Korányi Tamás ~ Négy világ szenvedése ~
Passió – 2000
A Helmut Rilling vezette stuttgarti Nemzetközi Bach Akadémia rendezésében ünnepi játékokra került sor Bach halálának 250. évfordulója tiszteletére. Rilling elmondta, hogy sokáig gondolkozott, mi lehetne a megfelelõ ünnepi megoldás. Gondolt arra, hogy Bach összes kantátáját elõadják, vagy a passiókat, ám arra jutott, hogy így csak egyoldalú marad a kapcsolat a jelen és Bach között, újra tolmácsolják azt az üzenetet, amelyet Bach hagyott ránk a passióval, az evangéliumokkal, Krisztus szenvedéstörténetével kapcsolatban. Izgalmasabb megoldásnak ígérkezett, ha azt próbálja ez az ünnep kideríteni, hogy a mai mûvész számára mit jelent az evangélium, s milyen a viszonya Bach üzenetéhez. Rilling számára tehát nyilvánvalóvá lett: négy mai zeneszerzõ evangéliumok ihlette mûvével kell az ünneplést megvalósítani. Kérdés maradt, hogy milyen instrukciók kíséretében kérje fel a komponistákat. Rilling- mint a koncertek során aztán kifejtette- Bach passió-mûveit nem tekinti kizárólagosan templomi zenének, mint például korábban Furtwängler. Nézete szerint Bach passióinak értelmezése korszerûen megoldható, hiszen mondandójuk nem korlátozott, hanem egyetemes. Ha viszont Bach mûveinek értelmezésében is ez a nyilvánvaló lehetõség, akkor kézenfekvõ, hogy olyan zeneszerzõket kell felkérni, akik nemcsak mûvészi színvonaluk folytán méltók a feladatra, hanem különbözõ kultúrkörökbõl származnak, vagyis nemcsak keresztény hagyományok folytatói. Ez felel meg Bach üzenetének, a passiók egyetemes értelmének, és az ember szenvedéstörténetének is. Helmuth Rilling hasonlóan nagyívû vállalkozása volt 1995-ben a Megbékélés rekviemje. Akkor a korábban, a második világháborúban egymással szembenálló nemzetek fiai, utódai írták meg közösen a gyászmisét, amelyet Rilling vezényletével mutattak be Stuttgartban. A mostani vállalkozást még ennyi sem szorította keretek közé, tehát- mint Rilling mondta- a nyilvánosságot bizonyító vállalkozásról van szó. Így került sor egy német, egy orosz, egy dél-amerikai és egy kínai zeneszerzõ felkérésére. A kész mûveket augusztus végén és szeptember elején mutatták be Stuttgartban, és a 3SAT televízió élõ közvetítésének jóvoltából szinte az egész világ láthatta.

Az elsõ mû, a Lukács-passió Wolfgang Rihm alkotása. A szerzõ 1952-ben született, a mai német zene egyik jelentõs alakja. A karmester ezúttal maga Rilling, a vállalkozás elindítója volt. Rihm arra a kérdésre, hogy vallásos-e így válaszolt: „Abban az értelemben, hogy a végsõ kérdéseket élethosszant felteszi az ember és sohasem tudja megválaszolni, hívõ vagyok". Mûvének alcímet is adott: Deus passus- vagyis a szenvedõ isten. Megkérdezték azt is, hogy miért éppen a Lukács-passiót vállalta. Válasza az volt, hogy Lukácsé a „legkevésbé antiszemita színezetû" evangélium, a többi evangélium antijudaista szempontjaival õ, mint német zeneszerzõ semmit sem tudott kezdeni. Másfelõl- s ebbe már inkább Rilling avatta be a közvetítés nézõit- a Lukács evangéliumban érezhetõ a leginkább az anya jelenléte, s ezt érezte Rihm magához legközelebb állónak. Az evangélium szövegén kívül Rihm egyebek mellett a nagypénteki Stabat mater szövegét használta fel, amivel az amúgyis erõteljesen jelenlévõ Mária alakját erõsítette, s végül meglepõ módon Paul