Régi "emlékek" - mindmáig aktuális tartalommal. Itt van például egy 2009. február 12-i egykori bejegyzés.

Michael Nyman ürügyén...

ˇ

Hadd kezdjem egy régi rádiós emlékemmel!

Még 2003-ban azzal a "képtelen" ötlettel kerestem fel a Bartók rádió akkori vezetőjét, hogy valamiféle módon talán meg kellene említeni, hogy Karlheinz Stockhausen hetvenötéves (volt akkor, azóta sajnos már elhúnyt). Az ötletet remeknek tartotta az akkori vezető, meg is köszönte, hogy emlékeztettem a dologra, de az igazság az, hogy kevés Stockhausen mű volt (van?) a rádió hangtárában, így az illetékes zenei munkatárs nehézségekkel sem tudta megoldani a feladatot. Naívan megkérdeztem, hogy ha a rádiónak nincsen elegendő felvétele a mestertől, a munkatárs saját lemeztárában sincsen elegendő, akkor hol hallott egyáltalán Stockhausen opuszt. "Nos - mondta a Bartók Rádió akkori szemfüles vezetője - majd te (vagyis én) átadod az anyagot, s akkor majd megismeri." Az ötlet annyira kiváncsivá tett, hogy megkérdeztem: próbálja megbecsülni, hogy hány Stockhausen lemez birtokában vállalkoznék én egy műsor elkészítésére. Gondolom- válaszolta merengve - legalább négy-öt lemez szükségeltetik.... Örök tanulság volt ez számomra. Én ugyanis ennyi lemez birtokában és ismeretében nem merészelnék vállakozni a legszerényebb Stockhausen keresztmetszet elkészítésére sem. Kilencvenhét lemezem volt már akkor Stockhausentől; termékeny szerző. Négy öt lemez ismeretében nem lett volna képem a témához nyúlni... Minthogy jó okkal lemezt nem adok kölcsön, a lemásolása pedig akkora munka, hogy a rádió azt már akkor sem tudta volna kifizetni - a műsor elmaradt. Azóta is!...

ˇ

Nem egyedüli példa ez, sorolhatnám tucatszám, de miért említem éppen Nyman ürügyén?!

Azért, mert a Muzsika - címe szerint zenei havilap - decemberi számában a számomra emlékezetesen "kedves" kritikus írt Nyman budapesti produkciójáról. Nem lenne ezzel baj, többször is "megveregette" Nyman vállát, hogy egész ügyes, főként ahhoz képest, hogy "a komoly- és könnyűzene határán egyensúlyoz". Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy erről az ostoba felosztásról más tájakon már leszoktak, mi több a nagy klasszikusok is jót mulatnának a kategorizáláson, ami nekik, annak idején eszükbe sem jutott egy-egy sarabande, badinerie vagy gavotte komponálásakor.

ˇ

Nyman ezúttal filmzenéit mutatta meg. És azok bizony igen sikerültek, talán a szerző legizgalmasabb profilja. Ha viszont a "kritikus" nem látta a filmet, amelynek zenéjét éppen "lerántja" - hát akkor célszerű szégyellnie magát. - Az ilyes mondatok meg különösen ámulatba ejtenek: "A maga módján persze uralja a hangszert, de nem hinném, hogy egy Chopin-etüdöt vagy akár Mozart-szonátát biztonsággal elő tudna adni". Az a helyzet ugyanis, hogy Nyman nem az említett szerzőket adta elő, hanem saját szerzeményeivel bíbelődött. De ha már azt oly pontosan kihallotta kritikusunk, hogy Nyman mit nem tudott volna, akkor bizony hátravan még egy apróság.

