A halál
ˇ
egyirányú utca. Meglehet az élők között is egyirányúvá, mi több járhatatlanná válhatnak az utak, de most nem erről van szó.
ˇ
A halál egyirányúvá teszi az utcát. Az élők felől. Odafele van lehetőség a közlekedésre, vissza még senki sem jött.
ˇ
A halál tehát egyirányú. Csak az élet felől közelíthető meg.
ˇ
Jól van ez így? Hiába fáradozik az emberiség, mióta csak létrejött és gondolkodni képes, hogy a halál utcáját kétirányúvá tegye. Hitbéli dolog az, s a hitbéli elgondolás, hogy tudniillik majd „odaát találkozunk”, bizony éppen olyan szemfényvesztés és hárítás, mint akárhány egyszerű vásári jóslat, sarlatán szövegelés – vígaszkísérlet a rosszul nevelt emberiségnek.
ˇ
A halál egyirányú utca. Csak odafele van lehetőség a közlekedésre. Ám fontos, hogy odafele van közlekedés. Halottainkkal egyirányú utcában "találkozhatunk". Csak egyirányú utcában. Mi haladunk valamerre, de csakis egy irányban.
ˇ
A halál egyirányú utca. Amint egyirányu az emlékezés is halottainkra. Soha halott még nem emlékezett vissza az életére, soha nem tért vissza, ám az ember azt hiszi, ha emlékezik, visszatér az örökre eltávozott. Mert voltaképpen halott nincsen. A halott - egy fikció. A halott a megszűnt élet, az egyetlen pillanat alatt gyorsan romló anyaggá lett, az imént még élő anyag. A halott csak azért tetszik élőnek, mert emlékezünk rá. Mi ugyanis még élünk. Halottak – hiszen nincsenek – nem emlékeznek ránk, de egymásra sem. Nincsen territóriumuk. Együgyű szélhámosság minden hitegetés arról, hogy majd valahol, valamiféle más minőségben újra találkozunk a halottakkal vagyis hogy a halottak majd valamiképpen élnek. Életre kelnek. Ahogyan mi magunk. Az ember azt szeretné leginkább, ha az élet minőségében kerülnének vissza a halottak – feltámadásnak nevezik ezt a vágyat. Ám ez még nem sikerült egy halottnak sem. Csak hitbéli alapon, mert az embernek vígaszra van szüksége. Azt szeretné, ha nem múlna el számára minden, ha nem válna nihillé. De a nihil még nagyon közel van az élethez, ezért a halál - a biológiai meghatározáson kívül – valószínűleg nem definiálható. A halál nem ábrázolható. Minden ábrázolt halott élő! Hiszen a csontváz, a koponya az élet területe, de mert a test leginkább tartósnak mutatkozó része, a halált hagyományosan csontvázként ábrázolták. Persze azok a vallások, amelyek hitbéli keretbe foglalják a hamvasztást, még elvontabban gondolkodnak a halálról, mint például az ábrázolás kényszerében élő európai ember.
ˇ
Van-e megoldás? Nézetem szerint egyetlen lehetőség az emlékezés. Még akkor is, ha voltaképpen méltatlan, hiszen a halott a halál pillanatától nem szólhat bele abba a mitológiába, amit emlékezésnek nevezünk. Így tehát a halott elidegenedik önmagától. A halott – aki nincsen! Az emlékezés, a halott életre keltésének kényszere, ugyanis hamisít. Elvileg mellékesnek mondhatjuk, hogy pozitív vagy negatív irányban teszi ezt az emlékezés. Az emlékezési tevékenység a halott által befolyásolt szubjektív folyamat. A halott által – aki nincsen! Hiszen csak élőre lehet emlékezni.
ˇ
A halál egyirányú utca. A halál, amely definiálhatatlan. Persze, ha alaposabban meggondoljuk: semmi sem definiálható. Ha az lenne, akkor minden definíció azonos lenne, de azonos dolgok definiciói olykor nem is hasonlítanak egymásra. Egyes definiciókról önmagukban sok esetben megállapíthatatlan, hogy mire vonatkoznak… Mentségemre legyen mondva! S akkor még ott a kérdés, amivel sokkal kevesebbet foglalkozunk. Honnan kerülünk ide élőnek?

Eszem ágába sem jutott ezúttal, hogy „gondolkozzam”! Egy szemléletet akartam illusztrálni. Ahhoz képest eléggé bőbeszédű voltam – gondolom. ˇ
ˇ
De a halál egyirányú utca…