Polonyi Péter: Gyökereim

˙

December 27-én délelőtt Havas Henrik a Klubrádió műsorában beszélgetett Polonyi Péterrel a könyv megjelenése kapcsán. A beszélgetés időtartama 22 perc 45 másodperc volt. Ebben sok egyéb mellett szó került a zsidóság kérdéseiről, az asszimilációról és a holokauszt eseményeiről - Polonyi Péter tolmácsolásában

˙

A beszélgetést a szó szoros értelmében vett fizikai rosszullét határán hallgattam.

˙

A könyvet nem olvastam. De mert a beszélgetés a szerzővel történt, az tehát az ő nézeteit "első kézből" adta tudtomra, - úgy gondolom - autentikus eljárás, hogy ebből a beszélgetésből a zsidóságról és a holokausztról vallott felfogást tartalmazó részeket idézzem. Az egyes részleteket hangjellel választottam el.

˙

A szöveget nem kommentálom, csupán elképedésemnek adok hangot a szöveget kísérő képekkel.

˙

Valamint - Pasolinival szólva - fenntartom az undor jogát.

Fűzfapoéta*

(*A fűz deszkának használhatatlan fa. Ezért több mondásban szerepel az értéktelen szinonimájaként ~ Sárközi Mátyás szótára: Mit is jelent?; Osiris Kiadó 2005. 183. oldal)

Reggelente, amikor ébredek, első gondolatom, hogy a kulturális tárca vezetője vajon mit talál ki nekem aznapra. Nem kényeztet el, pedig igazán jól szórakozom némelyiken. Eleinte nagyon tetszett, hogy szellemes ötlettel alakította át az egykori előd avittas jelszavát (támogatott, tűrt, tiltott) korszerűvé (finanszirozandó, felejthető, felejtendő).

Azután érdeklődéssel figyeltem igyekezetét, hogy miként szervezi meg a magyarság genetikai vizsgálatát, azóta sem hallom, hogy az erre szakosodott kutatóintézet (amely természetesen Julianus barát nevét viselné) megalakult volna néhány milliárdért.

Egy reggel arra ébredtem, hogy meghallottam: Szabó Ervin szerinte méltatlan arra, hogy a Fővárosi Könyvtár az ő nevét viselje, ezt egyszerűen felejtsük el; Hamvas Béla neve alkalmasabb volna – mondta a kultuszállamtitkár. „Fővárosi Hamvas Könyvtár” - ábrándoztam. Milyen költői – mondhatnám fűzfaköltői – ötlet. Hamvába holt – bizakodjunk…

És ki tudja: mi mindenről alig értesülök, hiszen egyre csak hallom: nincsen pénz filmre, színházra stb. – hát valóban mire kényszerül a fűzfa-államtitkár? Ingyen marhaságokat talál ki. Mert ötleni muszáj neki. Hiszen azért kapja a fizetést. Talán jobb is, hogy így kevésbé ösztönzött poétikai irányban, amiből (lásd fent) deszka nemigen készül.

De a legújabb gyöngyszem? Hát igazán!

Hadd ne vágjak elébe… Amikor a Városliget szélén létrejött az a bizonyos kultúrcsarnok, nyilván az akkori kultúrnyikok hosszan tanakodtak: kiről is nevezzék el. Nagy fejtörés eredményeként lett a csarnok neve: Petőfi Csarnok. Azért gondolják meg: egyetlen híg agynak nem ötlött fel, hogy a csarnok nevét egy órán belül rövidíteni fogják. Így lett és maradt: PECSA. Kétség nem férhet hozzá: szenvedélyes kultúrasszociációkra inspiráló elnevezés.

Mármost közeledik egy kétszázéves jubileum. Liszt Ferenc kétszáz éve, 1811-ben született. Valamit el kell nevezni róla. A Zeneakadémiát (pardon Zeneművészeti Egyetemet) nem lehet Liszt Ferencről elnevezni, mert azt már elnevezték Liszt Ferencről. Nincs más lehetőség: a repülőtér maradt már csupán. A kultúrállamtitkár régi, nosztalgikus álma válik valóra; maga mondja el, hogy a varsói Chopin repülőtéren vágy fogalmazódott meg benne: istenem, ha a Ferihegyet is elnevezhetném valami zeneszerzőről.

