Petrovics Emil: Önarckép - álarc nélkül

Második könyv, 1967-2007

Elektra Kiadóház, 2007.

["Pszichiátriai segédkönyv"]

A könyv megvásárlása után leültem a forró Pilvax-köz padjára, némi ásványvíz kortyolgatása céljából. Itt kezdtem el olvasni a fent megjelölt könyvet.

Egyik ámulatból a másikba estem. Képzeletben egy tiszta lapot kettéosztottam egy függőleges vonallal, s az egyik oldalon olyan megjegyzéseket idéztem a könyvből, amelyek megállják az igazság próbáját, pontosabban indulat nélkül valók. A másik oldalra azok a részletek kerültek, amelyeket a szerző egyértelműen elutasít, sőt gorombán, olykor gyalázkodóan emleget. Megpróbáltam megvizsgálni: mi különbözteti meg a két oldalra került tételeket. Szinte kivétel nélkül az, hogy az egyik oldalra olyanok kerültek, amelyek Petrovics érzékenységét, hiúságát, önbecslését nem érintik, vagy ha igen akkor feltétlen számára pozitív kicsengéssel, míg a másik oldalra olyanok, amelyekből az derült ki, hogy a létük sérti, bosszantja, ingerli és gyűlölködésre serkenti Petrovics érzékenységét.

A könyv hemzseg ez utóbbiaktól, azt a gyanút keltve, hogy talán éppen ezért született meg ez a könyv, hogy talán ilymódon kimondja végülis, hogy kiket utál. Ez persze önmagában - bizonyos ízléshatárokon belül! - nem lenne baj, ám ami elszomorító: Petrovics nem veszi a fáradságot, nem érvel, hanem megállapít.

Néhány idézettel próbálom fentieket alátámasztani:

88-89. oldal: Az „Egyesült Európa" kényszeredett vendéglátása, befogadá­sunk megalázó bizonyítványosztásai közepette elmúlt a fellazí­tás haszonélvezete, szarnak ránk. Vigaszul kap egy Berlinben élő író, Kertész Imre Nobel-díjat, az élete végére emigráns szo­borrá merevedő Márai Sándor sikert sikerre halmoz, Konrád György első és utolsó regényével - meg üldözöttségével - kor­látlan befolyású pénzosztogatóvá válik [ugyancsak Berlinben], az 56-os disszidens Ligeti és az utána ügető Kurtág lesz a két legnagyobb magyar zeneszerző. A gyakran hazalátogató, híg filmzenei potpourrik operaszerzőjét, a messze túlbecsült kar­mestert budapesti illetőségű - itthon se kívánt - kollégái isten­né avatják; a szertartás nyélbeütése már csak idő kérdése.

A "disszidens" kifejezés helyett ma már inkább a pontosabb "emigráns" kifejezést szoktuk használni. (Ligetivel egyébként súlyos viszonyban van, lásd: ITT) Világhírű zeneszerzők viszonylag ritkán "ügetnek" valaki után. A filmzenei potpourrik operaszerzője (nyilvánvalóan Eötvös Péterről van szó!) pedig egyebek között a Három nővér című operájával vált ismertté. - Hogy kik lehetnek az itthon se kívánt kollégák, s ki mondja meg azt, hogy ki kicsodát kíván vagy nem kíván - arra nem tudok választ adni. Súlyos tudattalanban rekedt frusztrációk gyűlölet fogalmazta bizonyítékai ezek a mondatok.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

412. oldal: … én nem tudok megváltozni, nem is akarok;
……………………………………………………
nem vagyok elra­gadtatva Xenakis vagy Dukay Barnabás zenéjétől, az azóta sajnálatosan elhunyt Halász Péter színházszemléletétől...

Talán Dukay lenne egy itthon se kívánt kolléga?...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

217. oldal: Ligeti György hazalátogatott, s tartott egy előadást saját művészi útjáról, középpontban a Ramifications for string orchestra or 12 solo strings című művének (Shott's Söhne, Mainz) elképesztően részletes elemzésével. A Fészek Klub egyik terme az intellektuális feszültség több ezer voltos szikrázásában ragyogott. Szó esett Palestrináról, a polifóniáról, a micropolyphonie-ről, a kettős vonóskar negyedhangos elhangoltságáról, az ebből megszülető sűrű hangfüggönyről, sok mindenről. Lige­ti a szó szoros értelmében volt lenyűgöző professzor, csak pirultam, hogy én is ilyesmivel foglalkozom.
…………………………………….
Életem egyik legcsúnyább, kínosan kellemetlen hangzásának, pocsék darabjának lehettem fültanúja. Ez a vég.

