Családi dokumentum ~ Kordokumentum
ˇ

Az itt idézett, montázzsá szelidített "valami" az első világháborúban az elesettek azonosítását szolgálta. A halállal eljegyzett katonák egyszerűen csak dögcédulának nevezték...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Augusztus volt, rekkenő hőség. Egy keddi napon meglátogattam apámat, akkorára már nem laktunk együtt, „felnőtté” váltam, s ha családom még nem volt is, feleségem már igen.
Apám barnára napozottan, izmosan olvasott a napágyban a kertben. Semmiképpen sem öregember... – gondoltam. A kutya az ágy alól vakkantott egyet.
* * *
Pénteken a kánikulában nővérem lakásán próbáltam hűsölni – vastag falú, ódon építmény, még a legnagyobb melegben sem forrósodott át.
Meghalt - mondta a húgom, éppen érkezve. Taxi. Sietés, vajon miért? Hiszen az örökkévalósághoz mentünk vizitálni.
ˇ
Éppen borotválkozni készült, amikor folyni kezdett a víz a mosdó alatt. Leszaladt a vízórához – két betontömb takarta az aknát. Az egyiket megemelte – és meghalt.
ˇ
Ott feküdt a félig nyitott vízóra akna mellett, letakarva. Felhajtottam a takarót, apám nyugodtan, kisimultan, napbarnítottan feküdt. Mintha csak az orrát formálta volna át kissé a takaró súlya. Alapjában azonban semmi különös. De amikor végigsimítottam a kezemmel a hajjal még eléggé borított fejet, csapott meg a felismerés: ez a test már kihűlt. Kezdetét vette az örökkévalóság…
* * *
Mindennel meg lesz elégedve , nagyon szép temetés lesz - legyeskedett körülöttem a temető-szolga . Apuka kicsit felpuffadt - mondta, de hiába meleg van, s ide a temetőbe már csak a selejtes hűtőket hozzák. A ruhájával mi lesz?...
Egy idegen ember feküdt a koporsóban...
* * *
A huszadik század ugyan még nem játszotta végig a drámáját, de a nagyjeleneteken már túl voltunk. Ezért-e vagy más okok folytán: nem éreztem igazán megrendülést. Viszont megkezdődött a legendák élete, az örök visszaemlékezés, a szeretet-tartozás mély lelki törlesztése. Valaki azt mondta: nagy baj, hogy a fiúk csak apjuk halála után ismerik meg az apjukat.

2010. január 22-én, pénteken, este 7 órakor

ˇ

Korányi Tamás rádiószínpada

ˇ

"Véletlen műveletek"

ˇ

A szokásos összeállítás ezúttal személyes történetekkel, s némi magyarázatokkal is kiegészül...

ˇ

A szövegek:

ˇ

A Biblia, Pilinszky János (saját hangjával), Arthur Rimbaud, Zbigniew Herbert, René Char, Vladimír Holan, John Carroll, Federico García Lorca, Bob Dylan

ˇ

A zenék:

ˇ

Takemitsu Toru, Joseph Haydn, John Cage, Georg Friedrich Händel, Pierre Boulez, Richie Hawtin, Wolfgang Mitterer, Tan Dun, Olivier Messiaen, Krzysztof Penderecki, Leonard Cohen, Bob Dylan

ˇ

Részletek A homok asszonya című filmből, Sam Taylor installációja, Joan Miró festményei, Saburo Teshigawara balettje, Samuel Beckett Film-je (Buster Keaton szereplésével), Maya Deren filmje, Richie Hawtin animációja és egyéb képmontázsok, koncertfelvételek (Tan Dun Papírkoncert-je, Leonard Cohen García Lorca-klipje)

További részletek: ITT és ITT

Szubjektív értelmezési gyakorlat... [4.]

ˇ

Shakespeare: 104. szonett

ˇ

[Sena Dagadu, Csomós Mari, Saburo Teshigawara és Antony közreműködésével]

ˇ

(Teljes képernyőn: ITT )

