Saturday, October 06, 2012

Kafka ~ Átváltozás

A klip eleje és vége Faragó Béla operájából (Átváltozás) származik.
A prózai részben a szöveg egyrészt az Átváltozás című írásból, másrészt két Felice Bauerhez írt levélből (1912. november 23 és 24) vett részletekkel váltakozik két hangon (Trokán Péter, Mácsai Pál).
Az illusztrációk között Franz Kafka több rajza, grafikája, valamint Felice Bauer és kettejük néhány közös fotója látható.

Monday, October 01, 2012

Degas balett

Az ötlet nagyon izgalmas. Degas „balettfestményeit” táncban életre kelteni. A 21. században táncban megidézni a 19. századot.
A koreográfia (Patrice Bart) eklektikus, a korhű igyekezetbe belecsöpög a mai zene (Denis Levaillant). Csakhogy ez csak foltokban sikerült. Ezt a zenei feladatot csak valamely zseniális kortárs zeneszerző tudta volna megoldani, így itt javarészt régies „epigon-zenét” hallunk. A képek, a táncosok külsejükben, mozgásukban  ügyesen megidézik Degas festményeit, rajzait. Ahhoz azonban, hogy ebből valóban "ütős" balett szülessen, ez nem mutatkozik elegendőnek.
Első nézésre az embert hatása alá keríti az ötlet. Ha azonban mégegyszer megnézzük – hát unatkozni kezdünk. Én legalábbis másodjára bosszankodva unatkoztam. Talán azoknak, akik kritikátlanul szeretik a hagyományos balettet, talán nekik…
Persze mégis érdemes megnézni. Romantikus, eklektikus, olykor giccses részletek váltakoznak egy-egy ügyes megoldással. Szoktam gondolni: olykor kevésbé sikerültet, mi több gyengén sikerültet is látni kell, hogy az ember eligazodjék…
A kis könyv, amely a DVD-t magában foglalja, igazán szép. Ezért abból többet, a produkcióból inkább kevesebbet (trailer) idézek itt.

Sunday, September 30, 2012

Cage ~ hatodik


Öt Cage ütős lemez volt a birtokomban. Az Amadinda ütőegyüttes ezzel Cage összes űtős szerzeményét lemezre vette – gondoltam.
S ekkor tudtam meg - barátomtól a zenében -, hogy van egy hatodik lemez is. Valahogy elkerülte a figyelmemet. Pedig izgalmas dolgok vannak rajta.
Ha valaki meghallgatja ezeket a szerzeményeket, akkor ehhez lélekben, de főként mentálisan készüljön elő. Ha ezt nem teszi, akkor azt hiszi majd, hogy semmi sem történt.
A kísérő füzetben a Haikai kapcsán (amely cím természetesen a haiku versformára utal) ezt írja Wilheim András: „a haiku vers… sorainak megfelelően tizenhét eseményből áll.. Ám ezeket az eseményeket olykor hang, olykor szünet fejezi ki – a hallgató nem tudja az egyes eseményeket biztonsággal számlálni”. Nos itt esik bele a szakember a saját vermébe. Mert ugyan tökéletesen igaza van a fentiekben – ha például arról van szó, hogy valakik előadják a művet. De ha a hallgatót arra bíztatjuk, hogy számlálgasson, akkor számára a lényeg bizony szertefoszlik.
Minekünk csend kell – írta Cage az Előadás a semmiről című írásában –, vannak csendek”. Bizony a 4’33” szerzője aligha szorul magyarázatra a csendről. A zene ugyanis hangokból és csendekből áll. Az előbb említett opusz csak csendekből. Lehet-e, hogy akkor ez nem mű? Tessék csak megpróbálni hosszan – mondjuk négy perc és harminchárom másodpercen át – csendben maradni. Nem történik ekkor semmi? Ha így lenne, akkor nagyon nagy bajban lennénk. Tehát a folyamatos hangokat elfogadjuk zenének, a folyamatos csendeket viszont nem. A csendeket olykor nehezebb megérteni, mint a hangokat! Amikor a Harvard egyetemen Cage egyik szerzeményével (Ryoanji) kapcsolatban valaki megkérdezte, hogy mekkora a kottában több helyen előírt „hosszú csend” – Cage így válaszolt: „pontosan akkora - hosszú”
Hát most sok csend és sok hang következik. A csendet a hétköznapokban semminek tartjuk, a most teljes terjedelmében  idézett Haikai-ban a csend a zene fontos alkotó része.
A fény-árnyék jelenségek Cage filmjéből valók, a festmény illusztráció Cage műve.
