Dum spiro – spero…

˙

Előtörténet: a régi – hol Senecának, hol Ciceronak tulajdonított - mondást (amíg élek - pontosabban: amíg lélegzem - remélek) sokan jelmondatként használják. Luxus-pillanataimban magam is. És jelmondata volt Prohászka Ottokárnak is. Bánk József a Szent Gellért kiadó könyvében nem tesz említést róla, hogy a mondás eredete ezer évekre nyúlik vissza.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Az úgy történt, hogy az utóbbi időben többször találkoztam Spiró Györggyel. Rádióban, televízióban, egyszer személyesen is.

˙
Spirót illetően ambivalens vagyok. Részben valószínüleg igazságtalanul – ha éppen ez a jó kifejezés egy írói munkásság vonatkozásában -, mert nem ismerem eléggé Spirót, pontosabban nem eléggé ismerem ki (kiismerni – de jó magyar kifejezés – mondaná Esterházy).

˙
Apropó Esterházy!

.

Egyrészt magam részéről azért tartom fontosnak, mert egész életemben szövegekkel dolgoztam, ezért a szöveg, a nyelv nekem fontos. Spiró azt mondja, hogy nem olyan nagyon, Esterházy azt mondja, hogy nagyon. Ráadásul meg vagyok verve egy szemlélettel vagy tulajdonsággal: ha nem feladat valaminek a tudomásul vétele, akkor unatkozni kezdek. Ezért szeretem Wagnert és únom Verdit. Pedig Verdi nagyszerű zenész volt, legjobb „operája” (Requiem) a „kedvenceim” közé sorolható.

˙

Vagyis önmagában az, hogy egy szöveg nem jelent, nem ad feladatot, még nem minősíti azt. Csak nekem – engedtessék meg – unalmas. Még akkor is, ha sokszor nagyon keserűen veszem tudomásul, hogy legjobb ismerőseim körében, barátaim jó részében „törpe minoritás” vagyok.

˙
Én únom a szórakozást, únom az idő múlatását. Megoldás párti vagyok. (Munkamániás?) Ha erre nincs lehetőség, akkor jobb esetben unatkozom, rosszabb esetben elkeseredem, mindenesetre – Pasolinival szólva – fenntartom magamnak az undor jogát. Ez még akkor is így van, ha soha nem hagyom magam unatkozni, hiszen annyi tennivaló van. Közöttük az Örkény típusú „sokszor csak úgy magunk elé nézünk” időtöltés például – amit finomabban meditációnak szoktak nevezni. Igaz: bevégezetlen ragozás, de legalább az!

˙
Glenn Gould, aki mégiscsak jelentős zongorista és meditáló ember volt, azt mondta, hogy Mozart zongoraszonátáit (valamennyit lemezre játszotta!) nagyon kellemes eljátszani, de nem adnak feladatot. Mármost ezzel azt mondta volna, hogy Mozart szonátai rosszak? Meggondolásom szerint csak annyit mondott, hogy nem insprálnak a „magunk elé nézésre”.

˙
Ez a problémám tehát Spiróval. Bajom nekem nincsen vele egy szál se. De nem ad feladatot az a sok jogos részletet tartalmazó gondolkodás, hogy mindig így volt, de azért mindig történt valahogyan. Hol így, hol amúgy. Nálunk így, másutt meg amúgy. Ezzel nem lehet sokra menni, mert hiába ostorozzuk az emberiséget, az mindig csak olyan marad, amilyen. Ezzel egyetértek. De akkor nem értem: miért ambicionálja valaki azt, hogy szemléltessen, bőbeszédűen ábrázoljon, oktatgasson, nevelgessen? Vagy ha nem ez a szándéka (sőt), akkor miért nem zenél?
˙
Nekem a csontig csupaszított megállapítás tetszik: Godot-ra hiába várunk! Beckett bohócai - noha várják Godot-t - tudják ezt, pedig nem csak a földre rajzolt kötélen képesek végigmenni, hanem a magasban, a trapézok között feszülő kötélen is – biztonsági háló nélkül. Beckett azért jó (nekem?), mert rengetegszer lehet olvasni. A bohócok „na ugye megmondtam” világa, ezredszerre is izgalmas. Nem sokat kell olvasni, hanem sokszor. Mármost Spirót nem lehet sokszor. Pedig Thomas Bernhard talán bőbeszédűbb, sőt bizonyára az. Igenám, de a bernhardi szöveg: zene. Akár az altamírai barlangfalra festett bölény. És akkor már mindegy, hogy hány pillanatig-percig-évig tart az érzékelése.

˙
A többi? Szánalmas aktualizálás, nem érzem, hogy bármi köze lenne a ténylegességhez.

˙
Attól, hogy valami törvényszerűen szörnyű, attól az még szörnyű marad. Intellektuális értelemben is, nemcsak a romantika jegyében. Én Spirónak ezt a kérdést teszem fel: ha beletörődünk abba, ami volt, van lesz, s ezt történelemtudományi vagy akármilyen módon magyarázzuk, akkor optimisták lehetünk? Az a fajta bizakodás, hogy minden gonoszság végülis megbukik – engem idegesít. Az emberiség minden tagjának egy élete van. Csak egyetlen élete! A többi? – papos magyarázat; mondjuk ki nyugodtan: szemfényvesztés, butítás. Ami persze sokféle módon magyarázható és menthető is akár...
˙

A Godot-ra váró bohócok tragédiája nem az, hogy Godot sohasem jön el, hanem az, hogy várják. És mi, nézők – akár az isten – ezt tudva nézzük a tragédiát. Az a bizakodás, hogy minden rossz megbukik: paradox, mert minden bukás újabb rosszat hord a méhében. Vagyis annak az egyszerű tételnek a bizonyítása, vagy egyszerűen csak felmutatása, hogy hiába vártok Godot-ra, nem jön el; a várakozás az életetek értelme és lehetősége csupán. És ami fantasztikus: ez az élet egyetlen szépsége.
˙
Ezt hiányolom Spirónál – még mielőtt nagyképű okfejtésre vetemednék…