Zenehallgatás közben…

ˇ
Éjszaka nagyon jó hallgatni a Goldberg variációkat...

ˇ

Éjszakai hallgatásra készült. Ezúttal nem Glenn Gould előadásában hallgattam meg, hanem Jevgenyij Koroljovval. Koroljovval Ligeti György ismertetett meg. Egy interjúban olyan elragadtatással beszélt Koroljov játékáról (A fúga művészetéről volt szó), hogy tűzön vízen keresztül megszereztem egy kis lemezkiadó (Tacet) gondozásában. Nem csalódtam. Sem Koroljovban, sem Ligetiben. Valóban tökéletesnek tartottam, vagy inkább éreztem (a „valaminek tartás”-t meghagyom a szakembereknek, esztétáknak). Én az amatőr zenehallgatás híve vagyok. Ami nem jelenti azt, hogy nem lehet kottaolvasási ismerete és gyakorlata az amatőrnek. De a zene felfogásának módjára, a szemléletre inkább amatőrként szavazok. Sok muzsikussal folytatott beszélgetésem szörnyen kiábrándító volt ugyanis.
ˇ

Éjszaka nagyon jó hallgatni a Goldberg variációkat...
ˇ

Csakhogy itt bajba kerültem Koroljovval. Valószínüleg semmi bajom nem lett volna a kitünő előadással, ha nem ismerném Glenn Gould utolsó Goldberg-felvételét. Gouldot egész életében végigkísérte a Goldberg, először fiatalon vette fel, ameddig koncertezett, ott is felvették, de ami az utolsó felvételen történik, az Goulddal kapcsolatban mindent igazol. Gould hangról-hangra érzi a Bach opuszt. Olyan kidolgozott, ami minden vitát kizár. A megszólaltatás mai zongorán felidézi, hogyan hallhatta ezt a szerző a maga idejében ismert hangszeren.

ˇ
Éjszaka nagyon jó hallgatni a Goldberg variációkat…

ˇ
A dolog nem maradt annyiban. Újra kiváncsivá tett Gould, ez a különcnek tartott zseni, aki a harmincas éveiben abbahagyta a koncertezést és csak lemezfelvételeket, vagy videókat készített. „Egyáltalán nem tarom magam különcnek” – ez a címe annak az interjúkat tartalmazó kötetnek, amelyet az a Bruno Monsaingeon állított össze, aki a legjobb portréfilmet készítette Gouldról.

ˇ

Tudott dolog, hogy Gould nem rajongott Mozartért, nem kedvelte Bartókot és Stravinskyt. Szentségtörésnek hat az ilyes álláspont. Mozart összes zongoraszonátáját lemezre játszotta ugyan, de éppen ez teszi számomra valószínűvé, hogy tudott Mozartról valamit, amit lefed a kor bámulata. Az operáit elismerte, a zongoraműveit nem kedvelte. Nem érezte feladatnak. Egy helyen arról beszél, hogy nagyon jó érzés Mozart szonátát játszani de nem elégséges feladat.
Gould csak azt játszotta, amit elismert. A Mozart szonáták kivételt jelentenek e sorban, de hitelesítik az egész zongoraművészethez való viszonyát. Érdekes megvizsgálni, hogy mit játszott Gould. Elsősorban Bachot. Itt nincs vita, gyakorlatilag Bach újrafelfedezésétől (Mendelssohn érdeme!) napjainkig minden komponista egyértelműen Bach „rajongó”. Sőt vannak, akik Bachtól egyenesen Wagnerhoz kapcsolnak át egy nagy ívvel (Gould is hajlott erre) és Schönberghez, aki azt mondta, hogy két Richard és egy Gustav volt a mestere (három romantikus komponista: Richard Wagner, Richard Strauß és Gustav Mahler!). Ide kapcsolható az, hogy Gould Richard Sraußt tartotta a huszadik század egyik legjelentősebb zeneszerzőjének Schönberg és Webern mellett természetesen. Lemezre játszotta azt a terjedelmes, Tennyson mű alapján komponált Strauß opuszt (Enoch Arden), amelyben a zongoristának alig van feladata, hiszen a mű nagyobbik része színészi, versmondási feladat. Ezt a folyamot szakítja meg helyenként a zongora. De hogyan? Nos, valószínűleg ez győzhette meg Gouldot arról, hogy bár a mű nagy részében „tétlenül” ül a zongora mellett, mégis lemezre vette.
Az itt vázolt, a szakma számára minden bizonnyal hevenyészett kép azt mutatja, hogy Gould azokat a műveket szerette elsősorban vagy kizárólag, amelyek valami lényegesen újat hoztak a világra. Bach esetében ez közhelyesen és persze joggal általánosan elfogadott, s az iménti Bach-Wagner ív alá eső klasszikus zene és romantika birodalmából Gould csak az újító zseniket preferálta. Bármilyen furcsa vagy egyeseket megbotránkoztató, Mozart nem tartozott közéjük – pédául Beethovennnel szemben. Nem arról van itt szó, hogy Mozart nem alkotott jó zenét, hanem azt, hogy – az operáit leszámítva – nem teremtett, hanem összegzett. (Az operáit Gould is nagyra értékelte, pedig az opera műfajáért nem rajongott, s még Wagnerrel kapcsolatban is azt mondta, hogy elsősorban zeneileg érdekli.) A romantikára pedig jószerint ügyet sem vetett Gould. Chopint soha nem játszott, viszont nagyra tartotta Szkrjabint, mert mint mondta ott „terpeszteni” kell, szóval feladat.

ˇ

Éjszaka nagyon jó hallgatni a Goldberg variációkat…

ˇ

"Alighogy leült a zongorához, máris összeroskadt... úgy nézett ki, mint egy állat, közelebbről, mint egy nyomorék, még közelebbről azonban, mint az a bölcs, szép ember, aki volt."

Thomas Bernhard: A menthetetlen