A művet az Amadinda ütőegyüttes [Rácz Zoltán, Bojtos Károly, Holló Aurél, Váczi László] adja elő. Az együttes itt kiegészül Ittzés Gergellyel, H. Magyar Kornéllal és Tömösközi Lászlóval.

Thursday, September 27, 2012

Ligeti György  ~  Le Grand Macabre

Opera két részben
DVD-n első ízben 2011-ben jelent meg.
A forgatókönyv alapját Michel de Ghelderode Kószál a nagy kaszás (La balade du grand macabre) adta. A librettót Michael Meschkével a szerző írta.
A cselekmény:
Tizenkét autóduda.
Részeges csavargó: "Dies irae..."
Két szerelmes szexuális tevékenysége.
Üres és teli üvegek.
Ez fogadja a sírjából előlépő Nekrotzart, a Nagy Kaszást. Piet, a hajléktalan szeszkazán, aki mindeddig a szerelmespár, Gioconda és Giocondo meglesésével és zaklatásával volt elfoglalva, csak nagyon lassan ébred rá — közel ötven oldal — kivel is áll szemben. Akkor aztán megdöbben. Ám a nagy Macabre sem vesztegeti drága idejét, megfújva trombitáját heves kaszalengetéssel elindul, hogy elpusztítsa a világot.
Astradamors, az udvari csillagász női fehérneműben érzi igazán jól magát, felesége, a határozott fellépésű Mescalina azonban nem elégedett a teljesítményével: újabb kanról álmodik. Vénusz, a szerelem szőke istennője megkönyörül rajta és elküldi az igazi férfit: Nekrotzart. A vérerotikus numera hamar véget ér, s az özvegyen maradt Astradamors jobbhíján a nagy halálosztó szolgálatába szegődik.
A hercegi udvar kétszínű miniszterei épp lemondóleveleiket fogalmazzák túllicitálva egymás érveit, mikor megérkezik az uralkodó: Go-Go. A helyzet drámaira fordul, mert a herceg vacsorázni kívánna, ám a miniszterek egyelőre megakadályozzák. Közben felbukkan a titkos rendőrség feje, Ávónő úr, aki annyira titkos, hogy szinte felismerhetetlen. Jelentése rendkívül elnyújtott, érthetetlen és zagyva; körülbelül úgy lehetne összefoglalni: itt a veszély! És természetesen megérkezik Nekrotzar, immár két kísérőjével, Astradamorssal és Piettel, és egy-kettőre bejelenti az idők végezetét. No! erre aztán isznak egyet. Meg mégegyet. Meg még elég sokat. Addig-addig, míg végül elpasszolják a világvégét. Vagy mégse?
Innentől kezdve aztán semmi sem világos. Meghaltak vagy sem, a túlvilág ez már, vagy csak álom... mindenesetre minden olyan mint azelőtt. De ha nem haltak meg, akkor ki volt az a kaszás? A Halál?! És akkor most tényleg elment? Vagy ő is meghalt? Az egyetlen biztos tény: a szomjúság, amire persze újra inni kell!
~~~~~~~~~~~~~~~~
Ligeti György egyebek között így írt az operáról:
Requiemem 1965. márciusi stockholmi ősbemutatója után megkérdezte tőlem Göran Gentele, aki akkoriban a stockholmi operát vezette, hogy el tudnék-e képzelni egy darabot a nagy operaszínpad adottságaira és apparátusára. Én azonnal és lelkesen igent mondtam, és Kylwiria címmel egyfajta operát javasoltam. Kylwiria gyerekkorom képzeletbeli országa volt, az ábrándok helye, az én „magánmitológiám".
~~~~~~~~~~
Ha a világvége következtében - mely, mint egy szappanbuborék, kipukkad - senki más nem hal meg, csak éppen a Nagy Macabre, és ha valóban ő volt a halál, akkor következésképp megvalósul az „Örök Élet": már a mennyben vagyunk, és a világvége lezajlott. De mi van, ha ez az egész heves történet csak képzelődés volt, ha a Nagy Macabre csak egy kókler? Ez Ghelderode felfogása, ám az ő egészében zseniális színdarabjának éppen a vége felé, a dramaturgiai csomó megoldásánál vannak bizonyos gyengéi. Úgy döntöttem, hogy megváltoztatom az ő verzióját: teljesen nyitva hagyom, hogy a Nagy Macabre a halál-e, vagy csak egy kis, még ha küldetéstudata révén heroikussá növő és megdicsőült kókler, és a cselekmény Erósz valamifajta diadalmenetével zárul: nem törődünk a halállal és az egész sötét jövővel, csak az „itt és most" köti le a figyelmünket.