ˇ

Ha az ember egy zeneszerzőről ír, akkor annak azokat a munkáit is (legalább néhányat) illik ismerni, amelyek a koncerten éppen nem szólaltak meg. Nyman esetében például két opera is szót kér, az egyik (Facing Goya) rendkívül izgalmas vállakozás: egy festő alakja adja az ürügyet a mű megkomponálására, a másik viszont igazi zenei különlegesség (The Man Who Mistook His Wife For A Hat ), amely Oliver Sacks pszichiátriai esettanulmánya alapján készült. És nem maradhat említés nélkül a formáját és tartalmát illetően egyaránt megrendítő Out of Ruins, amelyet Nyman az 1988-as örményországi földrengés emlékére írt, s amelyet a helyszínen, a csodával határosan épen maradt Ecsmiadzin templomban mutattak be egy éjszakán a Szent Echmiadzin kórus előadásában, s amely opusz a pravoszláv liturgikus zene és a kritikusunk szemléleti körében annyit kárhoztatott repetitív zene bravúros ötvözete A mű a 10. századi örmény költő, Grigor Narekaci szövegét szólaltatja meg... Nos hát, ennyit a könnyű és "komoly" műfajok határán történő lavírozásról, amiről kritikusunknak komolyan tanulmányoznia kellene még Stockhausen, Kagel, Cage és akár Paul D. Miller (DJ Spooky) munkásságát is...

ˇ

Bizony az a legfőbb bajom az ilyes kritikával, amikor ordít a szövegből, hogy a - valljuk meg - harmat-gyenge szakmai locsogás szerzője lényeges opuszokat egyszerűen nem hallott még.

ˇ

Hát ezért voltam bátor Stockhausennal kapcsolatos élményemet fentebb felidézni.

ˇ

És még valamit... Nyilvánvalóan sem Nymannek, sem Ligetinek, Stockhausennak, Kurtágnak, Eötvösnek, Bouleznak - s még sorolhatnám - nem árt az a retardált, provinciális, indulatokkal telt, félművelt fogadtatás, ami annyira jellemzi kis hazánk számos jeles "elméjét" (pl. csinos összefoglaló és felettébb jellemző gyüjtemény: ITT), de mégiscsak tragikus vagy inkább tragikomikus, hogy ehelyt kell megemlíteni ezt az abszurd jelenséget, ami persze számos hazai abszurditásunkból egyenesen levezethető. Hangsúlyoznom kell: nem az a baj, ha valami valakinek "nem tetszik" (v.ö. Cage!), hanem ennek a közvetítése, kifejezése, stílusa és oka - hát ezért bizony sokat kell restellkedni...

Profilok az álmokról...
ˇ
Egy régi hangklip az emlékek közül...
ˇ
A régi elképzelés az volt, hogy egy-egy rádióműsor ("Hangjáték" stb.) elhangzása után közvetlenül csináljuk meg a műsor klipjét.
ˇ
"Nem köll" - hangzott az alkotásra inspiráló válasz.

Azután az egyetlen elkészült klipből videoklip lettˇ
ˇ

Cioran - az "ősblogger"...

ˇ

Idézetek a Füzetekből:

ˇ

Elképesztő, hogy valaki csatlakozhat egy valláshoz, amit más alapított.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ki kell mondanom az igazságot: főként zsidókkal értek szót igazán, mert, akárcsak ők, kívül érzem magam az emberiségen.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Samuel Beckett Nobel-díjat kapott.

