Egy "ismeretlen ismerős":

Mauricio Kagel ~

noha járt is már Magyarországon, Bach-"oratóriumát" elő is adták, neve mégis teljesen ismeretlen a hazai zenei világban. Egy jelentős műve kapcsán született az alábbi írás...

"Németországból" - avagy a romantika értelmezése

Mauricio Kagel dal-operája

"Németország! - e gondolat elûzi éji álmomat"

ˇ
Ezzel a két sorral kezdődik Heinrich Heine Éjszakai gondolatok című verse, amely éppen úgy 1844-ben keletkezett, mint a Németország, Téli rege. S ezzel a két sorral kezdődik a Németországból (Aus Deutschland) című monumentális Kagel mű is, amely a német romantika irodalmi és zenei termésének impozáns kavalkádja, Kagel értelmezésében, szerkesztésében és újraköltésében.
Kagel viszonya a hagyományhoz valószínűleg egyedülálló a mai zene világában. Nem mintha más zeneszerzőknek nem lenne közük a múlthoz - elsősorban a régmúlthoz, Bach-hal bezárólag -, de az a direkt kapcsolat, amelyet Kagel alakít ki elődeivel, mégis merőben más, a múlt képét a maga újrafogalmazásában mutatja fel, nem át- vagy feldolgozza anyagát, hanem valóban újrateremti, de úgy, hogy szinte azonnal tudjuk: kiről is van szó, noha az értelmezés teljesen specifikus, illetve egyéni. A ráismerés örömét nagyban elősegíti az a lenyűgöző tudás, amelynek a birtokában Kagel egy-egy ilyen újraértelmezéshez hozzákezd. Így van ez jelen témánk esetében is. A Németországból című mű már 1981-ben készen volt, s ugyanabban az évben Berlinben megtörtént az ősbemutató is, ám az amszterdami felújítás miatt fontos, hogy e műről ismét gondolkodjunk - arról nem is szólva, hogy mind az ősbemutató, mind a felújítás említetlenül maradt idehaza. Kagel már 1970-ben elmondta véleményét Beethovenről a Ludwig van című opuszban, amelyből film is készült, az Aus Deutschland után pedig, 1985-ben a Sankt-Bach Passion-ban Bach-felfogását ismerhettük meg. Mindez lényegében egy jelentős mai zeneszerző tisztelgése lehetne az elődök elõtt, ha nem ébresztene oly sok asszociációt a néző-hallgatóban, a mára, a huszadik század Németországára, a huszadik század világára vonatkozóan. Mindjárt a mottó! Ha csak még két sort olvasunk a fent idézett Heine versből, máris elindulhatunk asszociációs vándorlásunkon: "szemem nem hunyhatom le többet, / csak forró könnyeim peregnek".
A holland televízió a nagyszabású mű vetítése elõtt egy ún. werk-filmet mutatott be, amelyben Kagel egy nagyon fontos dolgot mondott: "Azt gondolom, hogy a romantika nem szűnt meg. A romantikát úgy kell megérteni, mint a valósághoz való igen különös viszonyt. De nemcsak egyetlen valóság van, hanem nagyon sok. Azt gondolom, hogy a romantikában az ember elidegenedik a társadalomtól, mindentõl, ami körülveszi, mert a romantika az érzések hangsúlyozottsága és nem az értelemé". Ezek a szavak kétségtelenül tartalmaznak - még a német romantikát elfogultan szeretők számára is - vészjósló üzeneteket. [Érdekes összevetni e szavakat Thomas Mann napló-bejegyzésével: "Tisztátalan világ a romantika. Nem akarom, hogy sok közöm legyen hozzá" (Küsnacht, november 27. péntek 1936.)] Minden bizonnyal nem véletlen, hogy Kagel éppen Heine sorait használja mottóként - s egyáltalán, Németország-költeménye címét is kölcsönveszi tőle -, hiszen Heine a romantikától a romantika ironikus bírálatáig jutott el, s e nagy művébe Párizsban a környezet szabad levegője élesen fútt bele - ahogy Heine a mû bevezetőjében említi. Vagyis Heine - akárcsak Kagel - Németországon kívülről látta hazáját (Kagel Argentínában született, s csak huszonhat éves korában telepedett le Kölnben). Hogy Kagelt sorsa ennyivel messzebbre vetette, azt történelmi események okozhatták, mégpedig huszadik századi események, amelyeknek megértéséhez a romantika, elsősorban a német romantika alapos ismerete elengedhetetlen. Kagel mûvében ez az ismeret elevenen él, a heinei irónia életre kel, s a kageli kritika a mű hatalmas tablója alól tűnik elõ.
Túlzás nélkül mondom, hogy számomra szinte a felismerés erejével vált világossá Kagel nyomán, hogy miért volt olyan a Hitler előtti Berlin kabaré-művészete, amilyen volt, hogy miképpen válhatott a hitleri őrület a tömegeket hisztérikussá feszítő mozgalommá, egy őskép igézetévé - ahogy C.G. Jung beszélt róla -, ami egész nemzetnyi magasan művelt és intelligens embert is hatalmába keríthetett, hogy a romantika veszélyessé válhat, akár az ízlés, akár a hatalom kérdéseit boncolgatjuk is, vagyis: a romantika szinte kizárólag a zsenik szintjén marad veszélytelen. Mindezt az üzenetet is sejteni lehet a nagy kageli tabló alatt, miközben a romantika iránti szeretet, a mesterek iránti tisztelet ironikus áhítatának válunk szem- és fültanúivá.
