Találkozások

Egy kedves barátosném, egykori kolléganőm hívta fel a figyelmemet Borbély Szilárd költészetére.
Ezzel szinte percre egyidőben megnéztem Nagy Kriszta és Kamondi Zoltán néhány perces videóklipjét.
Kialakult egy háromszög: Nagy Kriszta, Borbély Szilárd és jómagam képezzük a sarkokat a „mértani” idomban.

De miről is van szó?

Borbély Szilárd Halotti pompa című kötetében olvasom:


TENGER KÖNNYEK CSILLAGA


Az éjszakában Pásztorok.
Lehajtott fejjel ébren
marhavagonban ácsorog
közöttük Jézus éhen.

Csillag van minden homlokán,
és csillag van a mellén.
Csillag ragyog az ég fokán,
a Törvénynek a helyén.

A büdös égen angyalok,
s gyilkosok a pásztorok.
A Tenger Csillag fent ragyog,
s lent a Testre Könny fagyott.

Mária az éjszakába
néz a rácson egymaga.
Karjában a Jézuskája
már csak egy játék baba.

„Jó éjszakát! Jó éjszakát!"
A halott Echó hangja.
„Te fals világ, jó éjszakát!"
Nem az örömhírt mondja.

„Az ember mind egylényegű,
mint Krisztus és a Lélek.
A rajtunk élő kis tetű
csípése is az Élet..."

A pásztoroknál fegyverek.
Bakancsok lépte koppan.
Nem vitáznak. Üres szemek.
Halott Mirjam legottan.

„Óh pásztorok, kegyetlenek!"
A vér fröccsen a hóra.
„Fiammal együtt öljetek!"
Kiköpnek a zsidóra.

Az Éjben Echó hangja szól
Pszichének: „Jó éjszakát!"
A havon Féreg araszol:
„Pásztorok! Jó éjszakát!"

~~~~~~~~~~~~~~~

A piros kiemelés úgy válik -számomra legalábbis - érthetővé, ha megnézem az említett videót.  Mit írt Nagy Kriszta ehhez a videóhoz az interneten?

DALSZÖVEG

A karácsony de szép!
Szület Isten fia.
De háltak-e együtt valaha,
Jézus atyja és szent anyja?

Mária szűzen anya,
Istentől van fia,
De ölelte-e őt valaha
Szerelemmel Jézus atyja?

Nem szeretkezett vele.
Engem sincs, ki szeretne.
Mária, szent szűz anya,
Légy velem mostoha!

Anyám helyütt megértő anyám,
Nincsen szerető babám,
Egyedül vagyok, mint ő,
Az Istenem teremtő.

Teremtő, teremtő, teremtő,
Az Isten teremtő,
Teremtő, teremtő, teremtő.

2012 karácsony

Az utcán forradalom, szabadság, harc nélkül, történelmi pillanat, itt Budapesten, „Magyarországon", ahol a felnőttek nem tudnak felnőtt módjára viselkedni, a gyerekek mutatnak példát.
A művészet tiltakozik.
Egy olyan országban, ahol kereszténynek és keresztényebbnek lenni azért kell, hogy kirekessz, hatalmat gyakorolj és elkülönülj, a művész karácsony szentestéjén arról mereng, miért ez a különösen érthetetlen magány. Miért nem találjuk meg a hangot, amin tudunk együtt lélegezni, élni, boldogulni, szeretni[K1] ? Miért a sok egymásnak feszülő kiáltás termekben és tereken? Miért szakadtak el a szálak ember és ember között, nő és férfi között, anya és gyereke között?

És felmerül a kérdés, miért is ne kínozna az őrült sokaságban az egyedüllét, hiszen az egy Istenünk egyedül van, pont, mint én. A gyerekét érintések, ölelések és szerelem nélkül hozza létre. Mária hitetlenek között magyarázza igazát, gyermekét titokban kell megszülnie, és bujkál vele, hogy ne öljék meg azt, amit világra hozott. És ki az, akinek életet adott? Egy fiú, aki azért jött, hogy megfeszítsék, keresztje az első pillanattól az övé, és elkerülhetetlen, mert Istene, atyja mérte rá.
A nő, aki eljátszik gyerekének játékával, piros sapkában, mert szenteste mégis csak a Mikulás ereszkedik le a kéményeken, napszemüvegben, mert ő nem Tereskova, hanem Nagy Kriszta x-T kortárs festőművész inkognitóban, nem hagyja figyelmen kívül, hogy a gyermeke, akit oltalmazni akar a világ rendjétől, keresztjével jött a világra, és felhelyezi azt a világ szerint meghatározott helyére, a falra, egy szögre mint bálványt. Hát mi ez, ha nem maga a blaszfémia egy olyan korban, ahol a halottak személyiségjogait védjük úgy, hogy a holttestek képét nem közöljük le a híradásokban? És mi még mindig egy meggyötört, meggyalázott, meztelen tetem képe előtt imádkozunk térdre rogyva?
Ez az üzenetem szenteste, Jézus születésekor, egy olyan médiumon keresztül, amit senki sem tilthat le, akkor, amikor úgy fest, nincs esély, hogy valaha kiállíthatok a Műcsarnok falain. Üzenet egy olyan helyiségből, ami átalakulóban van, a falak még félkészek, mert nincs pénz befejezni, elfogyott, ahol semmi sincs, csak a művészet egy zongora képében, és ahol társra leltem mégis egy másik művészben.

Nagy Kriszta x-T, szeretettel
Budapest, 2012. december 24

Alföldi Róbert

Ritkán szoktam itt a blogon teljesen és maradéktalanul átvenni ujságok, folyóiratok stb. anyagát. Az Alföldi Róberttal készített beszélgetés példája annak, hogy miként kell felismerni magunkat és a környező világot.
Az Alföldy Róberttal készített interjú olvasható ITT

Aradi Varga Imre meghalt

(1940-2013)

ODÜSSZEUSZ EMLÉKEI


Kalkhász

Kalkhász, a jós megmondta:

itt vesztegeltek tétlenül, reménytelen,

hajóitok döglött sirályok, medúzák

húzzák a mélybe, ronda nyálkás

büdösség terjeng, érzitek, a szép halak

nagy ívben elkerülnek bennetek, és Trója

bizony messze van, nagyon messze van,

s a jó szelek, vitorladuzzasztó szelek

máshol tépik a fákat, más vidékeken

hajkurásszák a felhőket, görögjeim,

az istenek tán nem szeretnek titeket?

az istenek tán undorodnak tőletek?

de én tudom, s tudjátok meg ti is,

hogy engesztelő áldozat kell, égő áldozat

nekik, s nem birka, ló vagy kecske, nem bizony,

nem olcsó préda, valamit valamiért,

de fejedelmi szűz, de Agamemnón lánya kell

nekik – így szólt, s szeme kifordult, nyála

kicsurrant, teste didergő remegés, s hörögve

zuhant le a homokba Kalkhász, a renegát

trójai.

Egy flash mob nyomán…


A diktatúra vagy diktatórikus rendszerek az esetek jelentős részében – történelmi mércével mérve – rövid életűek. Az egyes ember életét azonban egészben tönkretehetik. Ráadásul kártevésüket nem lehet „kapásból” helyrehozni, még egy ideálisan jót akaró diktatúraellenes igyekezet során sem.

Pesszimizmusom ilyenformán töretlen – ilyen országban (világban?) élünk.
A nagyhangú bevezetőt azért írtam ide, mert teljesen lebénult társadalmunk elégtelenre vizsgázik akkor is, amikor apró jelenségek azt mutatják, hogy van néhány - mondom csak néhány! – tisztességes akarati megnyilvánulás.
Most a legaktuálisabb esemény kapcsán próbálok a fentiek jegyében meditálni.

A Markó Iván jelenség.

Minden Markót bíráló megnyilvánulás pironkodva elővezeti, hogy pedig Markó milyen tehetséges volt. Ha azonban megnézem  életművét, akkor számomra az derül ki, hogy kellően ravasz érzékkel választott bombasztikusan nagy témákat, amelyeknek megformálásakor a téma maga eltakarta azt, hogy bizony a színpadon jó technikával előadott giccset látok. Amíg táncolt (lásd Béjart balett társulata) elég jó táncos volt. Amikor koreográfus is lett, előjöttek mentalitásának talmi, olykor vacak, egzatáltan pöffeszkedő tulajdonságai (Jézus, az ember fia; Káin és Ábel; Emberi himnusz). Azután pedig, maradék képességei fogytán – miközben továbbra is „nagy témákhoz” nyúlt (legutóbb Az ember tragédiája eredeti formájában is vitatható mélységű darabhoz, valódinak szánt mondanivalóját felmutató megformálásához ugyancsak nagy tehetség szükségeltetik) -, ahogy gyakorta lenni szokott: áttért a nyulós-nyálas seggnyaláshoz (elnézést az érzékeny gondolkodástól, de nem találok jobb kifejezést reá).
Most, hogy udvari művészkedésének egyik állomását az elkeseredett ellenállás megzavarta, a közönség javarészt, ő pedig a maga egészében olyan teljesen képtelen értetlenséggel, mi több ostobasággal állt ott, amihez foghatót alig tapasztaltam hosszú életem során. Más alkalommal az istenről locsogott, aki nem demokrata, most viszont a színpadról nyilvánította ki szeretetét az ország miniszterelnöke iránt, aki ezek szerint tehát „demokrata”.
De minek is folytassam? Aki érti, annak szükségtelen a magyarázat, aki nem érti, annak felesleges.

A flash mob megítélésében nem lehet tagadni az ilyenfajta megmozdulás lényegét: a hirtelenséget, a váratlanságot stb. A kérdés, hogy a megmozdulás igaz-e? Markó olyan összeget kapott gazdájától, amely pedzette az egész magyar táncművészetnek juttatott összeget. S mert a magyar táncművészetben mainapság többnyire a Markóénál jelentősen jelentősebb produkciókat látunk, kész a képlet: jelentős összeg a seggnyalásért jár (ismét elnézést).

De sorolhatnám: a zsidózó Fekete Györgyöt, a művészet akadémiájának teljhatalmú urát, vagy Kerényi Imrét, a kódoltan zsidózó és nyiltan buzizó miniszterelnöki főmegbízottat, Vidnyánszky Attilát a nyalás és hallgatás közt ingázó lajblis figurát – megannyi egykor úgynevezett tehetség…

Fura dolog, de az igazi tehetséget nem zavarja meg az emberi gyarlóság. A alapvetően elmarasztalható jellemű és gondolkodású Wagner Richárd jelentős színt ácsolt a huszadik század zenéjének is, míg a mindenképpen szeplőtelenebb Verdi a belcanto olykor artistákat is megszégyenítő magas C-ivel mindmáig egyeduralkodó a Markót adoráló nagyérdemű lelkében-fejében.

Két monológ

1. Esterházy Péter

2. Simone de Beauvoir

Verdi ~ Michelangelo ~~ Dies Irae

Kaija Saariaho

La Passion de Simone

A Passió, Jézus szenvedéstörténete más alakokra alkalmazva – nem először fordul elő. Mauricio Kagel Bachot állította Jézus helyére a maga passiójában (sokan támadták is miatta).

Saariaho most oratóriumot komponált Simone Weil alakjára és sorsára.

A librettót Amin Maalouf írta. Az oratóriumot több előadásban különbözőképpen állították színpadra. Volt, ahol a narrátor énekesnőt egy néma táncos kísérte, máskor vizuális technikákat hívtak segítségül.

A lényeg azonos. Weil története, amelyet magyar nyelven mindenekelőtt Pilinszky János mutatott be. – A sokak által vitatott Weil filozófiát tanult, de megalkuvást nem ismerő, önjáró életúton ment végig. Tanított, résztvett a baloldali megmozdulásokban, ezért eltiltották a tanítástól, így lett munkásnő a Renault gyárban.

Zsidónak született, keresztényként élt, s buddhistaként halt meg. A nagyhatású gondolkodó művei és élete sokakat megihletett. Fiatalon, súlyos betegségben halt meg.

Saariaho oratórimua tizenöt stációból áll (utalással Jézus via crucisának tizennégy stációjára).

Minden tettnek nem a célját kell figyelnünk, hanem a rugóját. Nem azt, hogy merre tart? Hanem azt, hogy honnan is jön?
(Simone Weil: Füzetek)

S az első két stáció szövegének részletei:

Első stáció

Simone, nővérem
Kedves kis nővérem Simone!
Nézem az arcodat
Életed utolsó tavaszán
Hogy gondolatban veled utazzam
Agóniád mesgyéjén…
~~~~~~~~~~~~~
Második stáció

A kereszt viselését választottad.
Nem! Tudom, nem mindent te
Választottál.
Nem te választottad, hogy nő légy
Sem azt, hogy zsidó.

Itt az első három stációt idézem. Az énekesnő: Dawn Upshaw. A Finn Rádió Zenekarát és a Tapiola kamarakórust Esa- Pekka Salonen vezényli.

Komoróczy Géza munkája


A zsidók története Magyarországon
( l. kötet: 1230 oldal; 2. kötet: 1213 oldal)

„Nekem itt zsidónak kell lenni”
Szöveggyűjtemény
(1469 oldal)

Fontos a címek idézése, értelmezése és a terjedelem. Amiről a monumentális munka beszél.

Alapvető ismeret- és tananyag, aktualitása megkerülhetetlen. Nagy hozzájárulás ahhoz, hogy a közgondolkodás kikecmeregjen az elintézetlenségek mocsarából.

"Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizony isten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál! És valaki rám néz, és az tudja, hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznék valakire, akiről tudják, hogy az lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartanom ezt a vádat vagy ráfogást vagy elnézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És nekem úgy kell néznem, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember."

Szép Ernő sorai – a motívumok - többször is felmerülnek az író irásaiban (Lila ákác [1919]; Levél Krúdy Gyulához [1920]; Emberszag [1945]). Három dátum. Huszadik század. És előtte? Talán egy évezred?

Miért?

Válasz nincsen, csak történet.

Lásd még: ITT

David Lang


Ez a lemez (Death Speaks/Depart) alig több, mint egy hónapja jelent meg. Lang sokoldalú zeneszerző, a minimál zenéit, s a klasszikusokhoz átköszönő szerzeményeit ismerem.
Ezen a lemezen – mint maga is elmondja – Schubert ihlette meg. Nem elsősorban a zenéje, hanem inkább az, ahogyan Schubert a halálról gondolkozott.

Előbb a Depart-ból idézek egy részletet. Ezt a roppant érdekes művet Lang négy női hangra (Elizabeth Farrum, Kate Geissinger, Alexandra Montano, Alex Sweeton) és csellóra komponálta. A felvétel külön értéke, hogy a csellón Maya Beiser játszik. Beiser

több olyan műben működött közre, amelyben szinte csak a cselló szólt, vagy alig néhány hangszer (például Tan Dun Máté Passiójában).

Ezután a néhány perces első tétel hallgatható a Death Speaks-ből (You will return).

 Luís Tinoco


A most először lemezre vett művek nemcsak azért érdekesek, mert jó kortárs alkotások, hanem azért is, mert nem bővelkedünk portugál zeneszerzőkben.
Valamennyi kompozíció – s már csak ezért is figyelemre érdemes – a 21. század termése. Vokális művek, szoprán hangra.
A From the Depth of Distance (2008), részint Pessoa szövegek megzenésítése, de érdekes, hogy a szerző egy nagy terjedelmű Walt Whitman poéma részleteit is felhasználta, s ezzel mindjárt magyarázatot találunk a címre.

A Whitman idézet a költő Út Indiába című művének ötödik részéből való:

After the seas are all cross’d, (as they seem
already cross’d)
After the great captains and engineers have
accomplish’d their work,
After the noble inventors—after the scientists,
the chemist, the geologist, ethnologist,
Finally shall come the Poet, worthy that name;
The true Son of God shall come, singing his songs.

Then, not your deeds only, O voyagers, O scientists
and inventors, shall be justified,
All these hearts, as of fretted children, shall be sooth’d,
All affection shall be fully responded to—the secret
shall be told;
All these separations and gaps shall be taken up,
and hook’d and link’d together;
The whole Earth—this cold, impassive, voiceless Earth,
shall be completely justified.
~~~~~~~~~~
Ha majd a tengerek átszelve mind, (s úgy látszik, ez be is következett,)
Ha a nagy kapitányok és a mérnökök megtették már a dolguk,
A jeles feltalálók, a tudósok, a vegyész, a geológus, etnológus után,
Végre a költő is jöhet, aki méltó e névre,
Jöhet az Úr igaz fia, dalait énekelve.

Mert nemcsak a tetteiteket kell, ó, utazók, tudósok, feltalálók igazolni,
Hanem meg kell nyugtatni már e lázas gyermekeket is, Minden vonzódásukra jószívvel felelni kell s meg kell a titkot mondani,
Minden különbséget és szakadékot el kell tüntetni már, át kell
hidalni, összefűzni,
Ezt az egész hideg, közömbös, néma földet tökéletesen igazolni kell.

Profilok
Az álmokról

Rádióklip

Meghallgatható: ITT

 

Adam Holzman


Az 1958-ban született zeneszerzőt valami magyarázhatatlan okból a  Wikipedia „keyboardist”-ként jegyzi, ami nem jelent lefokozást, csak valamiféle értetlenséget az elektronikus zenével szemben.

Holzman zenei munkássága igen sokrétű. Sok együttessel, dzsessz-zenésszel dolgozott (Pl. Miles Davis!), filmzenéket is komponált, s ez a 2013-ban megjelent új lemeze – Parallel Universe (solo electronic explorations)– nagyon érdekes hangzás. De már a tételek címe is felkelti a figyelmet.

Egyszóval érdekes művész igen érdekes művéről van szó, bizonyítva, hogy a tiszta elektronikával kitűnően megszólalhatók azok a tartalmak, amelyeket a hagyományos zenében megszoktunk.

Az egész lemez meghallgatható: ITT

Philip Glass és a Naqoyqatsi


Most, hogy barátomtól a zenében megkaptam Glass második csellóversenyét, ráadásul

Matt Haimovitz közreműködésével,

elővettem az opusz DVD felvételét. Indokolta ezt az, hogy Glass csellóversenyének első tételét Naqoyqatsi címmel látta el.

A zene alapjában véve közös. A film 2002-ben készült és Godfrey Reggio trilógiájának – Koyaannisqatsi (Kizökkent világ), Powaqqatsi (Változó világ), Naqoyqatsi (Az élet, mint háború) – befejező része, Steven Soderbergh rendezésében. Mindhárom mű zenéjét Philip Glass szerezte, s mindhárom lényegében arról szól, hogy mit „tesz” az ember a Föld tönkretételéért.

A filmben a csellón Yo-Yo Ma játszik.

Érdekes és érdemes összehasonlítani a zene különböző felfogását, a korábbi művet összevetni az utóbbival (2013).

Lou Reed és Bob Wilson


Timothi Greenfield-Sander Lou Reedről 1998-ban készített filmjét digitalizáltam egy öregedő videószalagról.
Meglepődtem – nem tudtam - , hogy Bob Wilson Reed-del is dolgozott. Egy szinte csak villanásnyi részlet szerepelt a filmen, ezt a röpke darabkát idézem itt.

Gavin Bryars

A zongoraversenyét (The Solway Canal) csak most sikerült megismernem. A csaknem félórás opuszból itt egy részlet felidézésére van lehetőség. A Holland Rádiózenekar kíséretében Ralph van Raat adja elő, a zenekart Otto Tausk vezényli. Ami szokatlan: a zongoraversenyben kórus is közreműködik (Capella Amsterdam).
A zeneszerző és nagybőgőművész Bryars dolgaival már többször is foglalkoztam itt a blogon és egyebütt (lásd: ITT, ITT ), talán érdemes belenézni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~

Egyik legérdekesebb műve, a Jesus’ Blood never failed me yet címet viseli. A kompozíció létrejöttének a története is érdekes. Még 1971-ben Bryars egy barátja filmet forgatott a londoni hajléktalanokról. Rengeteg hanganyag gyűlt össze. Ezek között volt egy felvétel, amely nem került be a filmbe, viszont Bryars fantáziáját megmozgatta. Egy hajléktalan monoton énekére figyelt föl:

Jézus vére sohasem csalt meg
Még soha nem csalt meg
Jézus vére sohasem csalt meg
Egy dolgot tudok:
Mert annyira szeret…

[Jesus' blood never failed me yet
Never failed me yet
Jesus' blood never failed me yet
There's one thing I know
For he loves me so..."]

A kitünő zenei dallamot Bryars különböző hangszerelésben szólaltatja meg: vonósnégyes, kamarazenekar, szimfonikus nagyzenekar stb. A hajléktalan éneke végig hallható közben. Az elején azt hittem, hogy rossz a lemez, olyan lassan bontakozik ki a dallam, s a végén éppoly lassan hal el. A kompozíció annyira megtetszett Tom Waitsnek, hogy a végén a hajléktalan énekét átveszi, s ő viszi végig - a csöndig.

Igenám, de a mű ötnegyedórás, nem fért fel egy akkori bakelit lemez egyetlen oldalára. Amikor a CD megjelent, akkor adták csak ki, mert valóban fontos Bryars instrukciója: akkor hallgassuk meg – lehetőleg fejhallgatón -, amikor teljes nyugalom van körülöttünk, nem zavarhat meg senki és semmi, s egyhuzamban hallgassuk. Megpróbáltam. Fantasztikus. Ha csak részleteket hallgatunk, nem hozza meg azt a furcsa lebegést, amit egyhuzamban megteremt.

A teljes mű meghallgatható:  ITT 

  Iva Bittová

A cseh művésznő műfaját nem könnyü meghatározni – ha egyáltalán szükség van rá. A zenék az ő kompozíciói és ő adja elő hegedűn (olykor más hangszereken is), s végül ő énekel.
Új lemeze a Töredékek is besorolhatatlan. Egyik-másik töredékhez mások szövegeit is felhasználta. Így például a harmadik töredék szövege Gertrude Stein szinte abszurd-szürreális verse:

Figyelj! Én vagyok a pók
A pók, s nem az ég! Figyelj!
Az ég éjjel piros a matrózok örömére
Az ég reggel piros
Int a tengerész
A pók vagyok, nem az ég
Én vagyok én

A pók vagyok reggel, minden reggel
Bánatot s gyászt hozok
Ám éjszaka, ha látnak engem
Örömet szerzek
A pók vagyok nem az ég
Össze ne tévessz
Én vagyok én

Tudom s mondom is mindenkinek
Nézzetek éjjel, örömet hozok
Nézzetek reggel, hozom a gyászt
És ha éjszakai látvány vagyok
Mert bár halott leszek az éjszakában
Akkor is örömet hozok

Halálom is örömet szerez
Aki ha lát éjszaka
jól alszik, ki éjjel látott
Figyelj!
Én vagyok én
~~~~~~~~~~~~~~~~

„Nagyon sokan kétségkívül olyanok, akik élik az életüket és továbbra is élni fogják az életüket, és olyanok ők, akik aztán egyszer csak nem élnek tovább, és olyanok, akik aztán nem élik tovább az életüket és közülük néhányan egyre csak keresnek és egyre csak félretesznek és egyre csak használódnak és egyre csak úgy tesznek, mintha olyanok lennének és ez kétségkívül sokakat megrémít, és ez a valaki újra és újra elmondja, hogy megrémítik azok, akik igazi életet élnek…” (Gertrude Stein)

Kim Kashkashian

Oszip Mandelstam, a sztálini tisztogatásnak áldozatul esett orosz költő 1933-ban Utazás Örményországba címen útirajzot írt. Ez a könyv az egyik kedvenc olvasmánya az örmény diaszpóra egyik jeles képviselőjének. Kim Kashkashian brácsaművésznőről van szó, akivel kapcsolatban azt szokták mondani, hogy aranykorban élünk, ha olyan hangzást hallgathatunk, amely Kashkashian 1617-es Amatijából származik. Nagyszülei vándoroltak ki Amerikába az első világháború után. „Több örmény él diaszpórában, mint Örményországban, s azt hiszem, hogy a diaszpórában élő örmények szinte kivétel nélkül az egykori szülőföld eszméjéhez kötődnek. Főként apám és nagynéném énekére emlékszem...” 

Kashkashian újabb lemezén brácsa szólószerzeményeket játszik. Kurtág György és Ligeti György kompozícióit.

Samuel Beckett


1906. április 16-án, százhét évvel ezelőtt született.

Az utolsó tekercs (pontosabban Krapp’s Last Tape) című darabja most megy a budapesti Sanyi és Aranka Színházban, Babarczy László rendezésében, Lukáts Andor alakításával.

Ha már aktuálisan ez történik Beckett vonatkozásában most, természetesen elgondolkozom a szövegen. Lukáts Andor fáradtan lázad megélt élete miatt, Bob Wilson csattog,  Harold Pinter tolókocsiba teszi magát. Beckett szinte kottaszerűen írja le a darabot, annak instrukcióit, ám maga is kétszer rendezte, s a kettő között különbség van. Az utóbbi egy rezignált öregember szövege. Én ezzel tudok azonosulni. Az ok? Egyfajta kettősség: egy kényszeres állat és egy rezignált barom él együtt bennem. Valami miatt folyvást csinálnom kell valamit, s aztán - amikorra így-úgy meglett - felmerül a kérdés: minek az egész?