Mármost hagyjuk a kicsinyes bogarászást: értelmes dolog vajon egy repülőteret zeneszerzőről elnevezni, legyen az akár Chopin, akár Liszt? Hiszen a zene valóban szárnyal. Miért ne?

Az a helyzet, hogy Liszt Ferencről a világ bármely repülőterét el lehet nevezni, az egyetlen kivétel: Ferihegy. Ugyanis abban a pillanatban, hogy a Ferihegyi repülőtér Liszt Ferenc nevét kezdi viselni, meglesz a legtökéletesebb név: Liszt Ferihegyi repülőtér, vagy csak egyszerűen (dobjuk sutba a hagyományos részleteket) –LISZT FERI REPÜLŐTÉR.

A Zeneakadémiát meg egyszerűen nevezzük el Asboth Oszkárról, hiszen ő elévülhetetlen érdemeket szerzett a helikopter kifejlesztése terén, a zene meg – mint tudjuk - amúgyis csavaros dolog!

Szondi Lipót: Káin, a törvényszegő
˙
(Mong Attilának és Bogár Zsoltnak tisztelettel!)
˙
Még mielőtt (a sajtószabadság végnapjaiban) idéznék Szondi Lipót könyvéből (a magyar kiadás a Mózest elemző másik könyvvel együtt jelent meg 1987-ben), elmondom: ismerőseim köréből többen - merő jóindulattól indíttatva - szóltak nekem, hogy ne folytassam a blogom közéleti vonulatát, foglalkozzam inkább a művészetekkel, a kortárs zenével, az irodalommal. Mert a most regnáló hatalom keze előbb-utóbb eléri a blogokat is... és akkor...? Csakhogy: volt idő a történelem során, amikor a művészetekkel való foglalkozás is veszélyes tevékenység volt. A most regnáló hatalom pontosan addig megy majd el, ameddig mehet. S ebben nem a világ fogja meghatározni, mert a világnak pillanatnyilag nem érdeke, hogy beleszóljon a köröttünk zajló eseményekbe. Volt idő (és van is), amikor a maiaknál nagyobb bűnökben járatosakat egyenesen támogatta a világ, mert az volt az érdeke. Vagyis a sorsunk alakulásának kulcsa kizárólag a saját kezünkben van. Hogy nyitja-e majd a zárat? Kiderül talán...
˙
Nyolcvanadik életévembe léptem immár. Közéleti szereplésre nincsen már alkalmam. Kompetenciám = nulla. Azoknak, akik olvassák ezt a blogot, elmondom, hogy mit gondolok a dolgainkról. "...rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés."
˙
S jöjjön a Szondi könyv előszavából néhány sor:
˙
"Káin uralkodik a világon. Aki ebben kételkedik, olvassa el a világtörténelmet.
A történész nem titkolja, hogy a világtörténelem lényege a küzdelem.
A sorsanalitikus azt vallja: a világtörténelem nagyobbára Káin történetének állandó megismétlődése.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Annyi ezer év után sem szűnt meg Káin gyilkos dühe.
A „testvérgyilkosság" folytatódik. Nagyjából úgy,
mint ahogy már a világtörténelem kezdetén a bibliai mondák tanúsítják. Csak a fegyverek változtak. A testvérindulatok azonosak maradtak.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Káint az úgynevezett „civilizáció" és „kultúra" az álcázási technikák gazdag fegyvertárának kifejlesztésére kényszerítette. Mások befeketítésével, hazug vádaskodással, rágalmazással uralja a világot. Ezt nevezi politikának és diplomáciának. Így harcolnak az erősek. A gyengék lelkiismeretük nyomásától összeroppannak, neurotikusok vagy pszichotikusok lesznek. Csak ritkán - többnyire miután ők maguk is káini tevékenységet fejtettek ki - lépnek a világ színpadára olyanok, akik Káin bűneit jóvá kívánják tenni. Káinnak ezek az ellenlábasai fogalmazzák meg a törvényt a gyilkos ellen. Jelképesen „Mózes"-alakoknak nevezzük őket. Ők a vallás, az állam, a művészet és a tudomány törvényalkotói.




