Robert Wilson és La Fontaine

 Nagyon érdemes Wilsonra figyelni. Van, aki azt mondja, hogy „minden rendezése egyforma". Valóban, első megközelítésre lehet ilyen érzete valakinek, ám akkor mit kezdjünk például Bach-hal, aki szintén „egyforma”, vagy Philip Glass-szal.  (Mellesleg mind Bach, mind Glass Wilson "alkotótársa" is volt!) 

Szóval Wilson mindent tud, de nem a könnyen összehozható műfajok terén. Bármit megcsinál, rögtön ráismerek, mégsem egyforma a termés. Wilson gondolkodása a világról megbízható. Látásmódja – és most mellőzném az esztétikai okoskodást – korrekt.

És akkor most a La Fontaine mesék. Azt gondolná az ember, hogy ebből legjobb esetben bábjátékot lehetne csinálni. És Wilson azt is csinál.

A maszkjai báb-maszkok, persze egyáltalán nem rejtve, hogy emberek. Egyszerű butaságból, gazemberségből, körmöntfontságból, ravaszságból és jóból áll az ember. Wilson bábjai emberek, meséi valóságos történetek. Hogy „illataik” nem mindig a legfinomabbak? Jogosan fintorog az emcee. Wilsont éppen a stilizáltsága teszi számomra hitelessé. Próbáltam néhány részt ideidézni. A szöveges részek persze nagyszerűek, de talán elfedik némiképpen azt, amit Wilsonról gondolok.

A fantasztikus mozgással, fény- és árnyjátékkal megfogalmazott figurák ugyanarról szólnak, mint La Fontaine szövegei. Csak éppen azt sugallják: igen, értem öreg, amiről a 17. században meséltél, de engedd meg, hogy mindarról még többet gondoljak. Bocsánat, de valószínüleg ugyanezt csinálnám Aesopus-szal vagy Phaedrus-szal is…

És érdemes hallgatni  Michael Galasso zenéjére is!