Korányi Tamás

Jeanne-Marie keze

[Luigi Nono ürügyén]

Őt, őt mutatta sápadozva
ama szerelmes nagy napon
a géppuskák füstfogta bronza
végig a felkelt Párizson!
Arthur Rimbaud

Bajban vagyunk a történelemmel. Vizsgálódásainkban sorjáznak az események, s nemigen engedelmeskednek olyan törekvéseknek, amelyek a jelen igazolása szempontjából próbálják igazgatni az ugyancsak másról szóló eseményeket. Pedig, ha szelídebb szándékokkal közelítenénk, végeredményképpen jobb eredményhez jutnánk.

A nyolcvanas években többen arra gondoltak, hogy az egykori némafilmeket új életre kellene kelteni. Technikailag is, de főként, ami a kísérő zenéket illeti. Így került sor 1992 novemberében a frankfurti Operaházban egy rendkívül érdekes bemutatóra. Ne feledjük: ez a dátum az orosz forradalom 75. évfordulója! Vszevolod Pudovkin némafilmjét mutatták be ekkor – Szentpétervár végnapjai -, eredetileg a Szentpétervár-Petrográd-Leningrád címet viselte. Az új kísérőzenét Alfred Schnittke orosz-német zeneszerző komponálta. Az 1927-ben készült film a forradalmat megelőző négy évről szól, tehát 1913-ban kezdődik, s a forradalom győzelmével ér véget. Pudovkin „nagynak és általános érvényűnek” tartotta a fiatal szovjet állam eszméit. Hogyan került a film újraalkotói közé Schnittke, akinek a szemlélete bizonyosan nem fedi a film rendezőjének a világképét? Schnittke számára egyedül az érdekes, hogy mindaz, amivel a néző a filmben szembesül: megtörtént. Nem tartalmilag kommentálja a filmet, őt a történés hogyanja érdekli, s erre akar zenei visszhangot találni. Hasonlóan Ritual című művéhez, amelyben furcsán fájdalmas, mondhatni groteszken nosztalgikus elemeket képvisel a harangjátékként felsejlő Internacionálé. Ezt a művet ugyanis Belgrád felszabadulásának 40. évfordulójára a moszkvai jugoszláv nagykövetség rendelte és Schnittke a művet a második világháború valamennyi áldozatának az emlékére írta meg.

1992 júniusában a londoni Royal Festival Hallban első ízben adták elő eredeti, teljes formájában Szergej Prokofjev Kantáta az Októberi Forradalom 20. Évfordulójára cimű szerzeményét. E mű egyik nyugati előadását egyébként itthon is közvetítette a rádió, meglehetősen kétkedve annak nyugati sikerében. A kantáta szövege ugyanis nem más, mint Lenin-beszédek részletei, valamint a híres-hírhedt sztálini eskű – „Mikor elment tőlünk Lenin elvtárs, örökbe hagyta ránk... esküszünk neked, Lenin elvtárs...” – terjedelmes részletei. Kérdés mármost: mi történt ebben az esetben? A szovjet zeneszerzők rájöttek, hogy a sztálini cenzúra teljesen süket a zenére, s szinte kizárólag a szöveget vizsgálja. Prokofjev tehát „kikezdhetetlen” szöveget zenésített meg, nagyszerű zenével. S hogy senkinek semmi kételye se legyen, a londoni bemutatón a szöveget maga Rozsgyesztvenszkij mondta el – angolul...


A közelmúltban jelent meg lemezen Luigi Nono operája, vagy ahogyan ő nevezte: „színpadi cselekménye”, Ama szerelmes nagy napon címmel.

(Részletek hallgathatók az operából: ITT

„Jeanne-Marie keze barna vaskos, napcserzette... E kéz a hely, melyet rajongva csókoltak büszke lázadók! Őt, őt mutatta sápadozva ama szerelmes nagy napon a géppuskák füstfogta bronza végig a felkelt Párizson” – énekli Rimbaud szövegét a negyedik jelenet kórusa a szoprán szólóval, aki azután
Louise Michelt, a párizsi kommün hősét, Tanja Bunkét, a titkos ügynököt is alakítja, aki Boliviába kísérte Che Guevarát. És a szövegek szerzői: Che Guevara, Karl Marx, Louise Michel, Lenin, Cesare Pavese, Fidel Castro, Gramsci és mások. A darab ősbemutatóját Ljubimov állította színpadra és Claudio Abbado vezényelte. Még élt 1968 emléke... És 1998-ban a stuttgarti Állami Operaház mutatta be, Lothar Zagrosek vezényletével. Ennek az előadásnak a felvétele jelent meg lemezen.
Nono operájának nincsen története. Még cselekménye sincsen, csak tételei, akár egy rekviemnek. Az Ama szerelmes nagy napon a mindenkori forradalmak rekviemje. A levert ütközeteké, a levert és legyőzött embereké, a levert eszméké. Sírkő az emberi szándékok, sírfelirat a társadalmi szabadságharcok fölött. A sírok fölött pedig rendszerint nők sírnak gyászolva: Louise, Tanja, az Anya (Gorkíj regényéből), Pavese prostituáltja, a vietnámi lágerfogolynő... Helyzetek vannak itt, cselekmény nélkül, tézisek és viták ítélet és előítélet nélkül. Ez a hatalmas tabló tiszteletadás a mindenkori történés előtt, amelyet csak valós történésként lehet tudomásulvenni. Sem megmásítani, sem meg nem történtté tenni utólag nem lehet. Mert minden emberi cselekményben, cselekedetben azt a szándékot kell ünnepelni, ami benne volt. Ez Nono optimizmusa. Ezért nem adta alcímül az általam említett rekviemet.
Nono – akinek szoros kapcsolata volt a forradalmi mozgalmakkal és pártokkal, akit szorongva és aggódva fogadott a szovjet vezetés 1962-ben – a leginkább avantgárd zenét komponálta kortársai között. Óhatatlanul eszébe hozza a hallgatóságának, hogy hiszen a csődbe jutott forradalom egykori hajnalán éppen a leginkább elöl járó, a legújabbat megcélzó művészet alkotásait tudta a magáénak, s nem a művészet, s nem Nono tehet és tehetett róla, hogy a politika mindig cserbenhagyja a művészetet. A művészet forradalma tehát nem bukott meg – ezt tanusítja Nono alkotása, s ez lehet mai sikerének is a titka. S mert Nono nem a forradalmak történetét írta meg, hanem azok esszenciáját, könnyen válhat sikerdarabbá akár a konzum világ pincéiben is – ahogy Stephan Mösch írta a zenemű bemutatójakor. Az ősbemutató idején még kommunista választási propagandának minősítette sok ítész e művet. Ha az volt, ugyancsak furcsa lehetett: a leginkább közhelyes szövegek és a leginkább áttételes költemény montázsa, a maga idején alig értett avantgárd kortárs zene kíséretében, ami a választási propagandának még a nyomait se tűri. Nono azóta meghalt. A mostani bemutató sikere eltávolodott a zeneszerző személyétől, a politika, amely a mű szövegét zászlóján hordozta, jószerint megszűnt, s lám: a művet értik, a lemez megjelent, a zene átszellemült és merész. Hogyan lehet mindez? Valószínüleg egyetlen válasz van: Nononak és művének titka van! Megfejtésének kényszerét bátran feladhatjuk, elegendő, ha merítkezünk benne...