W.H. ~ Shakespeare szonettjei

ˇ
Úgy történt, hogy Péter barátom küldött e-mailben egy linket: nézd meg, érdekes. Megnéztem. Kiderült, hogy az Írók Boltjában kapható. Havazás ide, tél oda, lumbagó ide-oda: jön a kényszeresség ~ már ott is vagyok a Boltban.
ˇ
W.H. ~ a rejtély. Shakespeare bizonyos Mr. W.H.-nak dedikálta a szonetteket. [The only edition of the sonnets published in Shakespeare's lifetime, the 1609 Quarto, is dedicated to one "Mr. W.H.". The reality, identity and age of this person remain a mystery and have caused a great deal of speculation - írja a Wikipedia] Ennek a rejtélynek megoldása nélkül kapta a lemez ezt a címet, amelyen
Sena Dagadu
mond és énekel Shakespeare szövegeket. A 2009. évi lemeznek - szinte érthetetlen - alig van reklámja, véletlenül találkozhatni vele. Pedig... [A lemezről bővebben: ITT ]
ˇ
Meg a megújult Írók Boltja. Minden ízében ízléses, mai, ugyanakkor a múltra is emlékeztet. Jó volt ott megvennem ezt a lemezt, s utána megelégedetten ebédeltem a kínai vendéglő akváriumának tövében. Szecsuáni csirke, zölborsós-tojásos rizs körettel...
ˇ
A képek és Shakespeare 21. századi tolmácsolása jó barátságban vannak egymással...
ˇ





XXXV
Bármit tettél, ne bánkódj: tüske van
A rózsán, ezüst forrásban iszap;
Nap s hold elé felhő és árny suhan
S rút rák él a bimbó selyme alatt.
Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
S így oldozom önkényed tetteit,
S magam rontva vétkedet magyarázom
S túlzott mentéssel túlzóm bűneid:
Értelmezem érzékiségedet
(Az ügyész véd): szivem ím pörbe száll
Szivemmel, mert szerelem s gyűlölet
Benne oly polgárháborúban áll,
ˇˇHogy kényszerére keserű bajomnak
ˇˇCinkosa vagyok édes tolvajomnak.
ˇ
Ha itt nem hívható elő, teljes képernyőn is megnézhető a klip: ITT 
ˇ

Nemzeti Színház ~ Budapest

ˇ

Első ízben voltam belülről benne. Eddig azt hittem, hogy az egyik legrondább épülete a városnak. És az is, de amivel belül találkozni lehet, az minden képzeletet felülmúl...

ˇ

És mi történik? Megszokjuk. Eleinte fogadkozunk, hogy be nem tesszük a lábunkat, aztán elfogadjuk, megszokjuk. A vackot, a talmit. Romlik az ízlésünk és nem értjük: miért nem értünk meg nemesebb, okosabb, egyszóval jobb dolgokat; miért bajlódunk retardáltan a kortárs művészettel, amikor az nem érthető. Itt a Nemzeti Színház nekünk; az érthető.

ˇ

Ennek az épületnek a belsejében nincsen tenyérnyi hely, amely viselhető volna a jóízlés, a praktikum, a korszerűség számára. Mert igaz, hogy a színpad minden procikája mozgatható, hogy egy egész kocsma (Úri muri) egy gombnyomással süllyeszthető, emelhető. Hogy egy hálószoba csak úgy feltűnik a semmi padlajából, ámde...

ˇ

Ha feltekintünk a mennyezetre, ott valami szecessziós erölködésű mennybolton lógó csillárt találunk; ha magunk elé nézünk káprázik a szemünk a szőnyegpadló rikítóan pocsék mintáin, színein; ha a fogódzkodásra alkalmatlan, széles márványkorlátos lépcsőket meg akarjuk mászni, hát valami alpesi felszerelés, de legalábbis a tűzoltóság igénybevétele nem árt. Aztán leülünk a székbe! A térdünk bizony elvásik az előttünk levő sor széktámláinak farostlemezén. A levegő hamarost fogy, animális illatok terjengenek, légszomjasan szívjuk az elhasznált levegőt. Lehet, hogy a legújabban épült színház nem szellőztethető?

ˇ

Minden együttvan tehát, hogy magunkba szívjuk a kultúrát, a színház darabjait...

ˇ

Az Úri muri tulajdonképpen jó előadás... Tuladonképpen!... Ami a szinészi produkciót illeti, mindenki megtette a magáét, a szöveget mintha ma írták volna. A rendezés azonban elvette a tragikus főszereplő fontos dolgát: érezzük ugyan Móricz szándékának megfelelően, hogy ez az ember változtatást akar, hogy ebben a bűzölgő bandában szeretne valamit újmódian csinálni. Az eredeti történetet nem ismerő néző mégis azt gondolhatja, hogy a főhős abban hasonlik meg, hogy nem tud dönteni a felesége és a szeretője (Rozika) között. A Móricz drámában ez is bennevan persze, de nála az egész világgal meghasonló főhős lövi magát fejbe. Ez ebben az előadásban elsikkadt. Véleményem szerint a drámának két fontos pólusa van: a főszereplő Szakhmáry Zoltán és Rozika. Szakhmáry mindentől meghasonlottan gyújtja fel a házát, öli meg magát; Rozika a költészet, a meditáló ember, aki ösztönösen vágyik a szépre. S kettejük között van a barbár módon bömbölő úri muri, Rhédey Eszter (a feleség) hisztérikusan arisztokratikus jelenségével: vagyis a teljes kilátástalanság. Ezért aktuális Móricz munkája, s ezért kár, hogy a társadalmi romlásban pusztuló reform-szándék, az újat, korszerűt akaró törekvés elhomályosul a Nemzeti Színház felújításában.

