Thursday, June 01, 2006

Korányi Tamás • Toalettpapír és zene...

1999. június ~~ Balkon

Az élet más részeitõl elhatárolt tevékenységként felfogott zene eszembe se jut. A szigorúan zenei kérdések már nem is fontosak."

John Cage


Jó másfél évtizede Párizsban bukkantam olyan toalettpapírra, amelyen számos ábra segítségével igyekeztek kapcsolatba hozni ez intim tevékenységet az élet más tennivalóival. A rajzok között az egyik már aláírása miatt is kíváncsivá tett: „pour mélomane" (zenemániákus számára). A javasolt árnyékszék egy hanglemezen foglal helyet, az öblítõtartály helyén egy korai gramofontölcsér, s a fordulatszabályozó is helyet kap a csinos WC-alkalmatosságon... Jót nevettem rajta, hiszen találva éreztem magam: vagyunk jónéhányan, akik még a megkönnyebbülés perceit is sajnáljuk, ha nem éppen zenei környezetben zajlanak. Én voltam tehát a vicc célpontja, így semmi különösebb ízléstelenséget nem éreztem, még akkor sem, ha a toalettpapírt eredeti céljának megfelelõen használtam fel. S mit látok mostanság, általában a zenei boltok kirakatában! Toalettpapírt – rajta zongora-klaviatúra, vagy éppen Mozart-szonáta hangjegyei. Van töltõtoll is, éppen Mozart mûveinek részleteivel, de mégis a tollal legalább Mozart nemesebb tevékenységének formáját mímelem. De mi történik a szonátás WC-papírral, mit jelképez az a mozdulat, amikor a kottát a toalettpapír funkciójának megfelelõen használom? Zavar, még akkor is, ha éppen Mozart esetében konkrét asszociációkat is ébreszthet – lásd: Mozart-levelezés, vagy a Bunuel-film, s talán éppen megdermedt konzervatívizmusomra vet fényt. Vagyis nem a „mi" zavar, hanem a „hogyan". Az ötlet olcsósága, talmi tartalmatlansága, az idétlenség, a népszerûség hajhászása minden áron és így tovább... De itt már érintkezik azzal, ami zenei közgondolkodásunk bibije. „Jobb egy zenemûvet megkomponálni, mint elõadni – írta Cage –, jobb elõadni, mint meghallgatni, és jobb meghallgatni, mint visszaélni vele oly módon, hogy a kikapcsolódás, a szórakozás forrásának tekintjük." Ha ugyanis csak azt tartjuk zenének, amiben valami történik, ha csak folyamatos hangok hangzásának tesszük ki magunkat, akkor például Cage 4'33" címû mûve semmire sem használható, vagy legfeljebb toalettpapír szintû idétlenségek célpontjává válhat.

A fenti Cage-idézet bizonyára egyáltalán nem felel meg a piacgazdaság követelményeinek. Kevés kivétellel ez az egész illetve – jobban mondva, a mindenkori kortárs zenére elmondható. S ha ehhez még az is hozzájárul, hogy például a médiákban –rádió, televízió – jószerint nem kap helyet a kortárs zene, az már a szabotázzsal egyenértékû. Azzal
a veszéllyel jár, hogy – már csak azért is, hiszen
a mai zene megismerésére sincs lehetõség – összekenõdik minden, a nagyérdemû már azt sem tudja, mirõl van szó, nemhogy azt: mi a jó vagy rossz. A zenei megismertetésben a rádiónak juthatna a legnagyobb szerep. Ehhez képest a rádió jelenlegi mûsorában gyakorlatilag nem szólal meg a jelen. És ezen nem segít az, hogy egy-két koncert közvetítésbe mégis csak belekerül egy-egy új mû, hiszen a kiiktatására nincsen mód. Kortárs zenei program nincsen, a rádión kívüli koncertprogram e tekintetben szánalmasan szegényes. Nem csodálható hát, ha a közönség egyrészt azt gondolja, hogy nincsen mai zene, másrészt azt gondolja, hogy ami van, az bizonyára rossz, hiszen a média szakemberei nem tartják érdemesnek a közvetítésre. Mit tehetnek a zeneszerzõk? Gazdagabb tájakon a legtehetségesebbnek megmaradt a lehetõség a következetességre, megnemalkuvásra. Vagyis: zenéjük nem piacgazdasági. A második vonal viszont vagy képtelen az érvényesülésre, s így sohasem válhat az elsõ vonal képviselõjévé, vagy hátraarcot csinál és a múltból próbál jól bevált sémákat elõhalászni, amivel aztán a tömegízlés közelében sikerül maradnia. Magyarország – különösen a kultúra vonatkozásában – nem tartozik a gazdagabb tájak közé. Akkor hát: hátra arc! És hallgatni kezdjük a rádió mostanában egyetlen, csodaszámba menõ vállalkozását, a századunk zenéjébõl összeállított hangversenyciklust. Maga a ciklus látszólag ellentmond a fentieknek, ám ha a beharangozást olvassuk – „Hova lett a dallam, hová a harmónia, a zene megnyugtató, boldogító varázsa?... egy-egy lehetséges út végén, mégis felsejlik a fénysugár, az újra megtalált dallam és harmónia" – töprengeni kezdünk: ezek lennének a kortárs zene, vagy egyáltalán a zene kizárólagos ismérvei? Csodálkozhatunk-e, ha a koncertek fölött ott lebeg a piacgazdaság szürke felhõje? Ha komponistáink mûveibõl nem az új izgalma süt, hanem a megfelelni törekvés „verejtékillata"... Így aztán sok minden keveredik, a jobb is devalválódik. Kagel nevét a magyar közönség alig ismeri, s nem vagyok biztos, hogy éppen ez, az egyébként szellemes ötlet a legalkalmasabb a bemutatására ( Orchstrionstraat ). Érdekesnek tartom Faragó Béla kompozícióját ( Pattern moduláció ), izgalmas Jeney Zoltán Herakleitosz töredékek címû mûve és hát persze Kurtág György! Ennyi az elsõ négy koncert tíz magyar szerzõjébõl. Elszomorított Corigliano besorolhatatlan szerencsétlenkedése ( Liebeslied ), szép volt Schnittke Szeptett -je, és zseniális Xenakis Kassandrája, amelyben Fellegi Balázs bemutatkozása a felfedezés erejével hatott. A szinte megoldhatatlan feladatot Fellegi Balázs nagy erõvel, hitelesen és megrázóan oldotta meg. Xenakis mûve még a nehéz kortárs vokális mûvek között is a legnehezebb. Dehát egy koncerten Coriglianoval? Különösen, hogy az Brahms mûvéhez hasonlítja magát, amit a koncert is megidézett.

