Nemzeti Színház ~ Budapest

ˇ

Első ízben voltam belülről benne. Eddig azt hittem, hogy az egyik legrondább épülete a városnak. És az is, de amivel belül találkozni lehet, az minden képzeletet felülmúl...

ˇ

És mi történik? Megszokjuk. Eleinte fogadkozunk, hogy be nem tesszük a lábunkat, aztán elfogadjuk, megszokjuk. A vackot, a talmit. Romlik az ízlésünk és nem értjük: miért nem értünk meg nemesebb, okosabb, egyszóval jobb dolgokat; miért bajlódunk retardáltan a kortárs művészettel, amikor az nem érthető. Itt a Nemzeti Színház nekünk; az érthető.

ˇ

Ennek az épületnek a belsejében nincsen tenyérnyi hely, amely viselhető volna a jóízlés, a praktikum, a korszerűség számára. Mert igaz, hogy a színpad minden procikája mozgatható, hogy egy egész kocsma (Úri muri) egy gombnyomással süllyeszthető, emelhető. Hogy egy hálószoba csak úgy feltűnik a semmi padlajából, ámde...

ˇ

Ha feltekintünk a mennyezetre, ott valami szecessziós erölködésű mennybolton lógó csillárt találunk; ha magunk elé nézünk káprázik a szemünk a szőnyegpadló rikítóan pocsék mintáin, színein; ha a fogódzkodásra alkalmatlan, széles márványkorlátos lépcsőket meg akarjuk mászni, hát valami alpesi felszerelés, de legalábbis a tűzoltóság igénybevétele nem árt. Aztán leülünk a székbe! A térdünk bizony elvásik az előttünk levő sor széktámláinak farostlemezén. A levegő hamarost fogy, animális illatok terjengenek, légszomjasan szívjuk az elhasznált levegőt. Lehet, hogy a legújabban épült színház nem szellőztethető?

ˇ

Minden együttvan tehát, hogy magunkba szívjuk a kultúrát, a színház darabjait...

ˇ

Az Úri muri tulajdonképpen jó előadás... Tuladonképpen!... Ami a szinészi produkciót illeti, mindenki megtette a magáét, a szöveget mintha ma írták volna. A rendezés azonban elvette a tragikus főszereplő fontos dolgát: érezzük ugyan Móricz szándékának megfelelően, hogy ez az ember változtatást akar, hogy ebben a bűzölgő bandában szeretne valamit újmódian csinálni. Az eredeti történetet nem ismerő néző mégis azt gondolhatja, hogy a főhős abban hasonlik meg, hogy nem tud dönteni a felesége és a szeretője (Rozika) között. A Móricz drámában ez is bennevan persze, de nála az egész világgal meghasonló főhős lövi magát fejbe. Ez ebben az előadásban elsikkadt. Véleményem szerint a drámának két fontos pólusa van: a főszereplő Szakhmáry Zoltán és Rozika. Szakhmáry mindentől meghasonlottan gyújtja fel a házát, öli meg magát; Rozika a költészet, a meditáló ember, aki ösztönösen vágyik a szépre. S kettejük között van a barbár módon bömbölő úri muri, Rhédey Eszter (a feleség) hisztérikusan arisztokratikus jelenségével: vagyis a teljes kilátástalanság. Ezért aktuális Móricz munkája, s ezért kár, hogy a társadalmi romlásban pusztuló reform-szándék, az újat, korszerűt akaró törekvés elhomályosul a Nemzeti Színház felújításában.