Információ még: ITT

Stille Nacht… heilige Nacht…

˙
Friedrich Nietzsche a 19. század végén, a nyolcvanas években feljegyzésekkel (lásd még ITT) készült a nagy mű megírására. Az a mű végülis nem született meg, de a feljegyzések már címlapjukon mennydörögnek:

˙
„Amit itt elmesélek, nem egyéb, mint a következő két évszázad története. Azt írom le, ami jön, ami már nem jöhet másként: a nihilizmus térhódítását. Ez a történet már most elmesélhető: mert itt maga a szükségszerűség munkál. Ez a jövő szól hozzánk már ezernyi jelben, ez a sors jelzi jövetelét mindenfelé, és már mindenki a jövő e zenéjére hegyezi fülét. Egész európai kultúránk már régen évtizedről évtizedre fokozódó, gyötrelmes feszültséggel tart e katasztrófa felé: nyugtalanul, erőszakosan és rohamosan: akár az áradat, amely a véget akarja, a vég felé tör, amely már nem akar észre térni, mert retteg attól, hogy emlékezzék.”

˙
Sok szó hangzik el mostanában arról, ami van. Ami megesik. Kevesebb arról, ami nincs, ami nem történik meg.

˙
Európaiak vagyunk – bíztat a Vezér -, de keletnek vetjük tekintetünket. Onnan jöttünk? Talán ezért? Vagy ott jobban igazolhatók azok az izgága ostobaságok (vagy rémcselekedetek?), amelyeket egy bénult társadalom szemlél, mint termékét, hiszen létrehozta azt, amiben majd csalódni kényszerül.

˙

De vajon a csalódás majd elégséges lesz-e az Európa problémáinak hátán, vagy árnyékában garázdákodó hatalom leváltására? Vajon lesz-e erő, türelem kivárni a józanító bukást?˙

˙
- Az Apokalipszis mikor jön el, uram? – kérdezte valaki.
- Mikor? Hiszen nyakig benne vagyunk immár. Egyelőre csak sziszegünk, hiszen a lábralépést nem rögtön szokta követni a csonttörés.

˙
Stille Nacht… Az országot elborította a Csendes éj. Vásárlási agonizálás zajlik: minden évben elmondjuk, hogy nem jó a karácsonyi rohanás. Áfium, morfium, ópium. Amíg a büdzsé bírja.

˙
A Hatalom dolgozik, működésképtelenül működik. Rohan, kapkod. Fél? Mitől, kitől? Bolyhos félelem telepszik a lelkekre.

˙
Kapunk vezéri leveleket, a semmitmondás "ékességeit". Kapunk elvonást, drágulást – mondannyiunk épülésére. Hagyhatjuk hátra munkahelyeinket - indoklás nélkül. Várjuk a tavaszt, hogy kilakoltathassanak bennünket. Elveszik pénzünket, mert bizonytalannak minősítették a jövőjét. Jöhet a biztos! Biztos Úr! "Szokatlan (isn’t usual)" hallgatta a svéd kormányfő a dolgok magyarázatát vezérünk ajkáról. Majd megszokjuk, ugye - mint annyiszor régebben... Hallgathatjuk, hogy felkent választottak nyíltan zsidóznak, cigányoznak a parlamentben - a hatalom birtokosainak teljes egyetértésével, hiszen mélységes hallgatással veszik körül a gyilkos szavakat. Igen: gyilkos szavak, a közelmúltban százezrek mentek a füstös halálba miattuk - uraim, hölgyeim -, a közeli években meg egyszerűen lemészároltak néhányat azok közül, aki valamiért nem tetszettek. És hallgatnak, mélységesen hallgatnak. Viszont: megregulázzák azokat, akik szólni akarnak, mernek. Roma kérdés? Egyszerű! Oktatás kell és munka! Püff neki! Hogy ezt eddig nem tudtuk! Az oktatás? Büntetés kérdése az egész. Nehogy már szabadon gondolkodjék a gyerek! Körmöst a körmére, egységes agymosást, differenciálatlan embertenyészetet. Kultúra? Vezényszóra, pattogva. Finanszírozva, felejthetve. "Védve" a közerkölcsöt, a morált. Vasárnap? Imádkozz, ne vásárolj!Amint a hajléktalanok problémáját is megoldják. Mehetnek valahova. Világgá? Az aluljárókban mindenesetre tilos a dohányzás, barátaim! Így aztán befellegzik a csikkszedőknek. Pedig jó ha tudjuk: mi vagyunk a csikkszedők!
˙

