3satˇ

Néhány évvel ezelőtt néztem az akkor még nézhető 3sat német tv csatornán egy műsort. Sok gondjuk volt akkoriban a németeknek a keleti visszakerült részekkel, mert bár éveken át azt hallottuk, hogy az igazi nácik Nyugat-Németországba menekültek, ekkortájt és azóta is a szélsőséges megnyilvánulások nagyobbrészt az ország keleti felén fogannak.

ˇ
A háború utáni évekkel kezdődött a beszélgetés, amikor a parlamentben az akkori kancellár, Konrad Adenauer (kereszténydemokrata politikus, akit Hitler-ellenessége miatt koncentrációs táborba küldtek) igen viharosan követelte, hogy a hitleri terror áldozatait – elsősorban a zsidókat – meg kell követni és a lehetőségekhez képest kárpótolni kell. Az akkori szociáldemokraták egyes pontokon túlzottnak tartották Adenauer elszántságát, ám a koncentrácios tábort megjárt és szerencsére túlélt kancellár azt sem tartotta képtelenségnek, hogy letérdepelve kérjen a németség bocsánatot. A másik oldalon már-már mazochizmusról beszéltek. Korabeli filmhíradók részletei mutatták a történteket.

ˇ

Két idős úr is résztvett a beszélgetésben. Az egyik még a háború előtt Palesztinába (a későbbi Izraelbe) menekült német zsidóként, azután a megalakult Izrael állam első nagykövete volt Nyugat-Németországban. Megérkezve azt kellett tapasztalnia, hogy egykori baloldali harcostársai jóval kevésbé viselik szívükön az elkövetett bűnöket, mint egykori politikai ellenfelei. A másik úr – egy Németországban maradt, holokauszt túlélő – a német állam első nagykövete volt Izraelben. Döbbenten tapasztalta, hogy érkezésekor tüntetés fogadta: nácik takarodjatok felkiáltásokal…

ˇ

A vita kitért Fassbinder filmjeire is, amelyeket egyesek vitathatónak tartottak akkoriban. Szó esett arról is, hogy Kohl kancellár meglátogatott egy katonatemetőt – amelyben korábban SS-eket is eltemettek. Azután szót ejtettek Willie Brandt kancellárról, arról az eseményről, amikor a kancellár a varsói gettó emlékműnél letérdelt. Itt derült ki, hogy Brandt így csatlakozott Adenauer egykori elvárásához.

ˇ
Hihetetlen izgalmas légkör uralkodott a beszélgetés órájában. Egy úr végig szótlanul ült, s csak a legvégén szólalt meg. Kiderült, hogy ő volt a német államfő. Arról beszélt, hogy az elmondottak során sokszor elhangzott az érzékenység kérdése. Hogy bizonyos vitatott dolgok, események semmiképpen sem elítélhető cselekmények, ám bizonyos érzékenységeket érinthetnek. Az érzékenység lesöprése véteknek mondható. Mert félelmet kelt, a félelem pedig indulatokat és a korábbi két német állam egyesülésének a békét és kiengesztelést kell szolgálnia.ˇ

A beszélgetés mindvégig többesszám első személyben zajlott: mit követtünk el, mi a nemzet bűne, mit kellett és kell tennünk, hogy soha ne ismétlődhessenek meg azok az események. A résztvevő fiatalemberek, akik a megbeszélt időszakban még nem is éltek, természetes többesszám első személlyel beszéltek – azonosulva a német nemzet szégyenével és azzal a törekvéssel, hogy - Pilinszky János szavaival – jóvátegyék a jóvátehetetlent.

ˇ
A magyar nemzetnek óriási adóssága van. Nem történt meg a MI szembenézésünk. Nálunk a többesszám harmadik személy dominál, ők követték el (ha nem rugaszkodunk olyan messzire, hogy egyenesen tagadjuk a történtek igazságát, sőt főpapunk egyenesen bűnnek tartja e dolgok emlegetését). A holokauszt tagadók vajon természetesnek tartják-e, hogy hatvan-hetven magyar állampolgárt lepecsételt marhavagonokban ismeretlen helyre visznek? Javasolom Elliot Arnold A virrasztás éjszakája című könyvének elolvasását, amely arról szól, hogy a dánok hogyan menekítették a dán zsidókat halászhajókra rejtve Svédországba.

ˇ
Nálunk megjelenhet és díjat kap az a középiskolai tankönyv, történelmi atlasz, amelyben a magyar cigányságról szinte szó sem esik, amelyben a holokauszt szó nem fordul elő, amely a zsidóságot valami ókorból ittmaradt szórványnak tartja… Amely a zsidóság Horthy korszakbeli és nyilasvilágbeli sorsát náci tettként említi meg, nem beszél a német nácikat alaposan megelőző kurzus eseményeiről, a numerus claususról, a zsidótörvényekről, a munkaszolgálatról, majd a német megszállásról, s az azt követő deportálásokról, amikor még Eichmannt is meglepte, hogy milyen kevés német erőre volt szükség a teljes vidéki zsidóság deportálásához – minek is sorolom…

ˇ
Sok minden más történelmileg fontos eseménnyel együtt, az egész huszadik századot átfogó új szemléletű oktatással és össztársadalmi programmal kellene „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”... Az értelmiség, a szellemi ember, a művész, a tanító, a tanítót képző oktatás, a humanista gondolkodás feladata óriási. Rémisztő késésben vagyunk. Társadalmunk megengedhetetlenül nagy része olcsó aljasságokkal befolyásolható, másik része dermedten hallgat. Civil tevékenység jószerint nincsen! Az emberek nem veszik észre a hibákat, mert ehhez szükséges képességeik kialakulását történelmileg hosszú időkön át megakadályozták. Szemléletre, korszerű gondolkodásra volna szükség. Ezek szerint az elvek szerint kellene összeülni a kompetenciával (hogy ne mondjam: hatalommal) rendelkezőknek.

ˇMa – minden baj és világprobléma ellenére – Németország Európa legdemokratikusabb országa. Nem lett magától így. A hitleri évek és tettek szörnyű fertőzést okoztak a társadalomban. És mégis – megcsinálták. A nemzet lelkiismerete ugyan sokak számára romantikus jelenségnek tűnik, de nem az. A romantika veszélyes, a szélsőségek a tömegek elkeseredettségén kívül elsősorban romantikus érzelmeikre építenek. „Tisztátalan világ a romantika. Nem akarom, hogy sok közöm legyen hozzá" – írta Thomas Mann Naplójában az emigrációban, 1936-ban. Azóta több mint hét évtized telt el. S mindaz, amit itt szomorú közhelyként összefoglalni próbáltam, dermesztően és vészjóslóan aktuális.

ˇ

Az elintézetlenség mocsarában élünk!...