Celan ismert versének a Tenebrae-nek megzenésítésével fejezte be a passiót: „Imádkozz, Uram, imádkozz hozzánk, közel vagyunk". Ezzel voltaképpen a mû az ember szenvedéstörténetének leképezõjévé vált, Celan versének teljes szövegébõl következõen elsõsorban a huszadik század emberérõl szól, s egyben mementót fogalmaz meg a holocausttal kapcsolatban is. Ezt a gondolatot egyébként Rilling is felvetette. Kétségtelen, hogy a zenei világ nyelvét illetõen Rihm bizonyos elfogadható kompromisszumokat kötött. Zenéje nem olyan „meredeken" avantgárd, mint a nekem eszembe jutó Hamletgépben. Ugyanakkor markánsam észrevehetõk az ottani megoldások itteni adaptációi is. Nyilván nem akart Rihm a stuttgarti énekeseknek (akik Bach énekléséhez szoktak, elsõsorban persze a kórusra gondolok) túlságosan nehezen megoldható kortárs-énekesei feladatokat adni. Az egész mûvet átlengi egyfajta puritán szellemiség, alázatosság és erõteljes meggyõzõdöttség. Az effektek és effektszerû hangzások az elõadás drámaiságát hangsúlyozzák. A mû tolmácsolása, a karmesteri munka, az énekesek profizmusa (külön ki kell emelni Cornelia Kallisch alt énekesnõ teljesítményét) õszinte bámulatot keltett.

A második mû, a János-passió Szofija Gubajdulina alkotása. Óriási apparátusra komponált mû, több, mint kétszáz zenész illetve kórustag, négy szólóénekes, kitûnõ karmester: Valerij Gergijev. A pétervári Marinszkij színház zenekara és énekkara mûködött közre itt. A ma Németországban élõ, Hamburgban tanító Gubajdulina 1931-ben született az akkori szovjet tatár köztársaságban. János passióján évek óta dolgozott, élete fõmûvének nevezi. Az egyházi ortodox szláv nyelven megszólaló mû valóban átütõen hatásos, ám vitathatatlan, hogy Gubajdulinának vannak jobb mûvei. Rihm passiójának intellektuális kifejezõdésével szemben itt mélyen érzelmes liturgikus szellem uralkodik, a kidolgozás valóban tökéletes, a célt pontosan megközelíti, s bár Gubajdulina hangsúlyozza, hogy nem templomi mû, ez pusztán abban az értelemben igaz, hogy ortodox templomban hangszer nem szólalhat meg. Szellemében mélyen vallásos, templomi alkotást hallottunk, a legtökéletesebb elõadók hangján, külön említeni kell a basszus szólót: Gennegyij Bezzubenkovot, akinek hangja szinte valószerûtlen erõvel és tisztasággal szólt. Az az igazság, hogy Gubajdulinának- ennek az ízig-vérig modern kortárs muzsikusnak- a mûve sokkal kevésbé modern, mint azok a vokális alkotásai, amelyekben jóval kisebbnek látszik az „akarás". Csak példaként: szintén vallásos tartalmú mûve az Alleluia, amely szinte ezzel az egyetlen szóval dicséri az urat, formailag mégis sokkal feszesebb, mint a passió. Arról már nem is szólva, hogy az Érzékelés, amely az avantgarde Tanzer-szövegre készült, jóval meggyõzõbb hangzású, pedig szinte megszólalnak azok a részletek a passióban, amelyek ebbõl a szürreális környezetbõl kerültek át, hogy ott valamiféle ájtatossággá szelídüljenek. És ott van a Napének, Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának szövegére, ez a teljesen pravoszláv liturgikus hangulatot árasztó mû, ahol azonban olyan modern hangzásokat tûz a komponista a régi szövetbe, hogy így egyedülálló hangzás jön létre. Természetesen most csak Gubajdulina vokális mûvei közül idéztem néhányat. Az õsbemutatónak Stuttgartban viharos sikere volt.