A fenti sorokból valósággal süt a sértődöttség, a hiúságban megbántottság, a frusztrált élet szülte rosszindulat! ~ Hogy mi csúnya - hogyan dönthető el? Rodin Heaulmiere szobra szép vagy csúnya? S akár szép, akár csúnya, vajon jó szobor? - mert ez a perdöntő. "Kellemetlen hangzás", "pocsék darab" - ezek kimunkált zene-esztétikai definiciók? "Ez a vég" - igen, ez igaz. Ha egy zeneművet megítélő "alkotónak", "zeneszerzőnek" csak ennyire telik, az bizony valóban a vég. Ezért született meg ez a könyv.

A Ramifications-t egyébként a Deutsche Grammophon adta ki 1968-ban és 1976-ban az Ensemble InterContemporain előadásában Pierre Boulez vezényletével... Apropó Boulez!

Förtelmesen ízléstelen és művészi körökben félelmetesnek minősülő mondattal intézi el, a tavaly elhúnyt Stockhausennel együtt.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

37. oldal: ...szívem legmélyéről utáltam Boulez, de különösen Európa bálványozott és bájolgó zenei terroristája, Stockhausen kompozícióit.

Itt - gondolom: az ilyen otrombaság olvastán - semmi tartalmi kommentárra nincsen szükség. A kijelentésnek szakmai, művészeti jelentése, helyértéke nincsen, csakis pszichológiai értelmezése lehet érdekes. - Mindenesetre Petrovics vígasztalhatja magát azzal, hogy az általa említett zeneszerzőket itthon elég sokan utálják, s ebben éppen Petrovicsnak, de még inkább jónéhány hazai zenei "illetékesnek" kétségtelen szerepe van. ~~ Egyébként Petrovicsot valamint Boulezt és Stockhausent lehetetlen egyaránt "kedvelni"..., mi több: az első név egy lapon sem említhető a másik kettővel!...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

191. oldal: Csapó Gyula, … már a felvételi vizsgán azzal bril­lírozott, hogy magabiztosan előadott, szerény kvalitá­sokkal rendelkező felvételi kompozíciója befejezése­ként teljes erőből lecsapta a zongorabillentyűket takaró fedlapot, s diadalmasan felugrott, lesvén a hatást…Sárközi meg se próbálta, hogy szót értsen vele, be­húzta a nyakát, és feladta kurtára szabott, zeneszerzés­tanári pályafutását. Én folytattam a még nála elkezdett zeneműve korrekcióját. „Kézfogás lövés után", ez volt a keresetlen címe; végső megfogalmazása három perc tíz másodpercnyi blöff lett, ezzel házalta végig Európa, majd Észak-Amerika ösztöndíj-alapítványait.

Csapó Gyula Amerikában Morton Feldman tanítványa volt. Hollós Máté készített egy interjút Csapóval [Az életmű fele - Zeneszerzőportrék beszélgetésekben - Akkord Zenei Kiadó Kft., 1997.]

Itt (9. oldal) olvashatjuk Csapó szavait:

"Hadd mondjak el egy történetet. Feldman - tudatosan - renge­teg provokatív kijelentést tett tanítása közben. Amikor az első év után egy év szünetet kértem tőle, mondván: azt hiszem, elég sokmindent megértettem a tanításából, arra vol­na szükségem, hogy ezt feldolgozzam, s csak azután mennék hozzá vissza, meghívott egy buffalói étterembe, és kifejtette nekem, hogy az én vitaösztönöm nélkül bizonyára nagyon unatkozna az órákon, ezért inkább csak járjak tovább. Nagyon jóban voltunk Feldmannal, az utolsó két évben már a lakásán adott nekem órákat, mert mindketten úgy éreztük, hosszasabban, kötetlenebbül tudunk úgy beszélgetni."