Hans Heinrich Eggebrecht
ˇ
A Die Zeit 2009. december 17-i számában olvasható terjedelmes cikk a közmegbecsülésben élt német zenetudósról.
ˇ
Műveit több nyelven (magyarul is) kiadták, forrásértékű kutatásait akadémiai tagként, professzorként elismeréstől övezetten végezte. Egyik szerkesztője volt a világhírű Brockhaus lexikonnak...
ˇ
1999-ben, nyolcvanéves korában halt meg.
ˇ
Szimferopolban 1941 december 11-én, 12-én és 13-án - három nap alatt - több mint 14 ezer zsidót mészároltak le. A tömeggyilkosságot a Feldgendarmerieabteilung (tábori csendőrség) tagjai hajtották végre. Ezekbe az egységekbe "megbízható" személyeket soroztak, önkéntes jelentkezés alapján.
ˇ
A legújabb közlemény szerint Eggebrecht professzor egy ilyen egység tagjaként részt vett a tömegmészárlásban. Olyan tökéletesen szervezte további életét, hogy senkiben fel sem vetődött a gyanú: kiről van szó tulajdonképpen.
ˇ
Sok minden merül fel az emberben a hír hallatán. Legjobban szeretném, ha kiderülne: a hír nem igaz, összekeverik a nagynevű professort valakivel stb.
ˇ
Ezt a reményemet egy a német újság cikkéhez írt komment (online) oszlatja el: "Társadalmunk tele volt és van kis és nagyobb Eggebrechtekkel. Mostanában a felszínre kerülnek és mind arcátlanabb és mind nyíltabb idegengyűlöletükről és rasszizmusukról ismerhetők fel".
ˇ
Az már kutató szakemberek feladata lesz, hogy - ha a hír igaz - kiderítsék: hogyan is élt Eggebrecht! Vajon megtartotta-e gyilkos megyőződését, s csak a megtorlás elkerülése végett élt némaságban, miközben szorgalmasan és magas színvonalon dolgozott? Vagy megbánta, de nyíltan nem merte vállalni tetteit, s "vezeklésként" írta értékes dolgozatait, könyveit?
ˇ
Nekem legutóbb Elie Wiesel juttatta eszembe: a legnagyobb bűnösök között nem egy magasan képzett, humánus tartalmú művészeti termékek - zene, irodalom stb. - iránt érdeklődő, sőt mindazokat jól értő személy van.
ˇ
Ami a legszomorúbb: azt a csekély reményt és bizakodást kezdi ki az ilyen történés, ami még megmaradt. Azt a hitet, hogy vannak még tiszta, értékes emberek. A bizalom falait rombolja a tíz éve halott gyilkos tudós esete.

Nero program - egyebek között Cd-k, DVD-k írására...

ˇ

Elgondolkodtak-e ezen a logón és a program elnevezésén?

ˇ

Az érdekes dolog a következőképpen magyarázható.

ˇ

A rom (CD-Rom, DVD-Rom) Rom része úgy ejtendő, mint az angol Rome szó, amely az örök város, Róma angol neve.

ˇ

Másfelől viszont az angol a CD-írást nem a write szóval szokta mondani (mondhatja persze úgy is), hanem a burn szóval, ami égetést (felgyújtást) jelent.

ˇ

A fáma szerint Nero császár gyújttatta fel Rómát.

ˇ

Már készen is van a program neve és a nagyszerű logó: ég a római Colosseum...

ˇ

Vajon a közelmúlt és a jelen diktátorairól milyen programokat neveznek el majd utódaink? Vagy esetleg egy tortaszeletet, egy levest vagy más finomságokat?

Michael Jackson ~ Gone Too Soon

ˇ

egy CD és egy DVD.

ˇ

A DVD azokat a kisfilmeket tartalmazza, amelyeket Jacksonról illetve vele kapcsolatban készítettek neves rendezők, közöttük például David Lynch is.

ˇ

Az egész album (a hangzó és a DVD) egyaránt szép keresztmetszetet ad Jackson tevékenységéből, de ezúttal

egy songot és a dallal kapcsolatos filmklipet idézek.

ˇ

A dalt Buz Kohan és Larry Grossman írta Michael Jackson itt látható albumához (Dangerous). Eredetileg a Világ AIDS-napjára készült 1993-ban, s annak a Ryan White-nak állít emléket, aki egy betegség kezelése folytán kapta meg az AIDS-t, s tizenkilenc éves korában meghalt. White lett Amerikában és másutt is az AIDS elleni küzdelem "arca", a fiatal fiú maga is sokat és nagyszerűen vállalt ebből a harcból.