A „hátra arc" persze világjelenség. Olyan jelentõs tehetségeket is megkaparintott, mint Arvo Pärt, vagy Penderecki. Nemrég éppen Penderecki deklarált véleményét hallottam, ami szerint az a modernség, amit oly sokan üdvözöltek éppen Penderecki zenéjében, nem volt más, mint egyfajta ellenállás a Lengyelországban uralkodó állapotokkal szemben. Éppen úgy nem hiszem el, amint éppen Ligeti György sem hiszi el Arvo Pärt „szép" zenéit. És hogy mennyire nem a „mit" számít, hanem elsõsorban a „hogyan", arra Pärttel szemben például Dieter Schnebel állítható. Valószínûsíthetõ, hogy Schnebel gondolkodása, mentalitása, ha úgy tetszik „világnézete" rokon a Pärtével. Miséjét mégsem lehet Pärt újabb mûvei mellé állítani. Pedig Pärt a hatvanas években olyan mûveket írt, mint Pro et contra, vagy a Perpetuum mobile (amit mellesleg Luigi Nononak ajánlott, aki pedig alapvetõen más viszonyban volt a világgal, mint Pärt, s nyelve haláláig úttörõ maradt). Vagy tessék meghallgatni a mélyen vallásos Szofija Gubajdulina hegedûversenyét ( Offertorium )! Az ötlet is zseniális, hiszen az orosz-tatár zeneszerzõnõ nem tesz egyebet, mint magáénak tekinti azt a királyi témát, amelyet II. Frigyes porosz király adott Bachnak, s amibõl aztán a Musikalisches Opfer lett. Ha minden igaz, a Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével 2000 áprilisában elõadja, Gidon Kremer közremûködésével. Ugyanekkor a Fesztiválzenekar mûsorára tûzi a már említett Kagel mûvet is ( Orchstrionstraat ), de legalább kiegészíti a kitûnõ Szélrózsák egyik részével és Reinbert de Leeuw vezényletével. Még idén novemberben Diego Masson vezényletével sorra kerül két Berio mû és egy Birtwistle kompozíció. Talán nem kell hangsúlyozni annak a jelentõségét, hogy a Fesztiválzenekar a vázolt viszonyok között ennyit is magára vállal a kortárs zene közvetítésébõl. Hiszen a magyar közönség felkészültségét tekintetbe véve igen nagy luxus ezeket a mûveket betanulni és mûsorra tûzni. S ez persze nemcsak a Fesztiválzenekar problémája, hanem sajnos a kifejezetten kortárs profilú együtteseké is.

Ugyanakkor a külföldi lemezkiadás igen szép számmal ad ki kortárs és alternatív zenét. Különösen néhány kisebb cég foglalkozik ilyen kompozíciók megszólaltatásával. Ezeknek a mûveknek csak igen kis része kerül be hozzánk, hiszen – lévén teljesen ismeretlenek – ezek a lemezek nem adhatók el. Az pedig hogyan várható el a magyar közönségtõl, hogy például olyan lapokat olvasson, mint a Robert Schumann által 1834-ban alapított Neue Zeitschrift für Musik, amelynek ez évi május-júniusi száma teljes egészében „Az új zene úttörõi"-vel foglalkozik! A megszállott zenehallgató ugyanis csak ezekbõl a folyóiratokból vagy a lemezkatalógusokból értesülhet arról, hogy mi történik a kortárs zene világában. Marad újra a kérdés: miért nem foglalkozik például a közszolgálati rádió e mûvek szisztematikus bemutatásával, hogyan lehetséges, hogy olyan nevek, mint az éppen tavaly hetvenéves Stockhausen teljesen hiányzik a rádió programjából. Hogy alig jut mûsoridõhöz – évszám! – Boulez, Berio, Cage, Feldman, Maderna, vagy a már több mint harminc éve halott Varése!

A kirakatokban viszont ott virít a toalettpapír, rajta a zongora billentyû, vagy akár Mozart szonátái...

6 comments:

Anonymous said...

Your are Excellent. And so is your site! Keep up the good work. Bookmarked.
»

Anonymous said...

Really amazing! Useful information. All the best.
»

Korányi said...

Thank you! But who are you? You can read hungarian too?

Szóval: ha érted a magyar nyelvű bejegyzéseket is, akkor miért írsz angolul?

Anonymous said...

Interesting website with a lot of resources and detailed explanations.
»

Anonymous said...

Your are Nice. And so is your site! Maybe you need some more pictures. Will return in the near future.
»

Anonymous said...

I find some information here.