S ha mindezt felkent szócsöveink kimondják? Drága árat kell fizetniök érte. A cárnő közbeszól, leint, fegyelmez – kilenc hosszú éven át. Két motorunk is van már, hiszen az állam fője után az ügyészség fője is motor akar lenni. Kétmotoros vadászrepülő? Öt év (egyelőre) kilenc év (kétkettőre). Ecc pecc kimehetsz…
˙

De elég!

˙
Hogyan ír Nietzsche?

˙
„Az állam avagy a szervezett amoralitás... befelé: rendőrség, büntetőjog, osztályok, kereskedelem, család; kifelé: a hatalom akarása, háború, hódítás, bosszú.
Hogyan érik el, hogy az állam számtalan olyan dolgot tesz, amelyet az egyes ember sohasem volna képes megtenni? - A felelősség széttagolásával - a parancs és a végrehajtás széttagolásával - az engedelmesség, a kötelesség, a hazaszeretet és császár-szeretet erényeinek közbeiktatásával - a büszkeség, a szigor, az erő, a gyűlölet, a bosszú ébren tartásával, röviden szólva: mindazon tipikus vonásokkal, amelyek ellentmondanak a csorda típusának.”

˙
„Az emberek, akik a hatalmat azokért a boldogság-előnyökért akarják, amelyeket a hatalom biztosít: politikai pártok.
Mások, akik a hatalmat akarják, még látható hátrányaival együtt is, sőt boldogságot és személyes jólétet is feláldoznak érte: az ambiciózus törtetők.
Ismét mások, akik csak azért akarják a hatalmat, mert különben mások kezébe kerülne, akiktől nem kívánnak függeni.”

˙
Stille Nacht… heilige Nacht…

˙

Happy birthday to me!...

˙

Az undor, az undorodás jogát fenntartom - mégha agyonvernek is érte. Fiatalon egyszer már sikerült túlélnem "effélét". Öregen? Rezignált émelygéssel hallom, amint ismét fenyegetnek a gyilkos urak!...

Ádvent ~ Budapest, 2010.
˙
Belvárosi Ferences templom
˙
Csak ámulok!...
˙
Reklám-mucsa vagy klérusvakság?
˙
Vagy csak összenő, ami összetartozik?!...

A rádiózás alkonya...