[Ligeti György Válogatott írásai; Rózsavölgyi és Társa, 2010. - 414,; 417. oldal]
~~~~~~~~~~~~
A fentiekből is kiderül az opera jellege. Van története, de valójában nincsen. A "történet" szinte a szöveg nélkül is érthető. Rengeteg aktuális utalás van benne a szerző életére, megélt "élményeire". Ám mégis mitológikus hatású. A halál és öröklét mítosza keveredik itt a realitásokkal, végülis a halál legyőzésének a lehetőségét firtatja, ami pusztán annyi, hogy az ember a saját halálát nem hiszi el (Heidegger).
A rendezés, a színpadkép Stockhausen Montag aus Licht című operájára emlékeztet, bár annál abszurdabb. Vajon hogyan fogadta volna a nagyon kritikus Ligeti György?
Szinte lehetetlen kiragadni ebből a nagy opuszból egy részletet. Az opera első perceit és utolsó percét próbáltam összehozni, ami mutatja, hogy az előadást a rendező kerettörténetbe helyezte (álom, képzelődés, meditáció?)

Tuesday, September 25, 2012

Ősrégi történet

Mindig csodálkozom, pedig már megszokhattam volna, hogy a butaság milyen mértékben magabiztos. Ha valamiért nem gondolom magam hülyének, az talán az, hogy megállás nélkül kételkedem. Ez a kételkedés pedig szüntelenül kényszerít, hogy végreis megszűnjön, ám erre nincsen lehetőség. Szerénység mellőzésével merem kimondani, hogy a hülyeség ott kezdődik, ahol a kétkedés végetér. Bántani pedig nem az okosok kételkedése szokott, hiszen azokkal jól lehet beszélgetni (kommunikálni – mondanák mainapság), hanem az ostobák magabiztossága.
De hát mi is az ősrégi történet.?
Sok évvel ezelőtt az jutott eszembe, hogy Ingmar Bergman filmje – Jelenetek egy házasságból – rádióműsor anyagául is szolgálhat, hiszen a hanggal megvalósított szinészi játék megteremtheti a látvány képzetét – legalábbis javarészt. A női főszerepre Ruttkai Évát kértem meg. Akkoriban a rádióban a műsor tulajdonképpeni gazdája még nem rendezhetett, valamelyik rádiós rendezőt kellett felkérnie. (Később ez szerencsére megváltozott, s így az alábbi élményhez hasonlókban már nem volt részem.) Egyszóval a rádió egyik rendezőjét felkértem, történetesen egy kolléganőt.
A rendező – ugye - az üvegfal egyik oldaláról instruál, a másik oldalon a színész hallgatja.
„Amikor majd ahhoz a részhez érsz (már arra nem emlékszem melyik részletről volt szó), akkor azt dobd föl Éva…” - hangzott az eligazítás. Ruttkai Éva a stúdió közepén állt, jellegzetes terpeszben, csak nézett ámulva, majd végtelen lassúsággal felnézett a mennyezetre, s így szólt: „hova?” S ezután rendkívül lassan, szinte elnyújtva a jelenetet, átjött a stúdióból a technikai helyiségben ülő rendezőnőhöz, megsimogatta a fejét és ezt mondta: „de helyes vagy!”
A kolléganő odavolt a gyönyörtől, hiszen őt ekkora művész még sohasem dícsérte meg.
Kénytelen voltam – mint annyiszor – népszerűtlenséget fabrikálnom magamnak: „figyeljen ide! - tudja, hogy az életben még le nem basztak ennyire valakit?”
Kolléganőm magabiztosságát aligha törtem meg. Némiképpen drasztikus megszólalásommal nem értem el semmit. Egy ostoba illúziót vakargattam meg, örök gyűlöletet támasztva…

Sunday, September 23, 2012

Patti Smith & Robert Mapplethorpe


Véletlen vagy sem, de éppen Mapplethorpe budapesti kiállításának napjaiban jelent meg Patti Smith könyve – a Kölykök. A punk későbbi neves képviselője, a nagyszerű költő és énekes arról a korszakról ír, amikor még egyiküket sem ismerte a világ. A kölykök szerelméről szól ez a könyv, a kölykök világáról, amely azután barátságként élt Mapplethorpe korai haláláig.
Egy rövid részlet Patti Smith könyvéből:
A szabadság gyermekeinek képzeltük magunkat, akiknek küldetése, hogy védjék és terjesszék a rock and roll szellemét. Féltünk, hogy a zenénk lelke elsorvad. Féltünk, hogy elveszíti az értelmét, hogy mohó kezekbe kerül, elvész a látvány, a pénz és az üres technika mocsarában. Magunk elé idéztük Paul Revere alakját, amint végigvágtat az amerikai éjszakán, hogy felrázza, fegyverbe szólítsa az embereket. Mi is fegyvert ragadtunk, nemzedékünk fegyvereit, az elektromos gitárt és a mikrofont.