Micsoda megaláztatás egy ilyen gőgös embernek! Annak szomorúsága, hogy megértették.
Beckett, avagy az anti-Zarathustra.
A posztemberiség látomása (ahogyan posztkereszténységről beszélünk).
Beckett, avagy az emberalatti ember apoteózisa.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Megfigyeltem, hogy éjfél után hajlamos vagyok megszánni magam.
Korábban kellene lefeküdnöm.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A legnagyobb bűn az indiszkréció. A jóakaratú emberek indiszkréciója, azoké, akik szeretnek bennünket.
(Ó, hol vagy, Szent Közömbösség?)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Valaki megkérdezte, miért nem megyek haza, Romániába. Azt feleltem:
— Azoknak egy része, akiket ismertem, meghalt, a többiekkel még rosszabb a helyzet.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ma reggel egy genfi prédikációt hallgattam: a derék lelkész ezt mondta: „Egyikőtök sem lehet bizonyos benne, hogy nem hal meg a most kezdődő esztendőben."
A kereszténység sikerét ez a neveletlenség biztosította. Minden vallás végletekig vitt tapintatlanság, a lelkek megerőszakolása.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Mindenki azt kérdi, min dolgozom, mit írok, márpedig nem írok semmit, nem dolgozom — ám ha ezt bevallom, nem hisznek nekem. Egyébként roppant bajos megmagyarázni valakinek, hogy elment a kedvünk az efféle foglalatosságtól, méltatlannak tartjuk, hogy „alkossunk", „megnyilatkozzunk", „megmutassuk magunkat", hogy minden kifejezés a „külső ember"-re utal, arra, hogy hátat fordítottunk a cselekvés birodalmának.
A kérdés mindig ugyanaz: a szellemi színvonal kérdése. Ha nem állsz ugyanazon a színvonalon, mint a másik, nem tudod megértetni magad vele.
A szellemi színvonal pedig azzal mérhető, hogy milyen mértékben távolodtál el a világtól. De hogyan lehet ezt tárgyilagosan megállapítani? Amikor beszélek valakivel, tudom, hogy mihez tartsam magam, meddig mehetek el. Ő azonban ezt nem tudja. Azt hiszi, hogy megértett. És talán meg is értett, a maga módján. Semmi sem bizonyítja ugyanis, hogy egy bizonyos területen ne hatolt volna sokkal előbbre, mint én. Szellemi tapasztalatra azonban csak az képes, akinek egyre kevesebbet jelentenek a dolgok, akinek a szemében annál jobban szűkül érdeklődésének köre, minél előbbre jut.
Nem az a lényeges, hogy tudjunk, hanem az, hogy legyünk. Márpedig nincs nehezebb teljesítmény, mint lenni. Mert szellemi értelemben lenni annyi, mint világi értelemben semminek, lenni. ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Beckett azt írja levelében a Démiurge kapcsán: „A maga romjai között védett helyen érezném magam."
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Az egyetlen dolog, amire itt a földön törekedtem, az volt, hogy élet és halál iránt egyaránt közömbös legyek. Nem sikerült.

ˇ

Cioran - ez a sokak által szinte cinikusnak tartott gondolkodó - egy területen érzelgőssé válik. A zenét illetően elfogult. És "előítéletes". Éppen ezért a zenével kapcsolatos megjegyzéseiből, hiányzik az a feszültség, az az izgalom, ami egyéb gondolatait annyira jellemzi. A zenével kapcsolatban romantikussá lett...
A magyar kiadás borítója: telitalálat!

Magritte festményén az égen nappal, a földön éjszaka van. A fény birodalma - ezt a címet adta festményének a mester...

Ha valakinek kedve támad több mint százéves fonográf felvételek között böngészni, megteheti ITT. A fonográf felvételek terjedelmi kapacitása persze igencsak határos volt, így a legértékesebb felvételek is csak néhány percesek. Terjedelmes magyar anyag is van itt, elsősorban népzenei vagy szórakoztató kuriózumok. 

Ezek között is kiemelkedik az a felvétel, amit itt idézek. Egy városligeti kikiáltó, Vágó Géza hangjának a felvétele, amely 1904 és 1909 között készülhetett. Hogy a kikiáltó azonos volt-e a kor komikus színészével - nem tudtam kideríteni, de lehetséges, hogy a felvétel színpadon készült. 

(Nem tudtam megállni, hogy az illusztrációk készítése során ne célozzak az "áthallásokra"!)

Egy "vitatkozás" margójára

Alant látható a halálosan beteg Esterházy Péter képe, mellette szöveg (ITT). A szöveget én írtam, belecsempésztem (idézőjel nélkül!) Esterházy szövegtöredékeket. Magam valamiféle - talán nem szokványos - nekrológnak szántam.

Ennyi.

Mármost ösmerősöm szóvá tette a fénykép közlését, pontosabban engem elmarasztalt a közlés miatt. Mert - úgymond - ilyen állapotban ízléstelenség valakit megmutatni.

