Régi "emlékek" - mindmáig aktuális tartalommal. Itt van például egy 2009. február 12-i egykori bejegyzés.

Michael Nyman ürügyén...

ˇ

Hadd kezdjem egy régi rádiós emlékemmel!

Még 2003-ban azzal a "képtelen" ötlettel kerestem fel a Bartók rádió akkori vezetőjét, hogy valamiféle módon talán meg kellene említeni, hogy Karlheinz Stockhausen hetvenötéves (volt akkor, azóta sajnos már elhúnyt). Az ötletet remeknek tartotta az akkori vezető, meg is köszönte, hogy emlékeztettem a dologra, de az igazság az, hogy kevés Stockhausen mű volt (van?) a rádió hangtárában, így az illetékes zenei munkatárs nehézségekkel sem tudta megoldani a feladatot. Naívan megkérdeztem, hogy ha a rádiónak nincsen elegendő felvétele a mestertől, a munkatárs saját lemeztárában sincsen elegendő, akkor hol hallott egyáltalán Stockhausen opuszt. "Nos - mondta a Bartók Rádió akkori szemfüles vezetője - majd te (vagyis én) átadod az anyagot, s akkor majd megismeri." Az ötlet annyira kiváncsivá tett, hogy megkérdeztem: próbálja megbecsülni, hogy hány Stockhausen lemez birtokában vállalkoznék én egy műsor elkészítésére. Gondolom- válaszolta merengve - legalább négy-öt lemez szükségeltetik.... Örök tanulság volt ez számomra. Én ugyanis ennyi lemez birtokában és ismeretében nem merészelnék vállakozni a legszerényebb Stockhausen keresztmetszet elkészítésére sem. Kilencvenhét lemezem volt már akkor Stockhausentől; termékeny szerző. Négy öt lemez ismeretében nem lett volna képem a témához nyúlni... Minthogy jó okkal lemezt nem adok kölcsön, a lemásolása pedig akkora munka, hogy a rádió azt már akkor sem tudta volna kifizetni - a műsor elmaradt. Azóta is!...

ˇ

Nem egyedüli példa ez, sorolhatnám tucatszám, de miért említem éppen Nyman ürügyén?!

Azért, mert a Muzsika - címe szerint zenei havilap - decemberi számában a számomra emlékezetesen "kedves" kritikus írt Nyman budapesti produkciójáról. Nem lenne ezzel baj, többször is "megveregette" Nyman vállát, hogy egész ügyes, főként ahhoz képest, hogy "a komoly- és könnyűzene határán egyensúlyoz". Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy erről az ostoba felosztásról más tájakon már leszoktak, mi több a nagy klasszikusok is jót mulatnának a kategorizáláson, ami nekik, annak idején eszükbe sem jutott egy-egy sarabande, badinerie vagy gavotte komponálásakor.

ˇ

Nyman ezúttal filmzenéit mutatta meg. És azok bizony igen sikerültek, talán a szerző legizgalmasabb profilja. Ha viszont a "kritikus" nem látta a filmet, amelynek zenéjét éppen "lerántja" - hát akkor célszerű szégyellnie magát. - Az ilyes mondatok meg különösen ámulatba ejtenek: "A maga módján persze uralja a hangszert, de nem hinném, hogy egy Chopin-etüdöt vagy akár Mozart-szonátát biztonsággal elő tudna adni". Az a helyzet ugyanis, hogy Nyman nem az említett szerzőket adta elő, hanem saját szerzeményeivel bíbelődött. De ha már azt oly pontosan kihallotta kritikusunk, hogy Nyman mit nem tudott volna, akkor bizony hátravan még egy apróság.

ˇ

Ha az ember egy zeneszerzőről ír, akkor annak azokat a munkáit is (legalább néhányat) illik ismerni, amelyek a koncerten éppen nem szólaltak meg. Nyman esetében például két opera is szót kér, az egyik (Facing Goya) rendkívül izgalmas vállakozás: egy festő alakja adja az ürügyet a mű megkomponálására, a másik viszont igazi zenei különlegesség (The Man Who Mistook His Wife For A Hat ), amely Oliver Sacks pszichiátriai esettanulmánya alapján készült. És nem maradhat említés nélkül a formáját és tartalmát illetően egyaránt megrendítő Out of Ruins, amelyet Nyman az 1988-as örményországi földrengés emlékére írt, s amelyet a helyszínen, a csodával határosan épen maradt Ecsmiadzin templomban mutattak be egy éjszakán a Szent Echmiadzin kórus előadásában, s amely opusz a pravoszláv liturgikus zene és a kritikusunk szemléleti körében annyit kárhoztatott repetitív zene bravúros ötvözete A mű a 10. századi örmény költő, Grigor Narekaci szövegét szólaltatja meg... Nos hát, ennyit a könnyű és "komoly" műfajok határán történő lavírozásról, amiről kritikusunknak komolyan tanulmányoznia kellene még Stockhausen, Kagel, Cage és akár Paul D. Miller (DJ Spooky) munkásságát is...

ˇ

Bizony az a legfőbb bajom az ilyes kritikával, amikor ordít a szövegből, hogy a - valljuk meg - harmat-gyenge szakmai locsogás szerzője lényeges opuszokat egyszerűen nem hallott még.

ˇ

Hát ezért voltam bátor Stockhausennal kapcsolatos élményemet fentebb felidézni.

ˇ

És még valamit... Nyilvánvalóan sem Nymannek, sem Ligetinek, Stockhausennak, Kurtágnak, Eötvösnek, Bouleznak - s még sorolhatnám - nem árt az a retardált, provinciális, indulatokkal telt, félművelt fogadtatás, ami annyira jellemzi kis hazánk számos jeles "elméjét" (pl. csinos összefoglaló és felettébb jellemző gyüjtemény: ITT), de mégiscsak tragikus vagy inkább tragikomikus, hogy ehelyt kell megemlíteni ezt az abszurd jelenséget, ami persze számos hazai abszurditásunkból egyenesen levezethető. Hangsúlyoznom kell: nem az a baj, ha valami valakinek "nem tetszik" (v.ö. Cage!), hanem ennek a közvetítése, kifejezése, stílusa és oka - hát ezért bizony sokat kell restellkedni...