A CBGB ideális hely volt, hogy megfújjuk a harsonákat. Ez a klub az elnyomottak utcájában állt, és a törzsközönsége kedvelte az ismeretlen művészeket. Hilly Krystalnak mindössze annyi kikötése volt, hogy aki itt fellép, az új legyen.
A tél végétől a tavaszi megújulásig végre megtaláltuk a saját hangunkat. Miközben játszottunk, a dalaink önálló életre keltek, tükrözték a közönség energiáit, a hangulatot, a növekvő önbizalmunkat és a körülöttünk zajló eseményeket.
Sok mindenre emlékszem ebből az időszakból. A pisi és a sör szagára. Richard Lloyd és Tom Verlaine összefonódó gitárjátékára, ahogy belevágnak a Kingdom Come-ba. Ahogy előadjuk a Land egyik változatát - amit Lenny „lángoló zónának" hívott - Johnnyval, aki saját lángnyelvektől ölelt ösvényén rohant felém a vademberek uralta LSD-éjszakából, egy öltözőből a lehetőségek óceánjába, miközben mintha az egész jelenet a színpad előtt ülő Róbert és William elméjéből áradt volna ki. Emlékszem Lou Reedre, aki sokat tett értünk azzal, hogy az elsők között ötvözte a költészetet a rock and roll-lal. Emlékszem, milyen vékony volt a választóvonal a színpad és a minket támogató emberek között. Jane Friedman büszkén mutatott be bennünket Clive Davisnek, az Arista Records elnökének. Jane remekül ráérzett arra, hogy össze lehetne kötni minket Davisszel és a lemezkiadójával. És arra is emlékszem, ahogy a koncertek után a ponyvatetővel védett lógó - CBGB & OMFUG - előtt állva figyelem, amint a fiúk bepakolják a szerény felszerelésünket Lenny '64-es Impalájába.
…………………………………………….
A WBAI rádió fontos közvetítője volt a forradalmunknak. Élőben sugározták az 1975. május 28-i koncertünket, amelyet egy Upper East Side-i templomban adtunk. Úgy éreztük, készen állunk egy cenzúrázatlan élő közvetítésre, nemcsak ideológiai, hanem esztétikai értelemben is. Mivel semmilyen formaságot nem kellett betartanunk, szabadon improvizálhattunk, ami még a leginkább nyitott és haladó szellemű rádióadókon is ritkaságszámba ment. Tisztában voltunk vele, mekkora tömeghez szólunk - ez volt az első alkalom, hogy rádióban szerepeltünk.
Koncertünk a Glória egyik változatával ért véget, ami fokozatosan alakult ki az elmúlt néhány hónapban, az Eskü című költeményemet ötvöztem Van Morrison klasszikus slágerével.

Az alábbi klip Patti Smith néhány songjának előadása, amelyet Robert Mapplethorpe fényképei kísérnek.

Saturday, September 22, 2012

Steve Reich: 2 x 5 ~ remixed

A remix (újrakeverés) egy eredeti zene alternatív változata. Általában DJ-k művelik.
Az itt megszólaló részletek a következőkből állnak:
1. Steve Reich eredeti kompozíciója ~ 2 x 5 ~ a Bang on a Can együttes előadásában
2. Leon Dominique mixjének részlete
3. Vacula elgondolása
4. David Minnick keverése
A remixek a mű harmadik, gyors tételéből készültek.
Reich minimalista-repetitív zenéje nagyon alkalmas az alternatív kísérletezésre. Persze a szerző beleegyezésével. Az egyik művének remixét (DJ Spooky csinálta!) állítólag jobbnak ítélte mint az eredetit.

Thursday, September 20, 2012

Artaud sorok


Antonin Artaud szövegei:
Levél Peter Watsonnak 1946. szeptember 13.
Vers
Levél Jean Paulhannak Párizs, 1937. június végén
Levél Roland Tualnak Párizs, 1927. október 28.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Zenék:
SPK – Leichenschrei (Genetic Transmission)
Kaija Saariaho: Jardin secret I.
Karlheinz Stockhausen: Samstag aus Licht (Samstags-Gruss ~ Luzifer-Gruss)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A szövegeket előadja: Szakácsi Sándor

Tuesday, September 18, 2012

Per Nørgård


Az idén nyolcvanéves dán zeneszerző sem tartozik azok közé, akiket a hazai előadók, rádiók, televíziók – egyszóval közszolgálati szerveződések – gyakorta műsorra tűznének. Mi több, sejteni vélem: még a zene iránt érdeklődő nagyérdemű sem rohan utána. Pedig Nørgård azok közé a kortárs zeneszerzők közé tartozik, akiket érdemes megismerni. Már csak azért is, mert munkássága igen sokrétű, ugyanakkor még a mai zenétől eléggé el nem ítélhető módon idegenkedő hallgatók számára is befogadható. Nørgård egyébként - mint annyian a huszadik század komponistái - Nadia Boulanger tanítványa volt.