Esterházy Péter a betegségéről egy kötetet adott ki, természetesen betegségében készült fényképpel. Az általam is közölt fotó: szép.

Nade mi a szép? A filozófus szerint: szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ez a klasszikus mondat számomra értelmezhetetlen. Ugyanis ha például egy festmény a múzeumban szép, akkor miért szebb, mint ha valahol ilyet vásárolok és pénzért hazaviszem. Törődik ezzel az a festmény? S mikor állt érdekemben.?

De van itt egy nagyobb baj is. A "tetszik" - a sor végén. A tetsziknek nincsen definitív jelentése. Nekem igen, neked nem... Vagyishát már a definiciókkal is baj van.

Vagyis!

Az Esterházy fénykép nem szép, nem csúnya - hanem OLYAN! És ezt nem lehet az érzelgősség leplébe csomagolni. Ő se tette. Ha az ő betegségéről szólva egészséges életéből veszek egy képet, akkor meghazudtolom őt, akire a saját haldoklásáról írt könyve jegyében próbáltam emlékezni.

Annak idején - a tizenkilencedik és huszadik század fordulója körül - nagy feltűnést, mi több megbontrákozást keltett  Rodin villoni öregasszony szobra. Egy vénasszony, meztelenül. Egy akt szobor egy vén testről. Nomármost. Szép ez a szobor? Felesleges, mi több rossz kérdés. Ez a szobor VAN! Ez a lényege. Mit ábrázol? Ami van.  A "vanást"!

És Donatello? A Magdalena?

És megint elölről...

Tan Dun

kínai zeneszerző DVD-je a Vízi koncert. 
(Olykor érdemes meghallgatni a régebbi lemezeket is!) 

Ha csak a formai vonatkozásait vizsgáljuk, hallgatjuk - önmagukban is szokatlan érdekességekkel találkozunk. Alapvetően a víz, mint ütőhangszer. Három vízi ütős zenész adja a versenymű alaphangját (nevezhetnénk vízi ütős versenynek is). De a hagyományos hangszereket is másként használják a zenészek. Többször a fúvósok csak a hangszer egy részével játszanak (például a trombita fúvókájával). Vagy lélegzet-hangokat csalnak ki hangszerükből, máskor ütögetik azt. Mindez persze csak formai bravúr, érdekesség maradna, ha nem válnék a nagyszerű zene eszközévé. 

Tan Dun a hagyományos kínai zene és a nyugati hangzások ötvözésének mestere. S bár a First Emperor számomra inkább csalódást okozott 2006-ban, most újra visszatért a hitem Tan Dunban. A Máté Passió óta (s talán a Map és a Tea is idesorolható) a legjobb művének érzem. Már ott is jelentős szerepet kaptak a vízi ütős hangzások. A koncert DVD rögzítése kiváló, testközelbe hozza a zene formáját és tartalmát egyaránt.
ˇ
A másik különlegesség, a Paper Concerto koncepcióját illetően hasonló a vízi zenéhez. Itt az ütős zenészek a papír lehetőségeit használják. Nagy aláfüggő papírlapok ütőhangja keveredik kis papírdarabok gyűrődő zajával - s persze a kitünő stockholmi zenekar játékával. A koncert fényképezése legalább olyan bravúros, mint a Vízi koncerté. Egy rövid részlet a Vízi Koncertből:

3satˇ

Néhány évvel ezelőtt néztem az akkor még nézhető 3sat német tv csatornán egy műsort. Sok gondjuk volt akkoriban a németeknek a keleti visszakerült részekkel, mert bár éveken át azt hallottuk, hogy az igazi nácik Nyugat-Németországba menekültek, ekkortájt és azóta is a szélsőséges megnyilvánulások nagyobbrészt az ország keleti felén fogannak.

ˇ
A háború utáni évekkel kezdődött a beszélgetés, amikor a parlamentben az akkori kancellár, Konrad Adenauer (kereszténydemokrata politikus, akit Hitler-ellenessége miatt koncentrációs táborba küldtek) igen viharosan követelte, hogy a hitleri terror áldozatait – elsősorban a zsidókat – meg kell követni és a lehetőségekhez képest kárpótolni kell. Az akkori szociáldemokraták egyes pontokon túlzottnak tartották Adenauer elszántságát, ám a koncentrácios tábort megjárt és szerencsére túlélt kancellár azt sem tartotta képtelenségnek, hogy letérdepelve kérjen a németség bocsánatot. A másik oldalon már-már mazochizmusról beszéltek. Korabeli filmhíradók részletei mutatták a történteket.

ˇ

Két idős úr is résztvett a beszélgetésben. Az egyik még a háború előtt Palesztinába (a későbbi Izraelbe) menekült német zsidóként, azután a megalakult Izrael állam első nagykövete volt Nyugat-Németországban. Megérkezve azt kellett tapasztalnia, hogy egykori baloldali harcostársai jóval kevésbé viselik szívükön az elkövetett bűnöket, mint egykori politikai ellenfelei. A másik úr – egy Németországban maradt, holokauszt túlélő – a német állam első nagykövete volt Izraelben. Döbbenten tapasztalta, hogy érkezésekor tüntetés fogadta: nácik takarodjatok felkiáltásokal…

ˇ

A vita kitért Fassbinder filmjeire is, amelyeket egyesek vitathatónak tartottak akkoriban. Szó esett arról is, hogy Kohl kancellár meglátogatott egy katonatemetőt – amelyben korábban SS-eket is eltemettek. Azután szót ejtettek Willie Brandt kancellárról, arról az eseményről, amikor a kancellár a varsói gettó emlékműnél letérdelt. Itt derült ki, hogy Brandt így csatlakozott Adenauer egykori elvárásához.

ˇ
Hihetetlen izgalmas légkör uralkodott a beszélgetés órájában. Egy úr végig szótlanul ült, s csak a legvégén szólalt meg. Kiderült, hogy ő volt a német államfő. Arról beszélt, hogy az elmondottak során sokszor elhangzott az érzékenység kérdése. Hogy bizonyos vitatott dolgok, események semmiképpen sem elítélhető cselekmények, ám bizonyos érzékenységeket érinthetnek. Az érzékenység lesöprése véteknek mondható. Mert félelmet kelt, a félelem pedig indulatokat és a korábbi két német állam egyesülésének a békét és kiengesztelést kell szolgálnia.ˇ

A beszélgetés mindvégig többesszám első személyben zajlott: mit követtünk el, mi a nemzet bűne, mit kellett és kell tennünk, hogy soha ne ismétlődhessenek meg azok az események. A résztvevő fiatalemberek, akik a megbeszélt időszakban még nem is éltek, természetes többesszám első személlyel beszéltek – azonosulva a német nemzet szégyenével és azzal a törekvéssel, hogy - Pilinszky János szavaival – jóvátegyék a jóvátehetetlent.

ˇ
A magyar nemzetnek óriási adóssága van. Nem történt meg a MI szembenézésünk. Nálunk a többesszám harmadik személy dominál, ők követték el (ha nem rugaszkodunk olyan messzire, hogy egyenesen tagadjuk a történtek igazságát, sőt főpapunk egyenesen bűnnek tartja e dolgok emlegetését). A holokauszt tagadók vajon természetesnek tartják-e, hogy hatvan-hetven magyar állampolgárt lepecsételt marhavagonokban ismeretlen helyre visznek? Javasolom Elliot Arnold A virrasztás éjszakája című könyvének elolvasását, amely arról szól, hogy a dánok hogyan menekítették a dán zsidókat halászhajókra rejtve Svédországba.

ˇ
Nálunk megjelenhet és díjat kap az a középiskolai tankönyv, történelmi atlasz, amelyben a magyar cigányságról szinte szó sem esik, amelyben a holokauszt szó nem fordul elő, amely a zsidóságot valami ókorból ittmaradt szórványnak tartja… Amely a zsidóság Horthy korszakbeli és nyilasvilágbeli sorsát náci tettként említi meg, nem beszél a német nácikat alaposan megelőző kurzus eseményeiről, a numerus claususról, a zsidótörvényekről, a munkaszolgálatról, majd a német megszállásról, s az azt követő deportálásokról, amikor még Eichmannt is meglepte, hogy milyen kevés német erőre volt szükség a teljes vidéki zsidóság deportálásához – minek is sorolom…

ˇ
Sok minden más történelmileg fontos eseménnyel együtt, az egész huszadik századot átfogó új szemléletű oktatással és össztársadalmi programmal kellene „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”... Az értelmiség, a szellemi ember, a művész, a tanító, a tanítót képző oktatás, a humanista gondolkodás feladata óriási. Rémisztő késésben vagyunk. Társadalmunk megengedhetetlenül nagy része olcsó aljasságokkal befolyásolható, másik része dermedten hallgat. Civil tevékenység jószerint nincsen! Az emberek nem veszik észre a hibákat, mert ehhez szükséges képességeik kialakulását történelmileg hosszú időkön át megakadályozták. Szemléletre, korszerű gondolkodásra volna szükség. Ezek szerint az elvek szerint kellene összeülni a kompetenciával (hogy ne mondjam: hatalommal) rendelkezőknek.

ˇMa – minden baj és világprobléma ellenére – Németország Európa legdemokratikusabb országa. Nem lett magától így. A hitleri évek és tettek szörnyű fertőzést okoztak a társadalomban. És mégis – megcsinálták. A nemzet lelkiismerete ugyan sokak számára romantikus jelenségnek tűnik, de nem az. A romantika veszélyes, a szélsőségek a tömegek elkeseredettségén kívül elsősorban romantikus érzelmeikre építenek. „Tisztátalan világ a romantika. Nem akarom, hogy sok közöm legyen hozzá" – írta Thomas Mann Naplójában az emigrációban, 1936-ban. Azóta több mint hét évtized telt el. S mindaz, amit itt szomorú közhelyként összefoglalni próbáltam, dermesztően és vészjóslóan aktuális.

ˇ

Az elintézetlenség mocsarában élünk!...

Blogszínpad

˙

Az alábbi klip aktuális üzenetére hívom fel a figyelmet, Fellini

Zenekari próba című filmjének részletével,(NinoRota zenéjével) és Thomas Bernhard

szövegével (benne Benjamin Britten csellószvítje).

Mese ~ mese; meg egyebek
(tacetmix) 

Játékból összekevertem néhány zenét, hangkölteményt, s némi szöveget. A képanyag: kvazárok, csillagászati képek, montázsok, fényképek.

A felhasznált művek:

Király Ernő: Abszurd mese (Ladik Katalin hangjával)

Kvazár hangok (állítólag!)

Ladik Katalin: Kvazár néne

Eötvös Péter: Mese (Molnár Piroska hangjával)

Meredith Monk: The Tale

Charles Amirkhanian: Mushrooms (for John Cage)
         (Cage szenvedélyes gombász volt!)

Kurt Schwitters: Ursonate  (Jaap Blonk előadásában)

Kurt Schwitters: Anna!

Az Anna című kötet az eredeti Scwitters vers fordításait tartalmazza 154 nyelven (137 országból). A kötet a versek fordításait a fordítók kézírásával teszi közzé. A magyar fordítás a kötet 217. oldalán található, az országok ábécé sorrendjében.


Az Anna hanganyaga Stephan Froleyks munkája.

E. P.



 Megvettem a Hasnyálmirigyet. Olvastam gyorsolvasással, megszoktam gyorsolvasni (gyorsolvas - mondaná.) Fura. Övé vagy nem övé? Gyorsolvasással, mintha Thomas Mann naplója. Dehát abban semmi. (No jó, majdnem. Olyan történetek...)  Most meg még egyszer lassan. Nem sokat - sokszor. Szóval így. ha persze, akkor ezek is történetek. Csak nem majdnem. Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére. Idézőjel nélkül. - ebbe próbálj belekötni, azt a posztmodern ironikus fajtádat!

 

Esterházy Péter meghalt

 Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 

Az tulajdonképpen elviselhetetlen, eléggé elviselhe­tetlen, ahogy valaki összeszorított szájszéllel, moso­lyogva sugározza a reményt - nekem. De nem aka­rok háládatlan lenni, csak mondanám, ahogy a Kis Magyar Pornográfiában egy kurva (?) mondja: Ne krenkold magad, api. Nem ez viszi a nemzetet elő­re. Látom, ebbe újra meg újra belefutok majd. Hol a rémült, együttérző jajveszékelés, ez szörnyű, még ilyet, hol ez a rémült, együttérző reménynyomasztás.Egyik se akarja tudomásul venni a halált, meg van­nak rémülve. Rémületükben nem osztozom, ezt már említettem. De evvel nem nagyszájúskodom, csak mondom, hogy ez nem érintett meg. És juszt se úgy mondom, hogy még, nem érintett meg még. Nem vá­rom, hogy gyere, és nem könyörgök, nem imádko­zom, nem szentségelek, hogy ne gyere.

...............................................

... így ért véget az életem. És kezdő­dött a halálom. Vagy inkább haldoklásom? Hát ezt nem tudom hitelesen leírni. Nem látom, érzem, tudom maga­mat haldoklónak. Hacsak nem mindenki az, hacsak nem úgy látjuk az életünket, mint haldoklást. Kibú­junk anyánkból, és üstöllést (!) haldokolni kezdünk. De ezt én nem így gondolom. Eddig biztos nem így gondoltam.

[Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló]

Wahlverwandtschaften

Aphex Twin

Elie Wiesel - 
In memoriam

Beckett On Film

19 film Samuel Beckett színpadi műveiből (négy DVD)

Ha meggondoljuk, hogy Beckett több mint harminc színpadi műve közül itt majdnem húsz jelenik meg, ráadásul egy alkotói dokumentum filmmel, akkor ez a vállalkozás óriási értékű. Nagyszerű filmek, nagyszerű színészek, kitünő rendezés valamennyi. Az összes film angol nyelven beszél. 

Beckett egy művében - Act Without Words I. - egyetlen szó sem hangzik el. Beckett ezt a művét kizárólag mozdulatokra, tárgyi víziókra, jajgatásra és parancsoló füttyszóra kreálta. 

A film tökéletes pontossággal követi Beckett instrukcióit, amelyek egyéb műveiben is fontosak, itt azonban a mű Beckett instrukcióiból áll. Ebben a vonatkozásban ez a mű egyedülálló.

A szerepet Sean Foley alakítja.

Hogy miről "szól" ez a mű? Az életről, amelynek nincsen értelme, amit azonban (miért is?)csinálni kell. A "nincs mit tenni" válik egyfajta cselekvéssé - valóságos tragikomédia.

Külön érdekesség, hogy a film zenéjét Michael Nyman komponálta.

Ez a körülbelül 16 perces mű nézhető itt meg...

Arvo Pärt  ~  Robert Wilson

Adam's Passion

Arvo Pärt három kompozíciójából - kiegészitve egy Robert Wilsonnak ajánlott opusszal - varázsolta színpadra a zenét Wilson.

Kilencven perc álom...

Egyes részletek olyan lassú mozgásúak, hogy szinte álló képeknek tetszenek. A színpadon nincsen hang, a zenekar a közönség mögött helyezkedik el a szólistákkal együtt.

Érdemes elolvasni az Ószövetség vonatkozó részét, az reálisabb képet ad Ádám történetéről. Ez az értelmezés valóban egyedülálló.

Az alábbiakban két részletet idézek. Ezek talán valami impressziót adnak a műről, az igazi elmélyülést azonban csak a teljes mű meghallgatása, nézése teremti meg.

Készült - külön DVD-n egy werkfilm is. Ennek részlete megnézhető:  ITT