ˇ

Barátság alakult ki Jackson és White között.

A történetről és a dalról bővebben: ITT

ˇ

Ezt a dalt adta elő Michael Jackson Bill Clinton amerikai elnök beiktatási ünepélyén is.

ˇ

Az alábbiakban megtekinthető a DVD-ről a Gone Too Soon-klip, valamint a beiktatási ünnepségen felvett videó.

ˇ

Plakát!!!

ˇ

Te jó ég!

ˇ

Ezt a"terméket" vajon miféle agy szülte?

ˇ

[Rákattintva nagyítható!]

A halál
ˇ
egyirányú utca. Meglehet az élők között is egyirányúvá, mi több járhatatlanná válhatnak az utak, de most nem erről van szó.
ˇ
A halál egyirányúvá teszi az utcát. Az élők felől. Odafele van lehetőség a közlekedésre, vissza még senki sem jött.
ˇ
A halál tehát egyirányú. Csak az élet felől közelíthető meg.
ˇ
Jól van ez így? Hiába fáradozik az emberiség, mióta csak létrejött és gondolkodni képes, hogy a halál utcáját kétirányúvá tegye. Hitbéli dolog az, s a hitbéli elgondolás, hogy tudniillik majd „odaát találkozunk”, bizony éppen olyan szemfényvesztés és hárítás, mint akárhány egyszerű vásári jóslat, sarlatán szövegelés – vígaszkísérlet a rosszul nevelt emberiségnek.
ˇ
A halál egyirányú utca. Csak odafele van lehetőség a közlekedésre. Ám fontos, hogy odafele van közlekedés. Halottainkkal egyirányú utcában "találkozhatunk". Csak egyirányú utcában. Mi haladunk valamerre, de csakis egy irányban.
ˇ
A halál egyirányú utca. Amint egyirányu az emlékezés is halottainkra. Soha halott még nem emlékezett vissza az életére, soha nem tért vissza, ám az ember azt hiszi, ha emlékezik, visszatér az örökre eltávozott. Mert voltaképpen halott nincsen. A halott - egy fikció. A halott a megszűnt élet, az egyetlen pillanat alatt gyorsan romló anyaggá lett, az imént még élő anyag. A halott csak azért tetszik élőnek, mert emlékezünk rá. Mi ugyanis még élünk. Halottak – hiszen nincsenek – nem emlékeznek ránk, de egymásra sem. Nincsen territóriumuk. Együgyű szélhámosság minden hitegetés arról, hogy majd valahol, valamiféle más minőségben újra találkozunk a halottakkal vagyis hogy a halottak majd valamiképpen élnek. Életre kelnek. Ahogyan mi magunk. Az ember azt szeretné leginkább, ha az élet minőségében kerülnének vissza a halottak – feltámadásnak nevezik ezt a vágyat. Ám ez még nem sikerült egy halottnak sem. Csak hitbéli alapon, mert az embernek vígaszra van szüksége. Azt szeretné, ha nem múlna el számára minden, ha nem válna nihillé. De a nihil még nagyon közel van az élethez, ezért a halál - a biológiai meghatározáson kívül – valószínűleg nem definiálható. A halál nem ábrázolható. Minden ábrázolt halott élő! Hiszen a csontváz, a koponya az élet területe, de mert a test leginkább tartósnak mutatkozó része, a halált hagyományosan csontvázként ábrázolták. Persze azok a vallások, amelyek hitbéli keretbe foglalják a hamvasztást, még elvontabban gondolkodnak a halálról, mint például az ábrázolás kényszerében élő európai ember.
ˇ
Van-e megoldás? Nézetem szerint egyetlen lehetőség az emlékezés. Még akkor is, ha voltaképpen méltatlan, hiszen a halott a halál pillanatától nem szólhat bele abba a mitológiába, amit emlékezésnek nevezünk. Így tehát a halott elidegenedik önmagától. A halott – aki nincsen! Az emlékezés, a halott életre keltésének kényszere, ugyanis hamisít. Elvileg mellékesnek mondhatjuk, hogy pozitív vagy negatív irányban teszi ezt az emlékezés. Az emlékezési tevékenység a halott által befolyásolt szubjektív folyamat. A halott által – aki nincsen! Hiszen csak élőre lehet emlékezni.
ˇ
A halál egyirányú utca. A halál, amely definiálhatatlan. Persze, ha alaposabban meggondoljuk: semmi sem definiálható. Ha az lenne, akkor minden definíció azonos lenne, de azonos dolgok definiciói olykor nem is hasonlítanak egymásra. Egyes definiciókról önmagukban sok esetben megállapíthatatlan, hogy mire vonatkoznak… Mentségemre legyen mondva! S akkor még ott a kérdés, amivel sokkal kevesebbet foglalkozunk. Honnan kerülünk ide élőnek?