Mindezt azért írom, mert tavaly megjelent lemezén három szerzeményét hallgathatjuk: két hegedűversenyt és egy zenekari művet, amelyben játszik ugyan zongoraművész,   mégsem zongoraverseny, minthogy a zongora a többi hangszer közé simulva, azokkal teljesen azonos funkciót tölt be, vagyis nem szólóhangszer.
A hegedűversenyek szólistája Peter Herresthal. A Spaces of Time zongoristája Ida Mo, a zenekar a Stavanger Symphony Orchestra, vezényel Rolf Gupta.
Az alábbiakban a Borderlines (határvonalak, átmenetek) című 2. hegedüverseny és a Spaces of Time részleteit idézem, valamint (egy másik lemezről) Gert Mortensen bravúros ütős szólójából, az I Chingből hallhatunk egy keveset.

Friday, September 14, 2012

Evelyn Glennie


Bravúros lemez, kínai, japán, szerb szerzőktől zenekarral, szóló hangszerrel. Glennie egyedülálló ütős művész, minden stílusban otthon találja magát. Korábban is említettem már: ITT
Most két opuszt idézek.
Az egyik, amely a szerb zeneszerző, Nebojša Jovan Živković, kompozíciója kínai oboára (suona) és ütős hangszerekre: Born to Beat Wild. A suonán Tzu-You Lin játszik
A másik a japán Toshiro Mayuzumi szerzeménye: Concertino for Xylophone and Orchestra. Ennek itt a harmadik (Presto) tételét hallgathatjuk meg. A Taipei Chinese Orchestrát En Shao vezényli.

Thursday, September 13, 2012

Hutu, tuszi, tva


Három etnikum egy afrikai országban, Ruandában.
Kultúrájuk, sőt „kinézetük” jószerint megkülönbözhetetlen. Számomra legalább. Zenéjük azonos.
Mi lehet az oka annak, hogy a tuszik és hutuk irtják egymást? Gazdaság, gazdagság, politika, hatalmak?
Történetük a gyűlölet története. Bővebben: ITT és ITT
Itt a három etnikum képeit és zenéjüket idézem.
Hogy miről jutottak eszembe? Gyűlöletből mifelénk is van elég. És éppen olyan irracionális, mint amaz. Sapienti sat…

Thursday, September 06, 2012


Lapozgatom a MÜPA magazint…

…vegyes várakozással, de ez talán napjaink kultúra-abszurditásainak is betudható. Ha azt nézzük, hogy mi folyik a kultúra területén mostanában, akkor ez a program bíztató. Ha összehasonlítjuk a nagy központokkal (Berlin, Párizs), de akár a „rokonabb” mezőkkel (Varsó, Prága), akkor szánalmas. Hiszen ide alig jut el valami. Itt a legnagyobb nevek, együttesek, művek csak esetlegesen, szinte véletlenszerűen jutnak el!
A síránkozásnak nincsen értelme. Én három programot választok itt ki – szívem joga.
1. Budapesti Mahler-ünnep. ~ Mindjárt az ötödik szimfónia, amelyet talán legjobban szeretek a „mahlerek” közül. „Kedvenc” régi kritikusom, esztetam, „mesterem” nyilvánul meg kis írásával. Ezzel nincs is semmi baj, s azzal sem, hogy mindenfélét mond arról: mennyire nem szeretett Mahler a zenéjéről szóban nyilatkozni. Volt, hogy valamelyik szimfóniájáról így nyilatkozott: sokat lármáztam. Az első tétel címe: Gyászinduló. Ha tehát Mahler – persze az instrumentális alkotásaival kapcsolatban – elutasított mindenféle belemagyarázást, akkor nem hozakodnék elő Az istenek alkonyával, mégha megengedett a szabad asszociáció, na meg a „mesterségbeli tudás” is. Annál inkább elgondolkodom, miért adta kivételesen a tétel címeként: Gyászinduló.  Egy helyütt már megpendítettem a feltételezést: talán azért, mert a tétel a gyászról szól. Pszichológiailag is izgalmas kifejezése a gyásznak, amely az elkeseredés dühe és a belenyugvás békéje között váltakozik. „Jeles kritikusunk”-nak javallom: hallgassa újra az első tételt.
2. Cage  100 ~ Az Amadinda ígéretes koncertje. A magazinban megjelent írás érdekes, hozzáértő, informatív és éppen elégséges. Cage száz éve született és húsz éve halt meg.
3. Kronos VonósnégyesUNIKO, egy fűszeres finn koktél ~ az együttes 2011-ben megjelent lemezének magyarországi bemutatkozása. Az Uniko két finn zenész (Kimmo Pohjonen és Samuli Kosminen) szerzeménye, az előadáson ők is szerepelnek.
Itt a lemez részletét (Avara) idézem:

Tuesday, September 04, 2012

Szemző Tibor

Tractatus

A Duna televízió éjszaka leadta Szemző nagyszerű művének előadását. A felvétel az A38 hajón készült.
A művet Wittgenstein ihlette. Ez a zene kíséri Forgács Péter Wittgenstein Tractatus című filmjét is (ezeknek a képeit vetítették az előadó Szemző mögé). De amint Szemző úgynevezett „filmzenéi” önállóan is élnek, úgy ennek az előadásnak során is csak a bevetített képek emlékeztetnek rá: ez a zene egy filmet is kísérhet.
A szinte csak meditációhoz elég, halk minimalista zenében különböző nyelveken Wittgenstein idézetek szólalnak meg. Elektronika és fúvóshangszer van Szemző kezében.
A Tractatusnak több előadását hallottam, lemezen is ismerem.
Ez az előadás tökéletesen sikerült. A zene egyes részletei a későbbi Csoma film (a beleírt Sári László szövegeket inkább feledném!) buddhista szerzeteseinek táncát kísérő zenére emlékeztetnek – nyilván nem véletlenül. Ötven percen át mélységesen leköti a hallgatót. Készség kell hozzá, de aki a „pörgős” világban nyugalomra vágyik, hallgassa Szemző zenéjét.


Monday, September 03, 2012

Robert Wilson
Stations
Egy harminc éve (1982-ben) készült egyórás tévéfilm - Nicolas Economou zenéjével. 
Egyetlen szó sem hangzik el a filmben, amely egy kisfiú szemével láttatja a képtelen világot, aki egy ablakon szemléli, mi minden történik odakint...
Az egész megnézhető: ITT
Egy rövid részlet - .
ALAN  MACFARLANE

MIÉRT ENGED ISTEN ENNYI FÁJDALMAT?

Mindazok számára, akik világunk értelmét keresik, az egyik legnagyobb talány az, hogyan egyeztessék össze a szerető, gondviselő és mindenható Teremtőt a borzalmakkal, amelyekkel nap mint nap találkozunk a hírlapokban, a televízióban és saját életünkben.
E problémát mélyrehatóan vizsgálta Shakespeare, akinek Lear királyában az egyik szereplő megállapítja, hogy „Mint vásott gyermekeknek a legyek, / Csak annyi vagyunk mi az isteneknek", William Blake, aki azt kérdi a tigristől: „Aki a Bárányt, az csinált?", valamint Tennyson, aki azt próbálta megérteni, miért halt meg kedves barátja, de nem látott maga körül mást, csak foggal-körömmel küzdő természetet. Vagy Joseph Heller, amikor félig-meddig tréfásan írta: „Te jó Isten, hát hogyan tisztelhet az ember olyan Felsőbbrendű Lényt, aki szükségesnek látott beilleszteni a teremtés isteni rendszerébe olyan tüneményeket is, mint a takony meg a fogszuvasodás?".
Úgy tűnik, csapdába kerültünk. Ha Isten az, aminek állítják, akkor miért engedi meg mindezt a szenvedést? Vagy másképp fogalmazva: hihetek-e olyan Istenben, aki láthatólag efféle zűrzavar fölött uralkodik? Hol volt Isten a ruandai népirtásban, hol volt a világháborúk gyilkos lövészárkaiban, Sztálin gulagjában, Hitler koncentrációs táboraiban vagy Pol Pot hullamezőin? Hol volt az árvizeknél, tűzvészeknél, vulkánkitöréseknél, földrengéseknél és tornádóknál?
A hagyományos válaszok nem tűnnek kielégítőnek. Azt tanultuk, hogy az ember ellenszegülő viselkedésével hozta a fejére mindezt a fájdalmat, hogy „eredendő bűnünkért" bűnhődünk. De hát Isten az ő végtelen bölcsességében és mindenhatóságában bizonyára előre láthatta volna ezt a végkifejletet, és elpusztíthatta volna a kígyót, vagy kínálhatott volna másik almafát, vagy lebeszélhette volna a lázadásról a túlzottan becsvágyó angyalt, nemde?