A dal-operának nincsen története, mozaikokból áll. Szövege Heine, Wilhelm Müller, Goethe, Matthias Claudius, Schiller, Hölderlin, von Eichendorff, Franz Schober, Hölty, Mayrhofer, Klopstock és mások szövegeiből áll össze: valamennyien a német romantika nagyjai, vagy annak szöveget adó reprezentánsai. A témák: a szerelem, a magány, a vágy, a természet, a halál. A szövegek tartalmát szimbolikussá tett vagy ismert személyek jelenítik látvánnyá. A Téli utazás kintornása, a két gránátos, Edward és az anyja, a halál és a lányka, Hyperion, aztán a költő (Goethe), a zeneszerző (Schubert), az allegóriák: az éjszaka, a zene, a halál. Mindezek a szereplők a zongorákból összerótt színpadon ágálnak. A zongorák - több tucatnyi - úgy torlódnak egymásra, mint a vészjósló jéghegyek, s eredeti funkciójuk mellett, hol a vihar sötétjéből az ég csillagai közt evező dioszkurok evezős hajóiként, máskor az elesettek, vagy önkezük által végükhöz érkezők koporsójaként kapnak szerepet. Egyik-másik azért hangszerként is megszólal. Mindez 24 képben...
Kagel persze nemcsak egyszerûen a romantikát, hanem talán még inkább azt akarja tolmácsolni, hogy miképp fogadjuk azt mi, vagyis a mi romantikus elképzeléseinket ábrázolja a romantikusokról. Hogy elkerülje a közönség esetleges téves identifikálását, biztosítékokat épít be. A verseket csak részben mondják illetve éneklik el, olykor megszakítják, majd hirtelen angolul kezdik el énekelni, kézben tartott mikrofonnal, ráadásul nem egyszer hamisan! A szereplők váltogatják a korukat, nemüket, a tragikus eredetű történések átmennek komikusba, a burleszk elemeket sem nélkülözik. Edward meggyilkolt apja például valószínűtlen páncélzatban kísért, ami egy óvatlan pillanatban darabokra hullik, ám az énekes - egyébként a páncél alatt frakkban - szó nélkül kisétál ... ha már így alakult! A Margit a rokkánál szövegét, Kagel zenéjével persze, ezúttal a Goethét alakító színész énekli, Andy Warhol (v.ö. Tischbein) Goethe-festményét követő jelmezben, egy tükör előtt. Talán mondani sem kell: ennek is jelentése van, hiszen a tükörben a jobb bal, a bal jobb, s vajon látjuk-e saját arcunkat életünk során egyáltalán a maga eredetiségében. A dal végén Goethe angolra vált, s akár egy mai bárénekes, dzsesszes kántálásba kezd mikrofonjába. Gretchen sem rest, követeli a magáét: elégíts ki, dalolja. A dolog hol is történhet másutt, mint egy zongora tetején. A halál és a lányka esete sem mentes a groteszk elemektõl. Miután a lányka nem fárad bele a "ne érints" ismétlésébe, tekintettel fiatal korára, a halál sem rest, ő is közli, hogy fiatal. A lány hamarosan egy szerkezetre akasztva a zsinórpadlás felé veszi útját. Hyperion sorsdalának előadása közben.
Nekünk más adatott: "Ne lehessen / nyugvásunk helye. / Tűnnek buknak a szenvedők, / vakon, egy / óráról a másra mint / a víz verődik / kőről kőre, / éveken át a bizonytalanba"/ egy képernyőn végtelen vasútvonalra közelít a kamera. Hova vezet ez a sínpár a sivár tájon át, a kihalt végtelen felé vagy valami iszony van a vonal végén, ahonnan aligha lesz visszatérés? És nem lehet szó nélkül hagyni a színészi játékot, például a szinte végig színen levő narrátornőét (Desirée Maiser), aki egyszerûen mindent tud, amit a színpadon tudni kell: énekel (többféle modorban), táncol, szaval és kommentál. A Chamisso Kártyavetőnője nyomán készült kép felejthetetlen marad alakításában.
Mi az, ami a nézőben-hallgatóban Kagel dal-operája nyomán megmarad? Nézetem szerint az ambivalencia. Kagel viszonya a romantikához: ambivalens. A maga említette elidegenedést végigéli a színpadon, ugyanakkor tagadhatatlanul szereti a romantika alkotásait, megéli, amint tönkretették a dalokat (a színpadon Schubert szájába adja ezt az ítéletet), s az egész mögött valami baljós köd gomolyog, kimondatlanul és némán megterem valami félelem-féle a nézőben, amit persze old a megértés és tolerancia, s mindenekelőtt a művészet és a művészek szeretete...