Eszem ágába sem jutott ezúttal, hogy „gondolkozzam”! Egy szemléletet akartam illusztrálni. Ahhoz képest eléggé bőbeszédű voltam – gondolom. ˇ
ˇ
De a halál egyirányú utca…

Boulez ~ Barenboim

ˇ

Csak éppen megemlítem...

ˇ

A New York Times közölt a napokban terjedelmes cikket arról, hogy Pierre Boulez több hangversenyt is dirigált New York-ban. A műsoron Boulez szerzeményeit (elsősorban a Répons-t) említi a cikk, de Schönberg, Webern és Mahler is szerepelt egy koncerten.

ˇ

Schönberg zongoraversenyének szólistája Daniel Barenboim volt...

ˇ

Érdekes, amit a New York-i koncertek kapcsán Boulez mondott:

ˇ

"Vádoltak bennünket, mert azt játszottuk, amit szeretünk" - célzott korábbi idevonatkozó élményeire.

ˇ

"Amennyiben valaki érdekesebb életet akar élni, akkor erőfeszítéseket kell tennie..."

ˇ

"A fő kérdés, amit feltehetünk magunknak: meg kell-e próbálnunk, hogy az új nyelv hasznára legyünk?

Igyekeznünk kell-e eredetinek lenni? Eredetinek lenni? Ez azt jelenti, hogy az eredetiséghez szükséges eszközöket használjuk, s nem azt, hogy eredetiek akarunk lenni..."

ˇ

Pierre Boulez márciusban lesz nyolcvanöt éves...

Zenehallgatás közben…

ˇ
Éjszaka nagyon jó hallgatni a Goldberg variációkat...

ˇ

Éjszakai hallgatásra készült. Ezúttal nem Glenn Gould előadásában hallgattam meg, hanem Jevgenyij Koroljovval. Koroljovval Ligeti György ismertetett meg. Egy interjúban olyan elragadtatással beszélt Koroljov játékáról (A fúga művészetéről volt szó), hogy tűzön vízen keresztül megszereztem egy kis lemezkiadó (Tacet) gondozásában. Nem csalódtam. Sem Koroljovban, sem Ligetiben. Valóban tökéletesnek tartottam, vagy inkább éreztem (a „valaminek tartás”-t meghagyom a szakembereknek, esztétáknak). Én az amatőr zenehallgatás híve vagyok. Ami nem jelenti azt, hogy nem lehet kottaolvasási ismerete és gyakorlata az amatőrnek. De a zene felfogásának módjára, a szemléletre inkább amatőrként szavazok. Sok muzsikussal folytatott beszélgetésem szörnyen kiábrándító volt ugyanis.
ˇ

Éjszaka nagyon jó hallgatni a Goldberg variációkat...
ˇ

Csakhogy itt bajba kerültem Koroljovval. Valószínüleg semmi bajom nem lett volna a kitünő előadással, ha nem ismerném Glenn Gould utolsó Goldberg-felvételét. Gouldot egész életében végigkísérte a Goldberg, először fiatalon vette fel, ameddig koncertezett, ott is felvették, de ami az utolsó felvételen történik, az Goulddal kapcsolatban mindent igazol. Gould hangról-hangra érzi a Bach opuszt. Olyan kidolgozott, ami minden vitát kizár. A megszólaltatás mai zongorán felidézi, hogyan hallhatta ezt a szerző a maga idejében ismert hangszeren.

ˇ
Éjszaka nagyon jó hallgatni a Goldberg variációkat…

ˇ
A dolog nem maradt annyiban. Újra kiváncsivá tett Gould, ez a különcnek tartott zseni, aki a harmincas éveiben abbahagyta a koncertezést és csak lemezfelvételeket, vagy videókat készített. „Egyáltalán nem tarom magam különcnek” – ez a címe annak az interjúkat tartalmazó kötetnek, amelyet az a Bruno Monsaingeon állított össze, aki a legjobb portréfilmet készítette Gouldról.