˙
Úgy tetszik ez a kép már nem sokáig jelzi: itt a rádióról van szó!
˙
Hogy az új törvény, az új hatóság, amely olyannyira dilettáns, hogy még a saját szempontjai sem hüvelyezhetők ki belőle: nem lep meg – anarchisztikus dilettantizmus lett uralkodóvá a jogalkotásban, a gazdaságban, s lassan mindennapjainkban is. Az érzékelhető „koncepció”: a hatalom megtartása és kiterjesztése, rémült félelem kíséretében, hogy ugyanis a hatalom nemigen tartható meg hosszú távon demokratikus feltételek és közgondolkodás mellett. A hatalom páni rohanásban van, hogy megelőzze a demokratikus mentalitás kialakuló csíráit. Ezért minden ellenvélemény gyanús, félelmetes a hatalom számára: el kell fojtani, meg kell szorítani.
˙
Csakhogy igazán lehet-e? A félelem kormányozta hatalom, amely csak elefánt-súlyával regnál, aligha él meg a porcellánboltban, még ha a bolt emberei nem is veszik észre mindjárt, hogy itt egy elefánt jön-megy.
[A hasonlatért mélységes bocsánatot kérek az elefánt-társadalomtól]
˙
De a rádió!
˙
Néhány hónapja kísérletet teszek arra, hogy hallgassam a Kossuth Rádiót és a Klubrádiót éjszaka. Ilyenkor mindkettőben általában nappali adások ismétlése folyik. Nem az irányultságról beszélek most, bár a televíziókban („közszolgálatiakban”!) ez sem elhanyagolható, hiszen a nyilas csatornák züllött „munkatársait” (v.ö. például Obersovszky) rendre átveszik, s ők majd a jövő nagy megahírgyárakban gondoskodnak a hülyítésről.
˙
Az a helyzet, hogy összehasonlítva a két említett rádió hangját, megszólalásait, stílusát: hát ordít a különbség. Hangsúlyozom: itt nem arról beszélek most, hogy milyen hibák vannak itt és ott, hanem arról hogy milyen módon hatnak. A Klubrádió figyelmet igyekszik kelteni, a Kossuth Rádió pedig unalmas, szürke (v.ö ITT), álugrándozó, érdektelen. Szinte nincsen kivétel. A Kossuth Rádió szürke, poros, avitt, tegnapi, mi több tegnapelőtti, vacak (ha úgy tetszik: „vacka”). Szánalmas, hosszú, véget nem érő izzadozás folyik, hogy komolyan mondjanak valamit. Szertelocsogják a világot. Halálra untatnak.
˙
Ezért aztán nem is nagyon érdekes, mi történik a közmédiumokkal. Legalábbis a műsorok tekintetében közömbös. A gondot inkább a vonzatok jelentik. Az, hogy észrevétlenül elvesznek mindent, ami ér valamit, ami kísérlet a gondolkodásra.
˙
Van-e még foytatni való?
˙
Aligha!

Memento mori!

Amikor évekkel ezelőtt hozzákezdtem e blog írásához: játéknak gondoltam. Az eltelt évek azt mutatják, hogy elég sokan olvassák világszerte, számos hivatkozás, levél, üzenet győzött meg arról, hogy van értelme. Nem egy olyan véleménnyel is találkoztam, amely szerint egyes műveket, művészeket éppen ennek a szerény fórumnak az olvasása során ismertek meg.

˙

Persze nem maradt el a mocskolódás, a szidalom se, hiszen a blog profiljában helyet kapnak az úgynevezett közügyek is. Véleményemet - sok internetes kommentártól eltérően - nevemmel vállalom. Hiszen a blog címéből máris azonosítható vagyok.

˙

Mára odajutottam - mint oly sok kultúrával foglalkozó fórum, színház stb. -, hogy nincsen fedezetem minden újabb anyag (DVD, lemez, képek) megszerzéséhez. S bár az internet óriási tárház, mégsem használható minden esetben, mert éppen a legértékesebb anyagok sokszor csak rossz minőségben, "lebutítva" férhetők hozzá, amelyek használatát nem engedhetm meg magamnak - megannyi kompromisszum ellenére sem. Vagyis nem elsősorban az attraktivitás ösztönzött (erre sok példa van), hanem a tartalom, szolíd kísérettel...

˙

Ezért - mint a többi, e blognál jóval nagyobb volumenű intézmény: rádió, színház stb. - szponzorakot próbálok keresni.

˙

Kedves "bloghíveim"!

˙

Várom ötleteiket: mit tegyek, mit tehetek?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

˙

Blogszínpad
˙
Édouard Lock balettfilmjének - Amelia - zenéjét David Lang, számos alternatív zene komponistája szerezte.
˙
Az itt látható-hallható klip annyiban tér el az eredetitől, hogy David Lang zenéje a nálunk méltatlanul alig ismert, külföldön számos elismerést nyert Kolinda együttes zenéjével keveredik.
˙
A kolinda Kelet-Európában és a Balkánon a szláv és román nyelvterületen elterjedt parasztdalok, karácsonyi, betlehemes és újévi énekek összefoglaló neve. Eredete a középkorig nyúlik vissza.
˙

A két opusz - első hallásra-látásra - külön-külön - teljesen különbözőnek hangzik. Ritmikai rokonság fedezhető fel, a szenvedély különneműsége viszont nagyon jól kiegészítik egymást.
˙
A lemez tudomásom szerint immár kaphatatlan (1997-ben a Magyar Narancs támogatásával jelent meg).
˙

A Kolinda együttes világzenéje izgalmas rokonságot mutat Lang alternatív hangzásával. Így a két zene mixelésével alakult ki az alábbi klip hangkísérete.

