossz kérdés. Ez a szobor VAN! Ez a lényege. Mit ábrázol? Ami van.  A "vanást"!

És Donatello? A Magdalena?

És megint elölről...

Tan Dun

kínai zeneszerző DVD-je a Vízi koncert. 
(Olykor érdemes meghallgatni a régebbi lemezeket is!) 

Ha csak a formai vonatkozásait vizsgáljuk, hallgatjuk - önmagukban is szokatlan érdekességekkel találkozunk. Alapvetően a víz, mint ütőhangszer. Három vízi ütős zenész adja a versenymű alaphangját (nevezhetnénk vízi ütős versenynek is). De a hagyományos hangszereket is másként használják a zenészek. Többször a fúvósok csak a hangszer egy részével játszanak (például a trombita fúvókájával). Vagy lélegzet-hangokat csalnak ki hangszerükből, máskor ütögetik azt. Mindez persze csak formai bravúr, érdekesség maradna, ha nem válnék a nagyszerű zene eszközévé. 

Tan Dun a hagyományos kínai zene és a nyugati hangzások ötvözésének mestere. S bár a First Emperor számomra inkább csalódást okozott 2006-ban, most újra visszatért a hitem Tan Dunban. A Máté Passió óta (s talán a Map és a Tea is idesorolható) a legjobb művének érzem. Már ott is jelentős szerepet kaptak a vízi ütős hangzások. A koncert DVD rögzítése kiváló, testközelbe hozza a zene formáját és tartalmát egyaránt.
ˇ
A másik különlegesség, a Paper Concerto koncepcióját illetően hasonló a vízi zenéhez. Itt az ütős zenészek a papír lehetőségeit használják. Nagy aláfüggő papírlapok ütőhangja keveredik kis papírdarabok gyűrődő zajával - s persze a kitünő stockholmi zenekar játékával. A koncert fényképezése legalább olyan bravúros, mint a Vízi koncerté. Egy rövid részlet a Vízi Koncertből: