Örkény István
Nincs semmi újság
Egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia (1827–1848).
Az obeliszkre idő koptatta betűkkel rá volt vésve a férje neve is; ő azonban, nem tudni, miért, nem támadt föl.
A borongós időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a temetőben, de akik meghallották a robajlást, odagyűltek. Addigra a fiatalasszony már leverte magáról a göröngyöket, fésűt kért kölcsön, megfésülködött.
Egy gyászfátyolos nénike megkérdezte, hogy érzi magát.
Köszöni, jól, mondta Hajduskáné.
Nem szomjas-e, érdeklődött egy taxisofőr.
Most nem vágyik inni, válaszolta a volt halott.
Amilyen pocsék ez a pesti víz, jegyezte meg a sofőr, neki se volna kedve inni.
Hogy mi baja a pesti víznek, kérdezte Hajduskáné.
Klórozzák.
Klórozni klórozzák, helyeselt Apostol Barannikov bolgár virágkertész, aki a temetőkapuban virágokat árult. Ezért ő esővízzel kénytelen locsolni kényesebb palántáit.
Valaki azt mondta, hogy ma már az egész világon klórozzák a vizet.
Itt a beszélgetés elakadt.
Hát mi újság még, érdeklődött a fiatalasszony.
Nincs semmi különös, mondták neki.
Megint csönd lett. Ekkor eleredt az eső.
– Nem fog maga megázni? – kérdezte a föltámadottat Deutsch Dezső horgászbot-készítő kisiparos.
Nem számít, mondta, Hajduskáné. Ő direkt szereti az esőt.
Az attól függ, milyen az az eső, jegyezte meg a nénike.
Ő erről a langyos, nyári esőről beszél, közölte Hajduskáné.
Hogy neki viszont semmilyen eső se kell, mondta Apostol Barannikov, mert elriasztja a látogatókat a temetőből.
Hogy ezt ő nagyon meg tudja érteni, helyeselt a horgászbot-készítő kisiparos.
Most hosszabb szünet állt be a társalgásban.
– Hát meséljenek már valamit! – nézett rájuk a föltámadott.
– Mit meséljünk? – mondta az öreg nénike. – Nincs nekünk annyi mesélnivalónk.
– Nem történt a szabadságharc óta semmi?
– Mindig történik valami – legyintett a kisiparos. – De ahogy a német mondja: Selten kommt etwas Besseres nach.
– Ez van! – tette hozzá a taxisofőr, és minthogy csak fuvart szeretett volna fogni, csalódottan visszasétált az autójához.
Hallgattak. A föltámadott lenézett a gödörbe, mely fölött nem zárult össze a föld. Várt még egy kicsit, de látva, hogy mindenki kifogyott a szóból, elköszönt a körülállóktól.
– A viszontlátásra – mondta, és leereszkedett a gödörbe.
A horgászbot-készítő kisiparos, hogy el ne csússzon a sáros agyagon, előzékenyen a kezét nyújtotta neki.
– Minden jót! – szólt le a fiatalasszonynak.
– Mi történt? – kérdezte tőlük a bejáratnál a taxisofőr. – Csak nem mászott vissza a sírba?
– De visszamászott – csóválta a fejét a nénike. – Pedig milyen jól eldiskuráltunk.
.jpg)
Sok évvel ezelőtt az jutott eszembe, hogy Ingmar Bergman filmje – Jelenetek egy házasságból – rádióműsor anyagául is szolgálhat, hiszen a hanggal megvalósított szinészi játék megteremtheti a látvány képzetét – legalábbis javarészt. A női főszerepre Ruttkai Évát kértem meg. Akkoriban a rádióban a műsor tulajdonképpeni gazdája még nem rendezhetett, valamelyik rádiós rendezőt kellett felkérnie. (Később ez szerencsére megváltozott, s így az alábbi élményhez hasonlókban már nem volt részem.) Egyszóval a rádió egyik rendezőjét felkértem, történetesen egy kolléganőt.