Előtte ~ utána...

Prohászka Ottokár (1858-1927) a numerus clausus "atyja", a későbbi zsidótörvények s ezzel a holokauszt korai magyar előkészítője.

Richard Williamson (*1940), akit II. János Pál pápa holokauszt tagadásáért kiközösített. Most XVI. Benedek pápa visszafogadta

Kérdés: mit gondol tehát XVI. Benedek pápa a holokausztról?...

Benedek pápa "az antiszemitizmus legalpáribb formájának adott hitelt" azzal, hogy egy holokauszttagadó pappal ilyen engedékenyen bánt, mondta a Reutersnak adott interjújában Elie Wiesel, a máramarosszigeti születésű, 1986-ban Nobel-békedíjjal kitüntetett, ma New Yorkban élő zsidó író.

"Fejlődnek", alakulnak az események. A történelem ismétli magát...

Az egyik szélsőséges honlap fejlécén szerepel a pápa képe. Vajon miért? S egy jelmondat Pál leveléből a Galátziabeliekhez (5/1): "Ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket". Ez az idézet hasonlít a Magyarországi Református Egyház Bibliafordító Szakbízottsága által fordított változathoz (1978. évi kiadás): "...ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni". Hajszálnyit eltér a fenti idézet ettől, ez az idézet pedig a Károli Gáspár fordította szövegtől. Ott ugyanis ez olvasható:"...ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával". A különbség látszólag csekély, lényegét tekintve azonban igen nagy. S talán az sem mellékes, hogy Pál apostol e levelének részlete a körülmetélés problémájával foglalkozik, ami a galátáknál megmaradt. Ezt támasztja alá a református zsinati bízottság szerkesztette "A Szentírás magyarázata" című terjedelmes kiadvány (1981. - 242. oldal) idevonatkozó kommentárja is, amely a körülmetélésről, mint a hovatartozás szimbolikájáról értekezik inkább, mint arról, hogy mikor, ki hajtja igába a fejét.

A dolog azért érdekes, mert itt együttvan egy szélsőséges honlap fejlécén egy ókori jelmondattal ("Ha békét akarsz, készülj a háborúra") a katolikus egyház fejének fényképe, egy pontatlanul idézett, s mást célzó mondat református változatával... Vajon miért?

Dachau - Gázkamra

P.S. Érdekes adalék a Prohászka problémához:

A Gede Testvérek BT. kiadásában megjelent egy kötet. A boritón ez olvasható: "Prohászka Ottokár püspök ~ Az én antiszemitizmusom. Összegyüjtött zsidótárgyú írásai és beszédei. Bosnyák Zoltán bevezető tanulmányával". 228 oldal.

A cím magáért beszél. Az irányultság garanciája pedig Bosnyák Zoltán neve...

Berlin Cabaret

˙

hallgatom ezeket az archív felvételeket, kuplékat, sanzonokat. Berlin a huszas években.

˙

Fantasztikus hangulatuk van a daloknak. És a neveknek, akik nagyobbrészt már feledésbe merültek. De talán néhánynak a neve még ismerősként hangzik: Hans Albers, Ernst Busch, Marlene Dietrich, Friedrich Hollaender, Lotte Lenja, Heinz Rühmann és még sokan mások. S szövegek szerzői között olyanok, mint Brecht...

˙

Az első világháború a múlté, s a gazdasági válságok világában Berlinben virágzik a szellem. A berlini kabaré merész volt, politizált - általában ellenzékben - színvonalasan.