A harmadik mû, a Márk passió, Osvaldo Golijov alkotása. A negyvenéves zeneszerzõ Argetinában, La Plataban született, orosz-zsidó bevándorlók gyermekeként. Fiatalságának jórészét Jeruzsálemben töltötte, jelenleg az Egyesült Államokban él. A spanyol nyelven megszólaló passiót Maria Guinand vezényelte - kitûnõen. Ez a mû teljesen más nyelven beszél, mint az elõbbi kettõ. A hagyományosabb zenei részletek mellett dél-amerikai és afrikai dallamok, ritmusok kapnak helyet benne. Ez a kitûnõ zeneszerzõ persze a legédeskésebb dallamokat is olyan szintre emeli, hogy meggyõzõnek halljuk. Golijovot a hit kérdése foglalkoztatja, azé a hité, amely az emberi szörnyûségek nyomása alatt sem törik meg, maradandó és újratermelõdõ. Ezt a passiót lenyûgözõ látvány is kiséri. Táncosok és mímesek, dél-amerikai és afrikai táncokból és modern akrobatikus elemeket tartalmazó rap-mozgásból összerótt mozgással kísérik a zene egyes részleteit. Mindenki mozog, mindenki játszik, minden zenész, minden énekese stilizált keleti, afrikai vagy éppen bibliai idõkre utaló ruhákat, jelmezeket visel. Talán nem véletlen, hogy Golijov éppen Márk evangéliumát zenésítette meg. Valószínûsítik, hogy ez az evangélium nincsen, illetve nem volt befejezve, s Jézus halála utáni megjelenését utólag tették az evangélium végére. Golijov mindenesetre befejezi a történetet Jézus kereszthalálával, ezután egy zsidó kaddis, gyászima hangzik a keresztrõl levett Jézus holtteste fölött.

A negyedik mû, a Máté passió, Tan Dun alkotása. A negyvenhárom éves, ma az Egyesült Államokban élõ kínai zeneszerzõ eddig különös operáival tette ismertté a nevét. Zenéjében ugyanakkor mindig él a kínai hagyomány, ám ez a legmodernebb zenei nyelven szólal meg. A stuttgarti zenei ünnepnek valószínûleg ez a nagy meglepetése. Tan Dun elmondta, hogy az európai zenével éppen Bach révén ismerkedett meg, s Bach Máté passiója értette meg vele a nyugati, vagy akár a keresztény gondolkodást. Ugyanakkor a négy komponista közül érezhetõen Tan Dun maradt meg leginkább eredeti kifejezésmódjánál, noha õ is, akár a másik három zeneszerzõ, zenében kifejezi tiszteletét Bach iránt, ahogyan mondani szokták: átköszön a nagy példaképhez... Két vonós hangszer- egy hegedû és egy cselló (a nagyszerû Maya Beiser kezében)- ütõsök és a víz meg a kõ. E két természeti anyag zenei funkciót kap a mûben. A víz az ige õshelye, a születés hangjait kíséri: amikor fiú születik, hogy beteljesítse az igét, s amikor a kövek halálhangja után bekövetkezik a feltámadás, az újjászületés, gazdag csobogásával zárja a mûvet. Ez a mû úgy átszellemült, úgy képes szinte földöntúli lenni, hogy közben tökéletesen a földön marad, egyetlen pillanatra sem profanizálja az igét, megszólítja a hallgató érzelmeit, anélkül, hogy téríteni akarná. Nem elhitet, hanem meggyõz! Halál, örökkévalóság és szenvedés teljesen mást jelent az ázsiai ember számára... Tan Dun mûvében az idõtlen archaikum és a modern hangnyelv közötti úton jár. Tökéletes pontossággal vezényelte mûvét. A születés líráját õsi zsidó dallamokra emlékeztetõ zene kelti életre, hogy végül eljusson a Bach magaslatain befejezõdõ feltámadáshoz. A négy modern passió Bach két passiójának elõadásával került keretbe. Valóban „élõ híd" épült Bach és a mi korunk közé. Mindegyik mû megszólaltatására a legkisebb megalkuvást sem tûrõ, tökéletes kivitelezés volt jellemzõ, a nagyszerû színvonal, az egyszerûség, a természetesség, a nyitottság, a tolerancia, a humánum, és a külön-különféle hit, amely a hallgatóra is átsugárzott, hogy talán-talán mégis érdemes...
Balkon 2000. szeptember