Mondd el egy vonalnak...

Sok éve már annak, hogy a Magyar Rádióban akkor még létező "Művészeti Tanács" áldásos működése során vizsgálat tárgyává tette rádiós tevékenységemet - egyszerűbben: cincálni kezdte műsoraimat. Ha már volt ilyen tanács, hát nem csodálkoztam, ha boncolgat, de az egyik jeles kolléga - szinte már a jóindulat mesgyéjén - könyörögve kérdezte: "hát nem fogod fel, hogy érthetetlenek a műsoraid"? Felfogtam. Csak annyit válaszoltam harcos kollégámnak: "hogy te nem érted, azt értem, de miért jelenti ez azt, hogy érthetetlen?"

A jelenséggel azóta is gyakran találkozom. Soha nem bosszantott, ha valaki valamit nem értett. Inkább szánakoztam, sajnálkoztam rajta. De amikor ez odavezetett, hogy a "nem értem" egyben azt is jelezte, hogy akkor ilyet nem is lehet csinálni, az feldühített, mert ezzel az állásponttal szinte minden megsemmisíthető - nézőpont kérdése csupán.

Azt hiszem a magyarázat oktatási és nevelési metodikánk körében található. Az iskolában (tudomásom szerint még ma is) tartalmi és konkrét kifejeződés alapján kell elemezni a művészeti alkotásokat, irodalmat, képzőművészetet stb. Fel sem merül, hogy a megértésnek nemcsak a könnyen megfogalmazható lehetőségei valósulhatnak meg. Megkockáztatom: gyanúperrel élhetünk abban az esetben, ha egy szöveg vagy kép, szobor könnyen magyarázható - "olyan, mintha élne". A zenével - különösen ha szöveget nem tartalmaz - másként vagyunk. Az csak úgy "tetszik" vagy nem. De miért? Kiváncsi vagyok: mi a különbség egy késői Beethoven vonósnégyes és egy Kafka-szöveg érthetősége között. Miért "bocsánatosabb" Beethoven tevékenysége, mint Kafkáé? Mert "érthetőbb"? Senki sem gondolhatja komolyan.

Érdekes lenne olyan pedagógiával foglalkozni, amely a "megértés" sok változatával foglalkozik. A pszichológia mutat hajlandóságot erre (a pszichológusok alig).

"... hogy mi a gömb"

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Utóirat.

John Cage amerikai zeneszerző egyszer írt egy hangjátékot. Roaratorio - volt a címe (Ordítóriumnak fordítanám). Az opusz szövege Joyce szavakat is tartalmazott, főként olyanokat, amelyeket Joyce alkotott, s szövegként aligha értett valaki is. Ehhez zene, zaj, népzenei hangzás, és környezeti effekt-halmaz társult. Cage beadta az egyik amerikai rádióhoz. Az illetékes szerkesztő nemsokára közölte: a mű hosszú és unalmas. Cage így válaszolt: rendben, ez igaz. De mi a probléma? ~ Érdekes poén, hogy később ez a mű elnyerte az egyik legrangosabb rádiós művészeti díjat. De hangsúlyozom, a mű azóta is hosszú, unalmas, sőt hozzáteszem: "érthetetlen". Ezekkel a szavakkal fejeződik be:

"Mondd el egy vonalnak, hogy mi a gömb..." - olvasható évek óta graffitiként a budai Duna-part kőfalán a Rudas fürdő közelében.