További felvetés, hogy Istennek szerető szülő módjára, aki lehetőséget ad gyermekeinek szabad akaratuk gyakorlására, engednie kell, hogy hibázzanak, ezáltal szenvedjenek. Ha a kisgyermeket minden veszélytói óvni kívánnák, gumiszobába kellene zárniuk. Isten csodálatos világot teremtett nekünk, amelyben jó meg rossz döntéseket hozhatunk, s az utóbbi veszélyes helyzetekbe sodorhat bennünket, bajunk eshet, meg is halhatunk. Ez nagyjából hihetően hangzik, ám sovány vigasz.
Egyes vallásoknál másik megoldás az, hogy fájdalmas káprázatként fogják föl a világot. Megpróbáltatások és nyilvánvaló nyomorúságok sora vár ránk, amelyek elől önmagunkba fordulva készülhetünk a nirvána, avagy megsemmisülés boldogságára. Megint más lehetőség belenyugodnunk, hogy a biológia, a társadalom és a gazdaság irányítja életünket. Tényleg úgy tűnik, hogy marad némi szabad akaratunk, és megpróbáljuk fokozni mind önmagunk, mind mások boldogságát. Végeredményben azonban a fájdalom születésünk pillanatától jelen van. Emberi mivoltunkhoz tartozik, olyasvalami, ami állandó töprengésre késztet, hogy - Nietzsche, a filozófus szavaival - „Isten melléfogása csupán az ember? Vagy Isten csupán az ember melléfogása?"
[ Alan Macfarlane: Levelek Lilynek - A világ működéséről. (Európa Könyvkiadó, Budapest 2009. 149-151. oldal)]

Monday, August 27, 2012

Néhányan...
Csak, mert szeretem hallgatni sok-sok között ezeket a hangokat.
A technikai hibákért elnézést, némelyik archívumom ősdarabja.
1. Edin Karamazov
2. Lisa Gerrard (Dead Can Dance)
3. Klaus Schulze
4. Ute Lemper
5. Roger Waters
6. Sharon Robinson
7. Leonard Cohen

Sunday, August 26, 2012

Krasznahorkai László

"...mert mindannyiunknak csak egyetlen mondata van, és mindannyian ezt a mondatot keressük egész életünkben - ennyi hatalmunk van: hogy elmondjunk valamit, egyetlen mondatot egyetlen életben, és mindenki egy bárban, egy iskolában, egy egyetemen vagy akárhol ezt az egyetlen, saját mondatát keresi, és nem vágyik szünetre, egy művi, könnyen megérthető rövid mondatra, hanem mindig a szavak hosszú, gördülékeny sorára, amely bár törékeny, mégis könnyed, kecses, meg nem szakítható...”
Örkény István
Nincs semmi újság

Egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia (1827–1848).
Az obeliszkre idő koptatta betűkkel rá volt vésve a férje neve is; ő azonban, nem tudni, miért, nem támadt föl.
A borongós időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a temetőben, de akik meghallották a robajlást, odagyűltek. Addigra a fiatalasszony már leverte magáról a göröngyöket, fésűt kért kölcsön, megfésülködött.
Egy gyászfátyolos nénike megkérdezte, hogy érzi magát.
Köszöni, jól, mondta Hajduskáné.
Nem szomjas-e, érdeklődött egy taxisofőr.
Most nem vágyik inni, válaszolta a volt halott.
Amilyen pocsék ez a pesti víz, jegyezte meg a sofőr, neki se volna kedve inni.
Hogy mi baja a pesti víznek, kérdezte Hajduskáné.
Klórozzák.
Klórozni klórozzák, helyeselt Apostol Barannikov bolgár virágkertész, aki a temetőkapuban virágokat árult. Ezért ő esővízzel kénytelen locsolni kényesebb palántáit.
Valaki azt mondta, hogy ma már az egész világon klórozzák a vizet.
Itt a beszélgetés elakadt.
Hát mi újság még, érdeklődött a fiatalasszony.
Nincs semmi különös, mondták neki.
Megint csönd lett. Ekkor eleredt az eső.
– Nem fog maga megázni? – kérdezte a föltámadottat Deutsch Dezső horgászbot-készítő kisiparos.
Nem számít, mondta, Hajduskáné. Ő direkt szereti az esőt.
Az attól függ, milyen az az eső, jegyezte meg a nénike.
Ő erről a langyos, nyári esőről beszél, közölte Hajduskáné.

Hogy neki viszont semmilyen eső se kell, mondta Apostol Barannikov, mert elriasztja a látogatókat a temetőből.
Hogy ezt ő nagyon meg tudja érteni, helyeselt a horgászbot-készítő kisiparos.
Most hosszabb szünet állt be a társalgásban.
– Hát meséljenek már valamit! – nézett rájuk a föltámadott.
– Mit meséljünk? – mondta az öreg nénike. – Nincs nekünk annyi mesélnivalónk.
– Nem történt a szabadságharc óta semmi?