ˇ

Tudott dolog, hogy Gould nem rajongott Mozartért, nem kedvelte Bartókot és Stravinskyt. Szentségtörésnek hat az ilyes álláspont. Mozart összes zongoraszonátáját lemezre játszotta ugyan, de éppen ez teszi számomra valószínűvé, hogy tudott Mozartról valamit, amit lefed a kor bámulata. Az operáit elismerte, a zongoraműveit nem kedvelte. Nem érezte feladatnak. Egy helyen arról beszél, hogy nagyon jó érzés Mozart szonátát játszani de nem elégséges feladat.
Gould csak azt játszotta, amit elismert. A Mozart szonáták kivételt jelentenek e sorban, de hitelesítik az egész zongoraművészethez való viszonyát. Érdekes megvizsgálni, hogy mit játszott Gould. Elsősorban Bachot. Itt nincs vita, gyakorlatilag Bach újrafelfedezésétől (Mendelssohn érdeme!) napjainkig minden komponista egyértelműen Bach „rajongó”. Sőt vannak, akik Bachtól egyenesen Wagnerhoz kapcsolnak át egy nagy ívvel (Gould is hajlott erre) és Schönberghez, aki azt mondta, hogy két Richard és egy Gustav volt a mestere (három romantikus komponista: Richard Wagner, Richard Strauß és Gustav Mahler!). Ide kapcsolható az, hogy Gould Richard Sraußt tartotta a huszadik század egyik legjelentősebb zeneszerzőjének Schönberg és Webern mellett természetesen. Lemezre játszotta azt a terjedelmes, Tennyson mű alapján komponált Strauß opuszt (Enoch Arden), amelyben a zongoristának alig van feladata, hiszen a mű nagyobbik része színészi, versmondási feladat. Ezt a folyamot szakítja meg helyenként a zongora. De hogyan? Nos, valószínűleg ez győzhette meg Gouldot arról, hogy bár a mű nagy részében „tétlenül” ül a zongora mellett, mégis lemezre vette.
Az itt vázolt, a szakma számára minden bizonnyal hevenyészett kép azt mutatja, hogy Gould azokat a műveket szerette elsősorban vagy kizárólag, amelyek valami lényegesen újat hoztak a világra. Bach esetében ez közhelyesen és persze joggal általánosan elfogadott, s az iménti Bach-Wagner ív alá eső klasszikus zene és romantika birodalmából Gould csak az újító zseniket preferálta. Bármilyen furcsa vagy egyeseket megbotránkoztató, Mozart nem tartozott közéjük – pédául Beethovennnel szemben. Nem arról van itt szó, hogy Mozart nem alkotott jó zenét, hanem azt, hogy – az operáit leszámítva – nem teremtett, hanem összegzett. (Az operáit Gould is nagyra értékelte, pedig az opera műfajáért nem rajongott, s még Wagnerrel kapcsolatban is azt mondta, hogy elsősorban zeneileg érdekli.) A romantikára pedig jószerint ügyet sem vetett Gould. Chopint soha nem játszott, viszont nagyra tartotta Szkrjabint, mert mint mondta ott „terpeszteni” kell, szóval feladat.

ˇ

Éjszaka nagyon jó hallgatni a Goldberg variációkat…

ˇ

"Alighogy leült a zongorához, máris összeroskadt... úgy nézett ki, mint egy állat, közelebbről, mint egy nyomorék, még közelebbről azonban, mint az a bölcs, szép ember, aki volt."

Thomas Bernhard: A menthetetlen

Dmitrij Sosztakovics ~ Az orr

ˇ

Amikor Sosztakovics 1928-ban - huszonkét éves korában - ezt az operát megírta, az avantgard kifejezés még ismeretlen volt. A zeneszerző Gogol novellájának (olvasható: ITT) szövegéből indult el, nem véletlen, hogy a libretto megírásának oroszlánrészét is ő végezte. Ami az 1833-36-ban írt Gogol novellát illeti, ott szintén egy akkor még nem ismert kifejezés a meghatározó. Abszurd történet a javából!

ˇ

Avantgard és abszurd 1928-ban. Olyan zenével, amelynek az elfogadása csodaszámba ment akkor - és azóta is. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy az opera alig ismert, szinte soha nem adják elő.

ˇ

A pétervéri Marinszkij Szinház társulata most olyat tett, ami zene- és hangrögzités-történeti esemény. A legújabb technikával vették fel a kitünő előadást, a megvalósító nevek többnyire világklasszisok. A karmester Valerij Gergijev neve világszerte ismert. A fantasztikus hanggal éneklő basszust - aki a legnagyobb szerepeket énekelte el eddigi pályája során - én Gubajdulina János Passió-jának szólistájaként ismertem meg (a Passió bemutatóját is Gergijev vezényelte Stuttgartban). Gennagyij Bezzubenkov-ról van szó...

ˇ

A Marinszkij Színház kiadásában megjelent lemez hozzáférhető, meghallgatása igen nagy élmény!