Az alábbiakban (a darab szövegének részletével) - mindenfajta művészi igény vagy ambíció nélkül; vágatlan, nyers és hirtelenjében felvett részlettel - ezt próbáltam elmondani… Tisztelettel és szeretettel Beckett iránt!

Reinbert de Leeuw

Most, hogy meghallgattam Liszt Via crucisának zongoraváltozatát a nagyszerű holland mester, Reinbert de Leeuw előadásában, megint csak azon töprengek: tulajdonképpen miért is beszélünk ún. klasszikus zenéről meg kortárs zenéről (olykor megengedő otrombasággal kortárs „klasszikus” zenéről) külön-külön.
Valahány kortárs zeneszerző vall arról, hogy kiinduló pontja Bach. Talán, mert Bach és a mai zene között egy jól hallható kapcsolat van, egy ív, amely alatt a nagyok (Beethoven, Mozart stb.) meg a romantikusok vannak. Persze ez a besorolás is önkényes és értelmetlen, ha Wagner vagy Brahms nevét említjük
Vagyis azt mondanám, hogy az egész csak „homeless” zenetudorok, kritikusok kitalálása, hogy mindenképpen szeletekre vágjuk a tortát, a zene egységes egészét. Ha ugyanis éppenséggel úgy akarom, akkor Bach vagy Mozart például kitűnő tánc-zeneszerzők voltak és így tovább...
Másfelől meg most, hogy Liszt Via crucisát hallgatom, újra kiderül, hogy Liszt valóban nagy újító volt, mondanivalója mindmáig érvényes és ez lehet az oka talán, hogy Reinbert de Leeuw, ez a minden ízében „kortárs” zongoraművész, zeneszerző és karmester, éppen ezt játszotta lemezre. Meg hát persze Satie-t (azt hiszem Satie legjobb tolmácsolása!), akiről az említett homelessek ugyancsak lekicsinylően szólnak, s holmi kisérőzenének minősítik (például rádióműsorokhoz). Jobban hiszek Cage-nek, aki az egyik legjelentősebb alkotónak tartotta.

Reinbert de Leeuw neve több tucat lemezt fémjelez. Itt csak egy kis ízelítő...

Az alábbi összeállítás részletei (valamennyiben Reinbert de Leeuw működik közre, mint zongoraművész vagy mint karmester): 


1. Liszt Ferenc: Via crucis
2. Egy részlet Mauricio Kagel Aus Deutschland  című  operájának próbájáról (a régi videófelvétel sajnos rossz)
3. Louis Andriessen: De Tijd
4. Peter-Jan Wagemans: Legende
5. Erik Satie: Gymnopédies/1
6. Galina Ustvolskaya: Composition II. Dies irae
7. Ligeti György: Clock and Clouds (első lemezfelvétel!)
8. Olivier Messiaen: des canyons aux étoiles…

Wolfgang Rihm, John Dowland és a többiek…


Mély sprituális összefüggés van Gubajdulina és Bach között – mondta Anne Sophie-Mutter, amikor 2008-ban Gubajdulina neki ajánlott hegedűversenyét bemutatta. A mai zenét elutasító zenehallgató, ezeket az összefüggéseket sajnos nem hallja meg.

[Anne Sophie-Mutter fenti megállapítását azért említem fel, mert olyik ismerőseim nem hagynak fel annak ismételgetésével, hogy engem csak az ún. kortárs zene érdekel, a régi zenét nem szeretem. Rosszul is esik olykor, amiképpen az ostobaság képes rosszul esni az embernek. – Jó néhány éve a Balkon című folyóiratban megpróbáltam érzékeltetni (más szerzők kapcsán is: ITT ) ezt a jelenséget, hogy ugyanis a régi zene és a mai zene összefügg, s sajnos annak, aki örökös kétkedésben van a kortárs művészettel kapcsolatban, valószínűleg csak képzete van a régi zenéről, ám fogalma nincsen.]

Az itt idézett lemezen négy Wolfgang Rihm opusz, egy John Dowland szerzemény, egy Stockhausen és egy Webern mű együtt kap helyet. Egyébként a Salzburgi Ünnepi Játékok (2010) programja kapcsán. (Wolfgang Rihmmel kapcsolatos bejegyzések találhatók: ITT, ITT, ITT)

A fentieket és az utalásokat ezúttal John Dowland juttatta eszembe.
A lemezről az alábbiakat idézem: