Hoffmann Rózsa emlékkönyvébe,

˙

avagy még mindig nem érkezett meg az, aki értelmes nemzetben gondolkodik!...

˙
1948-ban kezdtem angolul tanulni. Az egyetemen máris hasznát vettem, ugyanis senki nem tudta kiejteni MacArtur nevét, aki akkor a koreai háborúban harcoló amerikai katonák parancsnoka volt, s kéthavonta garantáltan táviratot küldtünk neki, hogy hagyja már abba.

˙
Egy ilyen alkalommal behívtak a tanulmányi osztályra, s megkérdezték, hogy miért éppen 1948-ban kezdtem angolt tanulni (ez volt ugyanis a „fordulat éve” – hogy a fiatalok is tudják: ezután jöttek a kemény idők). Nehezen tudtam megindokolni azt, hogy egy tizenhét éves ifjú ember miért is lát hozzá egy nyelvnek éppen tizenhét éves korában. Más szempont ugyanis nem vezetett. Szerettem a latint, eléggé otthon voltam a németben, gondoltam talán megnézem az angolt is. Mentségemre szolgált akkoriban, hogy az orosz fordítási felajánlásomat (ilyen is volt) alaposan túlteljesítettem, s ezzel bebizonyosodott, hogy nemcsak imperialista nyelvekkel barátkozom.

˙

Az már az orosszal történt, hogy egyszer felhívott valaki, hogy vállalnék-e szovjet nyelvből fordítást. Mondtam, hogy csak oroszból tudok fordítani. Akkor sajnos nem aktuális - hangzott a polírozott válasz.

˙
Mindezt azért mesélem el, mert a nyelvekkel kapcsolatban a magyar embernek gátlásai vannak. Ha az ember mondjuk nem tud elolvasni egy angol szöveget, akkor egyszerre klausztrofóbiája lesz. Ezt azzal lehet gyógyítani, hogy az ember hozzákezd egy olyas nyelv tanulásának, amely leginkább verzátussá teszi a világban. Ezt csinálják ma szerte Európában, még a németek is, pedig az ő nyelvük korábban hegemón volt, a Deutsche Grammophon honlapja mégis magától értetődően angol. Noha a cég német.

˙
Ja igen, az interneten szinte minden angol, mert angolul találták ki – legalábbis így hírlik. Persze Hódmezővásárhelyről magyarul is olvashatni, de ha egy kicsit odébb megyünk bármely világtáj felé, akkor a fránya angolba ütközünk.

˙
A svédek például kevesebben vannak, mint mi, vagyis svédül valószínüleg kevesebben beszélnek, mint magyarul. Erre azt csinálták, hogy az egész országot két nyelvűvé tették, de elébb szertenéztek: melyik az a nyelv, amellyel ma legtöbb helyen lehet valamit kezdeni; hát rájöttek, hogy ez az angol. Persze egyetlen svédnek sincsen megtiltva, hogy németül, franciául vagy szuahéli nyelven tanuljon, beszélje is akár, csak akkor az a helyzet, hogy kevesebben értik meg. Mindazonáltal jó tudni, hogy szuahéli nyelven többen beszélnek, mint magyarul, de mégis úgy vélem könnyen belátható, hogy kevésbé érdemes szuahélit tanulni. Valószínűnek érzem ugyanis, hogy amennyiben egy szuahéli szét akar nézni a világban, jobb ha ezt az angol nyelv birtokában teszi, még olyan országokban is, amelyeknek egyébként nem angol a nyelve.

˙
Azért mondom ezt, mert a magyar minkóból (a német Minderwertigkeitskomplex hazai rövidítése!), szóval a kisebbrendűségi komplexusból - érzésből származó nagyzolás egyik fő oka, hogy a magyar be van zárva a nyelvébe. S ha most hozzákezd a rovásírásnak, akkor ugyan szép cselekedetéért jó pontot érdemel, csak nagyon kevés helyen válik érthetővé, amit leír. Amúgy, tudományilag lehet csinálni az ilyesmit. Tudományilag - mondom -, hazafiságból csinálni az ilyesmit nem tűnik éppenséggel épelméjűnek!

˙

De a további fejtegetés helyett engedtessék meg, hogy Babits Mihályt idézzem az egykori Nyugat lapjairól :

˙
«…diktátori ösztön hajtja a szellemi visszametszés hirdetőit is, de ennek a mélyén különös kishitűség lappang. Szeretnék megakadályozni, hogy a fa továbbnőjön, amerre elindították a századok; visszanyírni egy olyan vonalba, melyet rég elhagyott. Szívesen lenyesnének minden ágat, mely a környező égtájak szellői felé tapogat. Nem kívánják, hogy messzebb egekbe nyújtózzunk s széles terebélyt növesszünk; inkább még félnek ettől. Hangoztatják is, hogy ne kacsintgassunk a nagy kultúrákra: a hatalmas fának nincs szüksége a visszametszésre, de mi kicsinyek vagyunk, s vigyáznunk kell. Szerintük máris nagyon elkalandoztak lombjaink a törzstől, a fa már egészen elvesztette régi formáját. Ezek a lombok már többé-kevésbé idegenek, s ahogy mindjobban elborítják a törzset, maga a fa idegenné válik önmagával. Visszametszeni! Visszanyesni! ez a fa fertőzött, „hibás fejlődésü”, irtani akár a legszebb ágakat is! „ne ijedjünk meg a tabula rasától"! Mindent levagdosni, hogy csak az ősi, szent tuskó maradjon, a hamisítatlan, vad, vén, dísztelen tönk, mint egy dacos és babonás bálvány! Ez az utolsó reménye kultúránknak, ez a kegyetlen önműtét. Ez a „komor történelmi realizmus". ltt állunk már félig eltűnve, elidegenedve önmagunktól; egyetlen mentségünk, még ha kitépjük lelkünkből mindazt, ami asszimilált és európai, s leszünk kicsinyek és parasztok, akár műveletlenek is, de legalább szellemben fajtiszták, sűrűen és mélyen magyarok. Egy őrült kertész látomása ez, de már-már egy egész nemzedéket elfog ez a kertészpszichózis. S alapja, mint a legtöbb pszichózisnak: a fogyatékossági érzés. »

˙
[Pajzzsal és dárdával, 1939. ~ Esszék, tanulmányok; Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978. 2. kötet, 615-16. oldal]