"…nagyon nehéz eldönteni, hogy mi a kor; mert nem biztos, hogy azonos azzal, amiről beszél… Úgy éreztük Thomas Mann beszél a korról, és kiderült, hogy Kafka…"

ˇ

Pilinszky János mondta ezeket a szavakat egy interjúban, s ezzel kezdtem és fejeztem be a rádiószínpad legutóbbi előadásának szövegét...

ˇ

Az előadás kapcsán ez a mondat váltott ki többekben ellenérzést, vagy pontosabban többeket ingerelt vitára, valamint az, hogy az egész estnek roppant pesszimista volt a hangvétele, nem igaz, hogy ennyire borúsan kell a világra tekinteni...

ˇ

Szerencsére a szöveges-zenés részeket összekapcsoló balettfilm (Kylián: Sarabande) általában "tetszést aratott"...

ˇ

Fontos, hogy az ilyesmit semmiképpen sem érzelmi alapon próbáljuk eldönteni (hogy én ezt szeretem jobban, mint amazt), még kevésbé célravezető annak alapján, hogy kinek melyik alkotásmód, készség, "termék" tetszik. Tetszés-nem tetszés alapján semmi sem dönthető el. Ráadásul a fenti Pilinszky mondat nem az írói értékek méricskéléséről szól, hanem arról, hogy a kor - a 20. század - képét ki tartotta fenn erőteljesebben, hitelesebben, pengélesen. Ebben a kafkai víziók fölébe kerekednek a manni realista kritikának. Holott Kafka az évszázad [ a kor] negyedét se élte meg, Mann viszont több, mint a felét.

ˇ

Ha az a kérdés, hogy ki tartott hívebb tükröt a kornak, akkor Kafka egyértelműen megnyeri a mérettetést, hiszen a fegyenctelepek, az ember rovarrá válása és egyebek, megdöbbentőbb ábrázolása annak, amire az ember a 20. században képesnek mutatkozott, mint Settembrini úr és Naphta vitája. A kafkai víziók valóságosabbak, mint a manni meditációk!

ˇ

És akkor marad a Sarabande balett, a film kísérő képsorai. Ha arra kényszerülök, hogy ezeket a magukért beszélő képeket valahova soroljam, akkor bizony Kafka jut eszembe, még akkor is, ha Kylián koreográfiája megpróbálkozik persze azzal, hogy valamiképpen vigasztaló véget tűzzön a műhöz Bach zenéjével, s a zene hatására klasszikus nyugalmat közelítő tánccal, ám ezt - nézetem szerint kafkai értelemben - nem viseli el, úgyhogy a mű iszonytató üvöltésbe fordultan fejeződik be.

ˇ

Ami a pesszimizmust illeti... Teljesen egyetértek azzal, hogy nem kell ennyire borúsan tekinteni a világra - és az emberre... Igen, igaz. A magam részéről mindent megteszek, hogy így legyen. A működésben van a nyugalom - írta József Attila.

ˇ

Csakhogy a világot nem az én derűs vagy borús tekintetem határozza meg. Bármely derűvel vizsgálgatjuk a világot, éppoly iszonyú marad... Hiába áltatjuk (vagy etetjük) magunkat!