ˇ

A felvétel - szerintem - meghaladja a Rozsgyesztvenszkij vezényelte korábbi felvétel színvonalát, azon viszont a szintén Gogol alapján írt befejezetlen Sosztakovics opera (A játékosok vagy A kártyások) világpremierje is meghallgatható.

ˇ

Mindössze néhány másodpercet idézek a prológból. A két mellékelt színpadképből is látható a rendezés szelleme. Tökéletesen megférnek a Gogol-korabeli jelmezek a modern, szinte technikai érzetet keltő színpadképekkel.

ˇ

Heiner Müller

ˇ

legrövidebb drámája két hangra:

ˇ

Szívdarab

ˇ

A szöveg alá ritmusos zenét tettem: Richie Hawtin (Plastikman) Countain című munkájának részlete.

ˇ

Az ötlet - a darab "színrevitele" - másnak is eszébe jutott. Egy változat megnézhető: ITT.

Ez a változat az abszurdot elegyíti a naturalizmussal. Nekem kissé konkrét!... Erénye, hogy pontosan ragaszkodik a szöveghez.

ˇ

Egy másik változat ( ITT) animációval kísérli meg a darab előadását. Az ötlet jó. Csakhogy kiegészül a frappírozó szöveg! Egy rendező, feltehetően az előadás megvalósítója, rendezi a rajzfigurákat, instrukciókat fogalmaz meg, s a végső szavakat univerzális érvényűvé emeli: mindannyiunk szíve téglából van...

ˇ

A megoldás szellemes, jobb az előbb említettnél. Nézetem szerint azonban mindkét változat túl sokat ad hozzá az eredeti, banálisan rövid, végülis abszurd szöveghez.

ˇ

Én arra törekedtem, hogy minél kevesebb hatás jelenjék meg a szövegen kívül. Egy szívdobogás szerű elektronikus effekt-zene és néhány valódi szívműtétről készült képsor - kiegészítve a szöveg és a zene alkotóinak képével. Az igazat megvallva valószínüleg még ez is sok. Színpadon más megoldás kínálkozik. Ott két mozdulatlan ember ül, elmondja szöveget és képletes mozdulatokat tesz. A klip kétségtelenül más, viszont ára van: valamennyire megosztja a figyelmet...

ˇ

Támadás a bloggerek ellen...

ˇ

Az érintettség okán...

ˇ

Hogyan is vagyunk ezzel. Most ne beszéljünk azokról a naplóírókról, akik magánéleti és pszichés problémáikat kiáltják a világba a neten.

ˇ

Az egyre szaporodó úgynevezett tematikus blogokról van szó. Ezek nem újságok, hiszen íróik ismeretlenül vagy - nagyon örvendetesen - nevüket vállalva írják a világban olvasók számára véleményüket, információikat. Nem szerkesztenek újságot (bár már ilyen is van!), hanem csak egyszerűen írnak, képeket töltenek fel, - mondanám: kreatívak.

ˇ

S akkor most olvasom, hogy az újságok berzenkednek, hogy a neten ingyen olvassák online változataikat. (Ami persze nem igaz, hiszen a net használatáért tisztes, sőt tetemes díjat kell fizetni, minél többet lehet csinálni, annál többet, s bizony a bloggernek olykor szüksége van arra, hogy a készsége többet tudjon.)

ˇ

S akkor jön az a mondat, amely az érintettséget létrehozta számomra:

ˇ

" a tartalom előállítását nem lehet ráhagyni a közösségi oldalak tömegeire vagy a bloggerekre".

ˇ

Miért is nem lehet? S itt az idézett eszmefuttatás a "minőségi" tartalomról beszél. A gazdasági magyarázkodáson kívül csak nem az áll a háttérben, hogy a "minőségi tartalomszolgáltatást" a tematikus blogok egyre jobban ellátják, mint a nagy sajtóorgánumak? Hogy a blogok e részében több szabad és manipulálatlan információ kap helyet, mint a riadozó sajtóban? Aminek persze egyszerű okai vannak. A bloggernek nincs főnöke, a saját szubjektív érdeklődésén, gondolkodásán kívül semmi sem befolyásolja, tevékenységét nem korlátozza a politika vagy a hatalom (ez még nálunk keményebb sajtókáosszal rendelkező hatalmaknak sem sikerült). A blogger nem megy el ujságírónak. Nem, még akkor sem, amikor hívják. Sőt, egyre hatékonyabb lesz. Az Egyesült Államokban van olyan blog, amelyet előbb vesz kézbe mondjuk egy új könyvének a visszhangjára kiváncsi író, mint a nagy világlapokat. (Tessék csak megnézni a http://www.bookslut.com/blog/ címen, vagyis a talán némileg polgárpukkasztó címen ismert Bookslut-ban a chicagoi Jessa Crispin szövegeit. Gondolom, nem olyan bolond, hogy kitegye ezeket egy-egy főnöki "légy szíves itt rövidítsd" vagy "ez azért túl erős" stb. manipulálásnak. S ha ma már vállal is írásokat nagy lapokban, a blogger-státuszt sok-sok év után sem adja fel, hiszen az a közszereplésének kulcsa.