Nem tudom mit gondol Petrovics az azóta elhunyt Feldmanról, de annyit bizonyosan mondhatok, hogy Feldman nagyobb barátságban élt saját kompozícióival, mint Petrovics a magáéival...És joggal-okkal! Nem is gyűlt meg a baja senkivel, a legnagyobbak tisztelték.

S ha már szóba került Csapó, hadd idézzek néhány talán a "Petrovicséihöz is felérő" véleményt Csapóról:

"...Csodálom a műveit. Felpezsdítené a városok zenei életét, ahol él és azokét, ahova ellátogat. "
John Cage

~~~~~~~~~~~
„Egyike a legbriliánsabb fiatal zeneszerzőknek, akikkel találkoztam."
Morton Feldman

~~~~~~~~~~~
„Zenéje a legidőszerűbb kérdésekre kivételes minőségű müvekkel felel. Zenei nyelve teljesen eredeti és átütően erőteljes. Integritása és képzelőereje által az én szememben egyike azoknak, akik - messze a napi divaton túl - ma ezen a területen a legtöb­bet nyújtják."
Kurtág György

Arra pedig, hogy egy műalkotás hosszúsága mennyiben minőségi kritérium, gyorsan mellékelek egy Beckett verset [akit, mint Petrovics meséli, Csapó Gyula magnetofonszalagra méltatott (191. oldal); valószínüleg a Krapp's Last Tape című Csapó műre gondolhat, amelynek Beckettre hívatkozva megegyezik a címe Beckett ismert drámájával, amelyben egy öregember szembesül korábbi magnetofon felvételével]:

semmi senki
nem lesz egykoron
semmiért
annyit egykoron
semmi
senki

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Petrovics szövege - ha eltekintünk is a hemzsegő indulat szülte közönségességtől - nagyon gyatra. Elbeszélésmódja konzervatívan érzelgős, nosztalgiája sekélyes, hiszen az ún. "átkos"-ban az egyik leginkább megbecsült zeneszerző volt itthon, s az maradt a változások után is. De hiába: valamiként valami nem megy!

1960-ban és 1963-ban Erkel-díjat, 1966-ban Kossuth­-díjat kapott. 1955-ben a VIT-versenyen, 1959-ben a liège-i vonósnégyes versenyen nyert díjat. 2006-ban másodszor kapta meg a Kossuth-díjat. És mégsincsen kielégülés! Valami nem megy! És elmarad az igazán nagyok főhajtása. Megtűrt életmű, akárha ezer jutalmat kapott is!

A történetek zavarosak, hiszen a legbeavatottabbakon kívül nem nagyon igazodik el a sok történetben az olvasó. Mi marad meg az egészből? Egy közepes képességű, nem különösebb izgalmat kiváltó életművet létrehozó zeneszerző sértődöttségeinek története.

Pszichológia iránt érdeklődő olvasók számára ajánlható...

S befejezésül még egy idézet Petrovicstól:

37. oldal: ... nem filozofálni, hanem alkotni kell, nem számolgatni, hanem a szellem egy kézmozdulatával teremteni.

Így igaz!...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Azon tűnődöm: hogyan lehetséges, hogy valaki, aki ennyi "esemény részese" volt, valaki, aki ilyen ijesztően "sok ember" között élte életét, mégis ilyen fagyasztóan tudatlan maradhatott. Hogy önmagán kívül nem képes bárminek az érzékelésére; a világ iszonyú, egyre ritkábban nagyszerű, többnyire félelmetes történései csak annyiban érintik, hogy őt elismerik-e vagy tagadják. Kizárólag romantikus indulatai vannak, számára minden mérték elveszett. Pedig:

Egy bizonyos: hágjon delelőre a nap, legyen éjfél,
fönnáll egy Mérték, mely közösen kötelez.

[Friedrich Hölderlin: Kenyér és bor]

Fontos, hogy az éppen általa sokszor emlegetett írót - Thomas Mannt - idézzem (újra meg újra): "Tisztátalan világ a romantika. Nem akarom, hogy sok közöm legyen hozzá" [Th. Mann: Naplók/1 (Küsnacht, november 27. péntek, 1936. - 433. oldal); Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988]

Mégis érdemes elolvasni Petrovics Emil írását! Ha azt nem is tudjuk meg: milyen korban éltünk-élünk, de megismerünk egy kórképet - korunkról; egy kórképet - az emberről... egy önarcképet - álarc nélkül...