John Cage szövegeiből...

Valaki azt mondhatja, hogy a megszólaló hangok érdektelenek. Mondhatja... Ha aztán mégegyszer meghallgatja a dolgot, más lesz az eredmény. Talán kevésbé lesz érdekes. Talán hirtelen izgalmassá válik. Talán katasztrofálissá. De kinek katasztrófa ez? Az élet is így van. Mindig más, olykor izgalmas, olykor unalmas, olykor édes és kellemes és így tovább. Az a kérdés, mennyire vagyunk az élettel való egybecsendülés állapotában. Most aztán mindjárt vannak olyanok, akik azt mondják, hogy az életet ellenőrizni kell. Ezek ugyanazok, akik a művészetet akarják ellenőrizni, mi több, irányítani!...

A korlátlan örömben nincs benne a dolgok birtoklása. Csak az öröm. Amit az ember birtokol, az semmi. Nem hang, nem harmónia, nem dallam, nem ellenpont, nem ritmus... (A csend)

Olyan zenét akartam szerezni, amely mentes a dallamtól, a harmóniától és az ellenponttól: mentes a zene-elmélettől. (Interjú a Roaratorio-ról)

Azt akartam, hogy ne legyen a zene értelmében vett zene. A zene = nem zene! (Az üres értelem)

Ha az ember így gondolja, akkor összhangba kerül az élettel és - micsoda paradoxon - újra szabaddá lesz, hogy keressen és válasszon, ahogy például Feldman minden pillanatban tette. Újat keresni és választani!... És ebben a helyzetben teljesen oktalan, hogy valaki azt mondja: Feldman műve jó vagy nem jó. Ugyanis abban a világos helyzetben vagyunk, hogy van, létezik! Hát persze éppenséggel úgy is dönthetnek, hogy elkerülik. De ez kár, mert a dolog nagyon hasonlít az élethez, az életben pedig mégiscsak örülni kellene... (A csend)

Az a világ, amelybe Joyce-szal beléphetünk, alig ismert a számunkra. Ugyanakkor ez a világ akkora, mint maga a világ. Nem specializált. Nem valamiféle része a világnak... Nem juthatunk a végére, nem tudjuk megérteni, nem tudjuk megoldani, nem érezhetjük, hogy befejeztük... Egyre inkább azt gondolom, hogy szükségünk van egy nyelvre, amelyet nem kellene lefordítani. Meg kéne tanulnunk egy ilyen nyelvet... (Interjú a Roaratorio-ról)

Hittem, hogy az értékek maradandók, vagy legalábbis függetlenek az élettől, az időtől és a Coca Colától... kezdem újra meghallani a régi hangokat, amiket már elkopottnak gondoltam. A gondolkodás nyűtte el őket. Ha az ember nem gondol rájuk, akkor hirtelen frissek és újak lesznek. (Napló)