˙

A néhány év múlva következő rémvilág még csak nyomokban tűnik elő, a Führerről (mert már akkor így titulálták szédült hívei) paródiák hangzanak el, nevetnek rajta. Nem lehetséges, hogy veszélyt hordozhasson magában a weimari demokráciával szemben. A Münchner Illustrierte Zeitung 1931 decemberi, karácsonyi száma ír ugyan Hitlerről, ám képtelenségnek tartja, hogy ez a kelekótya, szélhordta alak bármit tartogathat Németország számára. Alig több, mint egy évre ezután, Hitler demokratikus választás során az ország kancellárja lett.

˙

Az asszociáció irtózatos, mégha ma is valószínűtlen a katasztrófa bekövetkezése. De a hatalomnak megvan az igénye rá! Hogy a lehetősége meddig terjedhet, azt a jövő majd megmutatja. Egyetlen vigasz: eddig minden diktátor megbukott.

˙

De térjünk vissza a huszas évekhez, meg a harmincas évek legelejére. Berlinben pezseg az élet! Nézzük a fantasztikus képeket, amelyek az 1996-ban kiadott gyüjteményben láthatók. (A képek rákattintással nagyíthatók!)

A három dal:

˙

1. Jonny ~ Marlene Dietrich

2. Seemannschoral ~ Hans Albers

3. Der Marsch ins dritte Reich - Ernst Busch

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Azt mondják: Berlin ma az egyik leizgalmasabb város Európában. Mozgalmas, kultúrált, megnyugtatóan biztonságos...

˙

Hát akkor!?...

Joan Jeanrenaud

˙

amerikai csellóművésznő lemeze.

˙

Jeanrenaud korábban - több, mint húsz éven keresztül - a Kronos Vonósnégyes csellistája volt. Szólóműveket és elektronikával kísért csellókompozíciókat ad elő.

˙

A Metamorphosis című lemezről három részletet idézek:

˙

1. Karen Tanaka: The Song of Songs

2. Joan Jeanrenaud: Altar Piece

3. Philip Glass: Metamorphosis

(Kattintson a plakátra!)

Dum spiro – spero…

˙

Előtörténet: a régi – hol Senecának, hol Ciceronak tulajdonított - mondást (amíg élek - pontosabban: amíg lélegzem - remélek) sokan jelmondatként használják. Luxus-pillanataimban magam is. És jelmondata volt Prohászka Ottokárnak is. Bánk József a Szent Gellért kiadó könyvében nem tesz említést róla, hogy a mondás eredete ezer évekre nyúlik vissza.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Az úgy történt, hogy az utóbbi időben többször találkoztam Spiró Györggyel. Rádióban, televízióban, egyszer személyesen is.

˙
Spirót illetően ambivalens vagyok. Részben valószínüleg igazságtalanul – ha éppen ez a jó kifejezés egy írói munkásság vonatkozásában -, mert nem ismerem eléggé Spirót, pontosabban nem eléggé ismerem ki (kiismerni – de jó magyar kifejezés – mondaná Esterházy).

˙
Apropó Esterházy!

.

Egyrészt magam részéről azért tartom fontosnak, mert egész életemben szövegekkel dolgoztam, ezért a szöveg, a nyelv nekem fontos. Spiró azt mondja, hogy nem olyan nagyon, Esterházy azt mondja, hogy nagyon. Ráadásul meg vagyok verve egy szemlélettel vagy tulajdonsággal: ha nem feladat valaminek a tudomásul vétele, akkor unatkozni kezdek. Ezért szeretem Wagnert és únom Verdit. Pedig Verdi nagyszerű zenész volt, legjobb „operája” (Requiem) a „kedvenceim” közé sorolható.

˙

Vagyis önmagában az, hogy egy szöveg nem jelent, nem ad feladatot, még nem minősíti azt. Csak nekem – engedtessék meg – unalmas. Még akkor is, ha sokszor nagyon keserűen veszem tudomásul, hogy legjobb ismerőseim körében, barátaim jó részében „törpe minoritás” vagyok.

˙
Én únom a szórakozást, únom az idő múlatását. Megoldás párti vagyok. (Munkamániás?) Ha erre nincs lehetőség, akkor jobb esetben unatkozom, rosszabb esetben elkeseredem, mindenesetre – Pasolinival szólva – fenntartom magamnak az undor jogát. Ez még akkor is így van, ha soha nem hagyom magam unatkozni, hiszen annyi tennivaló van. Közöttük az Örkény típusú „sokszor csak úgy magunk elé nézünk” időtöltés például – amit finomabban meditációnak szoktak nevezni. Igaz: bevégezetlen ragozás, de legalább az!

˙
Glenn Gould, aki mégiscsak jelentős zongorista és meditáló ember volt, azt mondta, hogy Mozart zongoraszonátáit (valamennyit lemezre játszotta!) nagyon kellemes eljátszani, de nem adnak feladatot. Mármost ezzel azt mondta volna, hogy Mozart szonátai rosszak? Meggondolásom szerint csak annyit mondott, hogy nem insprálnak a „magunk elé nézésre”.

˙
Ez a problémám tehát Spiróval. Bajom nekem nincsen vele egy szál se. De nem ad feladatot az a sok jogos részletet tartalmazó gondolkodás, hogy mindig így volt, de azért mindig történt valahogyan. Hol így, hol amúgy. Nálunk így, másutt meg amúgy. Ezzel nem lehet sokra menni, mert hiába ostorozzuk az emberiséget, az mindig csak olyan marad, amilyen. Ezzel egyetértek. De akkor nem értem: miért ambicionálja valaki azt, hogy szemléltessen, bőbeszédűen ábrázoljon, oktatgasson, nevelgessen? Vagy ha nem ez a szándéka (sőt), akkor miért nem zenél?
˙
Nekem a csontig csupaszított megállapítás tetszik: Godot-ra hiába várunk! Beckett bohócai - noha várják Godot-t - tudják ezt, pedig nem csak a földre rajzolt kötélen képesek végigmenni, hanem a magasban, a trapézok között feszülő kötélen is – biztonsági háló nélkül. Beckett azért jó (nekem?), mert rengetegszer lehet olvasni. A bohócok „na ugye megmondtam” világa, ezredszerre is izgalmas. Nem sokat kell olvasni, hanem sokszor. Mármost Spirót nem lehet sokszor. Pedig Thomas Bernhard talán bőbeszédűbb, sőt bizonyára az. Igenám, de a bernhardi szöveg: zene. Akár az altamírai barlangfalra festett bölény. És akkor már mindegy, hogy hány pillanatig-percig-évig tart az érzékelése.

˙
A többi? Szánalmas aktualizálás, nem érzem, hogy bármi köze lenne a ténylegességhez.

˙
Attól, hogy valami törvényszerűen szörnyű, attól az még szörnyű marad. Intellektuális értelemben is, nemcsak a romantika jegyében. Én Spirónak ezt a kérdést teszem fel: ha beletörődünk abba, ami volt, van lesz, s ezt történelemtudományi vagy akármilyen módon magyarázzuk, akkor optimisták lehetünk? Az a fajta bizakodás, hogy minden gonoszság végülis megbukik – engem idegesít. Az emberiség minden tagjának egy élete van. Csak egyetlen élete! A többi? – papos magyarázat; mondjuk ki nyugodtan: szemfényvesztés, butítás. Ami persze sokféle módon magyarázható és menthető is akár...
˙

A Godot-ra váró bohócok tragédiája nem az, hogy Godot sohasem jön el, hanem az, hogy várják. És mi, nézők – akár az isten – ezt tudva nézzük a tragédiát. Az a bizakodás, hogy minden rossz megbukik: paradox, mert minden bukás újabb rosszat hord a méhében. Vagyis annak az egyszerű tételnek a bizonyítása, vagy egyszerűen csak felmutatása, hogy hiába vártok Godot-ra, nem jön el; a várakozás az életetek értelme és lehetősége csupán. És ami fantasztikus: ez az élet egyetlen szépsége.
˙
Ezt hiányolom Spirónál – még mielőtt nagyképű okfejtésre vetemednék…