ALAN  MACFARLANE

MIÉRT ENGED ISTEN ENNYI FÁJDALMAT?

Mindazok számára, akik világunk értelmét keresik, az egyik legnagyobb talány az, hogyan egyeztessék össze a szerető, gondviselő és mindenható Teremtőt a borzalmakkal, amelyekkel nap mint nap találkozunk a hírlapokban, a televízióban és saját életünkben.

E problémát mélyrehatóan vizsgálta Shakespeare, akinek Lear királyában az egyik szereplő megállapítja, hogy „Mint vásott gyermekeknek a legyek, / Csak annyi vagyunk mi az isteneknek", William Blake, aki azt kérdi a tigristől: „Aki a Bárányt, az csinált?", valamint Tennyson, aki azt próbálta megérteni, miért halt meg kedves barátja, de nem látott maga körül mást, csak foggal-körömmel küzdő természetet. Vagy Joseph Heller, amikor félig-meddig tréfásan írta: „Te jó Isten, hát hogyan tisztelhet az ember olyan Felsőbbrendű Lényt, aki szükségesnek látott beilleszteni a teremtés isteni rendszerébe olyan tüneményeket is, mint a takony meg a fogszuvasodás?".
Úgy tűnik, csapdába kerültünk. Ha Isten az, aminek állítják, akkor miért engedi meg mindezt a szenvedést? Vagy másképp fogalmazva: hihetek-e olyan Istenben, aki láthatólag efféle zűrzavar fölött uralkodik? Hol volt Isten a ruandai népirtásban, hol volt a világháborúk gyilkos lövészárkaiban, Sztálin gulagjában, Hitler koncentrációs táboraiban vagy Pol Pot hullamezőin? Hol volt az árvizeknél, tűzvészeknél, vulkánkitöréseknél, földrengéseknél és tornádóknál?
A hagyományos válaszok nem tűnnek kielégítőnek. Azt tanultuk, hogy az ember ellenszegülő viselkedésével hozta a fejére mindezt a fájdalmat, hogy „eredendő bűnünkért" bűnhődünk. De hát Isten az ő végtelen bölcsességében és mindenhatóságában bizonyára előre láthatta volna ezt a végkifejletet, és elpusztíthatta volna a kígyót, vagy kínálhatott volna másik almafát, vagy lebeszélhette volna a lázadásról a túlzottan becsvágyó angyalt, nemde?
További felvetés, hogy Istennek szerető szülő módjára, aki lehetőséget ad gyermekeinek szabad akaratuk gyakorlására, engednie kell, hogy hibázzanak, ezáltal szenvedjenek. Ha a kisgyermeket minden veszélytói óvni kívánnák, gumiszobába kellene zárniuk. Isten csodálatos világot teremtett nekünk, amelyben jó meg rossz döntéseket hozhatunk, s az utóbbi veszélyes helyzetekbe sodorhat bennünket, bajunk eshet, meg is halhatunk. Ez nagyjából hihetően hangzik, ám sovány vigasz.
Egyes vallásoknál másik megoldás az, hogy fájdalmas káprázatként fogják föl a világot. Megpróbáltatások és nyilvánvaló nyomorúságok sora vár ránk, amelyek elől önmagunkba fordulva készülhetünk a nirvána, avagy megsemmisülés boldogságára. Megint más lehetőség belenyugodnunk, hogy a biológia, a társadalom és a gazdaság irányítja életünket. Tényleg úgy tűnik, hogy marad némi szabad akaratunk, és megpróbáljuk fokozni mind önmagunk, mind mások boldogságát. Végeredményben azonban a fájdalom születésünk pillanatától jelen van. Emberi mivoltunkhoz tartozik, olyasvalami, ami állandó töprengésre késztet, hogy - Nietzsche, a filozófus szavaival - „Isten melléfogása csupán az ember? Vagy Isten csupán az ember melléfogása?"
[ Alan Macfarlane: Levelek Lilynek - A világ működéséről. (Európa Könyvkiadó, Budapest 2009. 149-151. oldal)]