ˇ

De említhetném hirtelenjében az ungvári magyar Balla D. Károly tevékenységét, amely éppen a blogírásból terebélyesedett jelentőssé.

ˇ

S persze a példák százai-ezrei sorolhatók. Nem csodálom, hogy a hivatalos (hatalmi) sajtó intézői félnek attól, hogy a net-portálokon kell majd megküzdeni a mindig szabadon megnyilvánuló bloggerekkel. S ez még a nálunk levegősebb országokban is érvényes szempont.

ˇ

Persze hangsúlyozni szeretném: az úgynevezett "minőségi" tartalmakról van szó!

Mélylélektan

ˇ

~ mindenre steril válaszra kész pszichológus ismerősömmel beszélgettem a minap arról, hogy öregkorban a fiatalkori élmények rosszabbika (s ezzel túl finoman idézem fel a beszélgetést), egyre gyakrabban felmerül az emlékezésben és az álmokban is.

ˇ

Elie Wiesel budapesti látogatása során egy interjúban elmondta, hogy álmaiban egyre többször előjönnek egykori auschwitzi történések, s hozzátette, hogy ez a hozzá hasonló túlélők körében eléggé általános.

ˇ

Közismert, hogy a túlélők közül többen sok évvel a túlélt szörnyűségek után egyéb okokkal nem magyarázható módon öngyilkosságot követtek el. (Hirtelenjében Paul Celanra vagy Primo Levire gondolok például.)

ˇ

Szólni sem tudtam, amikor mindenre steril válaszra kész szakértő beszélgetőtársam kijelentette, hogy ez a dementia első jele. "Emberek, nem vadak - elmék vagyunk!' - nem? Mármost mi vár még rám akkor, ha ez csak az első jel. És még nem is mondtam el mindent...

ˇ

Fura szakma a mindenre steril válaszra kész pszichológia!..., fura szerzet sok mindenre steril válaszra kész pszichológus!...

ˇ

Megértettem , miért is gondolom abszurdnak, ha az emberi butaság egy jelenségének, a szilveszteri tűzijátéknak az "átélésére" bíztatnak. Én ugyanis tűzijáték-túlélő vagyok. Egyelőre - a mindenre steril válaszra kész szakember véleménye szerint - mindössze a dementia első jeleivel...

2009 Szilveszter ~ 2010 Újév
ˇ
Semmi különös; kedves társaságban evés, játék, tánc, beszélgetés...
ˇ
Éjfél előtt bekapcsoltuk a tévét (M1 ["királyi"] csatorna). Éppen a Broadway Szilveszter első részének utolsó percei mentek a Budapesti Operettszínházból. Mit mondjak, kontármunka volt. Dehát éjfélkor az ember bekapcsolja a tévét, noha mostanában minden máshogy van, köztársasági elnökünk az éjféli köszöntőjét másnap délelőtt mondja el, a pápa az éjféli misét este 10-kor celebrálja. Mit tegyünk?...
ˇ
Jött a kötelező Himnusz, Kocsis Zoltán nagyívű vezényletével. És ekkor a "királyi tévé" mindent felülmúlt, pontosabban alulmúlt... Kiváncsian vártam, hogy mi lesz az első megszólalás, kép a Magyar Televízióban 2010 első napjának első percében.
ˇ
Megjelent egy ismert felirat. Balra lent sárga karikában egy szám (12?) és a szöveg: a következő műsor megtekintése 12 éven alul csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott. A műsor szerkesztői ezzel kezdték az új évet. Hiszen rendben van, hogy az imént említett műsor második részétől éppen úgy óvni kellett gyermekeinket, mint az elsőtől. De a nagykorúak?! Azok bízvást elhülyülhetnek ettől a rémséges mucsai broadwaykedéstől? És a műsor szerkesztőinek eszébe sem jutott más, csak ez, hogy az ostoba figyelmezetéssel kezdjék az évet? Az ostoba figyelmeztetéssel, amely pusztán arra jó, hogy némely gyermek, akinek egyébként eszébe sem jutna a műsor megtekintése, ettől a tiltástól roppant kiváncsivá legyen...
ˇ
Megkezdtük az új évet. Mindenkinek boldog új esztendőt...
ˇ
Ebben az évben sem kell túl sok tévéműsort nézni - nyugalmunk, józanságunk és jó ízlésünk megóvása érdekében... Még digitalizálva sem!...
ˇ