– Mindig történik valami – legyintett a kisiparos. – De ahogy a német mondja: Selten kommt etwas Besseres nach.
– Ez van! – tette hozzá a taxisofőr, és minthogy csak fuvart szeretett volna fogni, csalódottan visszasétált az autójához.
Hallgattak. A föltámadott lenézett a gödörbe, mely fölött nem zárult össze a föld. Várt még egy kicsit, de látva, hogy mindenki kifogyott a szóból, elköszönt a körülállóktól.
– A viszontlátásra – mondta, és leereszkedett a gödörbe.
A horgászbot-készítő kisiparos, hogy el ne csússzon a sáros agyagon, előzékenyen a kezét nyújtotta neki.
– Minden jót! – szólt le a fiatalasszonynak.
– Mi történt? – kérdezte tőlük a bejáratnál a taxisofőr. – Csak nem mászott vissza a sírba?
– De visszamászott – csóválta a fejét a nénike. – Pedig milyen jól eldiskuráltunk.

Tuesday, August 14, 2012

 
Kocsis Zoltán – "revival"

Mostanában itt a blogon nem szoktam politikai témákat előhozni. Az alábbi ügy azonban egy korábban jelentős művész katasztrofális lezüllésének esete, s mint ilyen, azt a szörnyű árnyékot mutatja meg, amellyel a politika beborítja mostanában mifelénk a művészetet, s annak egyes reprezentásait. Bizonyára vannak itt pszichológiai magyarázatok is, de nem lehet véletlen, hogy a magyar művészek közül többen határozottan tiltakoznak az egyenesen nyilas megnyilvánulások (Új Színház bemutatója! – például) ellen. Kocsis ugyanakkor a legnívótlanabb lakáj-nyilatkozatokat teszi. Ezen érzett elképedt felháborodásom szülte a jelen bejegyzést...

Íme:  

„Valaki kell, aki helyére teszi a dolgokat”
- mondta Kocsis Zoltán a minap megismételt HÚZÓS műsorban az ATV-n, amelyben műsorvezető és beszélgetőalany unalmas kellemkedéssel töltötte az időt.
Már tavaly februárban a Süddeutsche Zeitungban is feltűnő megállapítást olvashattunk a művésztől: "ez a kormány nem ördögökből áll. A külföldi sajtóban ördöginek látszik, de nem az, ez egy abszolút demokratikus kormány. Nem igaz, hogy a többség fél, senki nem fél". (Érdekes, hogy az alábbi interjúban egyes részleteket  "lehellet finoman" elhagyott.)
Most meg ezt hallottuk. Honnan veszi Kocsis ezeket a nyilvánvaló szörnyűségeket? - Vagy éppen ő jelölte magát arra, aki „helyére teszi a dolgokat”? ~ Szörnyűlködésem nem alkalmilag újkeletű,
lásd még ITT és ITT

Sunday, August 05, 2012

John Cage

1912      ~ 1992
100 éve ~  20 éve


A kettős évfordulóra készítettem ezt a klipet. A vállalkozás szinte lehetetlen; hogyan is lehetne ekkora életművet beszorítani néhány percbe. A művek javarészt kimaradtak tehát. A klip csak impressziókat, asszociációkat szeretne kelteni. Mi az, ami kimaradt? Kimaradtak a balett-zenék (Merce Cunningham koreográfiái), az operák (Europeras), Cage egyetlen filmje, a versek, a zenei és gondolati írások és így tovább. Meg az, hogy Cage például elismert gombaszakértő is volt, könyvét a szakemberek használják…
Viszont hosszabban szerepel (két változatban is) a hires 4’33” Ez az a zongoramű, amelyben egyetlen hang sem szólal meg. Hogyan lehet ez? Cage filozófiája: a zene hangokból és hangközökből áll. Ha csak hangokból, akkor minden további nélkül elfogadjuk zeneként, pedig a zene lényeges eleme - a csend - kimaradt. Ha viszont a zene csak csendekből áll, akkor azt gondoljuk: ez csak a megbotránkoztatást szolgáló különcség terméke. Mindenesetre a Londoni Filharmonikusok teljes zenekara vállalta a „zenekari” változatot, s tessék majd megfigyelni: zenekar és közönség teljesen komolyan fogadta az előadást…
Az elhangzó zene-részletek:
Meditation; Dream; Sonatas and Interludes; Music of Changes; 4’33”; In the Name of Holocaust; Variations VII.; Music Walk; Winter Music; Four; The Seasons (Summer); Etudes Australes; Atlas Eclipticalis; Ryoanji (lásd még: ITT); Fourteen

Cage-dzsel kapcsolatos bejegyzések még: ITT, ITT, ITT