Philip Glass és a Naqoyqatsi


Most, hogy barátomtól a zenében megkaptam Glass második csellóversenyét, ráadásul

Matt Haimovitz közreműködésével,

elővettem az opusz DVD felvételét. Indokolta ezt az, hogy Glass csellóversenyének első tételét Naqoyqatsi címmel látta el.

A zene alapjában véve közös. A film 2002-ben készült és Godfrey Reggio trilógiájának – Koyaannisqatsi (Kizökkent világ), Powaqqatsi (Változó világ), Naqoyqatsi (Az élet, mint háború) – befejező része, Steven Soderbergh rendezésében. Mindhárom mű zenéjét Philip Glass szerezte, s mindhárom lényegében arról szól, hogy mit „tesz” az ember a Föld tönkretételéért.

A filmben a csellón Yo-Yo Ma játszik.

Érdekes és érdemes összehasonlítani a zene különböző felfogását, a korábbi művet összevetni az utóbbival (2013).

Lou Reed és Bob Wilson


Timothi Greenfield-Sander Lou Reedről 1998-ban készített filmjét digitalizáltam egy öregedő videószalagról.
Meglepődtem – nem tudtam - , hogy Bob Wilson Reed-del is dolgozott. Egy szinte csak villanásnyi részlet szerepelt a filmen, ezt a röpke darabkát idézem itt.

Gavin Bryars

A zongoraversenyét (The Solway Canal) csak most sikerült megismernem. A csaknem félórás opuszból itt egy részlet felidézésére van lehetőség. A Holland Rádiózenekar kíséretében Ralph van Raat adja elő, a zenekart Otto Tausk vezényli. Ami szokatlan: a zongoraversenyben kórus is közreműködik (Capella Amsterdam).
A zeneszerző és nagybőgőművész Bryars dolgaival már többször is foglalkoztam itt a blogon és egyebütt (lásd: ITT, ITT ), talán érdemes belenézni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~

Egyik legérdekesebb műve, a Jesus’ Blood never failed me yet címet viseli. A kompozíció létrejöttének a története is érdekes. Még 1971-ben Bryars egy barátja filmet forgatott a londoni hajléktalanokról. Rengeteg hanganyag gyűlt össze. Ezek között volt egy felvétel, amely nem került be a filmbe, viszont Bryars fantáziáját megmozgatta. Egy hajléktalan monoton énekére figyelt föl:

Jézus vére sohasem csalt meg
Még soha nem csalt meg
Jézus vére sohasem csalt meg
Egy dolgot tudok:
Mert annyira szeret…

[Jesus' blood never failed me yet
Never failed me yet
Jesus' blood never failed me yet
There's one thing I know
For he loves me so..."]

A kitünő zenei dallamot Bryars különböző hangszerelésben szólaltatja meg: vonósnégyes, kamarazenekar, szimfonikus nagyzenekar stb. A hajléktalan éneke végig hallható közben. Az elején azt hittem, hogy rossz a lemez, olyan lassan bontakozik ki a dallam, s a végén éppoly lassan hal el. A kompozíció annyira megtetszett Tom Waitsnek, hogy a végén a hajléktalan énekét átveszi, s ő viszi végig - a csöndig.

Igenám, de a mű ötnegyedórás, nem fért fel egy akkori bakelit lemez egyetlen oldalára. Amikor a CD megjelent, akkor adták csak ki, mert valóban fontos Bryars instrukciója: akkor hallgassuk meg – lehetőleg fejhallgatón -, amikor teljes nyugalom van körülöttünk, nem zavarhat meg senki és semmi, s egyhuzamban hallgassuk. Megpróbáltam. Fantasztikus. Ha csak részleteket hallgatunk, nem hozza meg azt a furcsa lebegést, amit egyhuzamban megteremt.

A teljes mű meghallgatható:  ITT 

  Iva Bittová

A cseh művésznő műfaját nem könnyü meghatározni – ha egyáltalán szükség van rá. A zenék az ő kompozíciói és ő adja elő hegedűn (olykor más hangszereken is), s végül ő énekel.
Új lemeze a Töredékek is besorolhatatlan. Egyik-másik töredékhez mások szövegeit is felhasználta. Így például a harmadik töredék szövege Gertrude Stein szinte abszurd-szürreális verse:

Figyelj! Én vagyok a pók
A pók, s nem az ég! Figyelj!
Az ég éjjel piros a matrózok örömére
Az ég reggel piros
Int a tengerész
A pók vagyok, nem az ég
Én vagyok én

A pók vagyok reggel, minden reggel
Bánatot s gyászt hozok
Ám éjszaka, ha látnak engem
Örömet szerzek
A pók vagyok nem az ég
Össze ne tévessz
Én vagyok én

Tudom s mondom is mindenkinek
Nézzetek éjjel, örömet hozok
Nézzetek reggel, hozom a gyászt
És ha éjszakai látvány vagyok
Mert bár halott leszek az éjszakában
Akkor is örömet hozok

Halálom is örömet szerez
Aki ha lát éjszaka
jól alszik, ki éjjel látott
Figyelj!
Én vagyok én
~~~~~~~~~~~~~~~~

„Nagyon sokan kétségkívül olyanok, akik élik az életüket és továbbra is élni fogják az életüket, és olyanok ők, akik aztán egyszer csak nem élnek tovább, és olyanok, akik aztán nem élik tovább az életüket és közülük néhányan egyre csak keresnek és egyre csak félretesznek és egyre csak használódnak és egyre csak úgy tesznek, mintha olyanok lennének és ez kétségkívül sokakat megrémít, és ez a valaki újra és újra elmondja, hogy megrémítik azok, akik igazi életet élnek…” (Gertrude Stein)

Kim Kashkashian

Oszip Mandelstam, a sztálini tisztogatásnak áldozatul esett orosz költő 1933-ban Utazás Örményországba címen útirajzot írt. Ez a könyv az egyik kedvenc olvasmánya az örmény diaszpóra egyik jeles képviselőjének. Kim Kashkashian brácsaművésznőről van szó, akivel kapcsolatban azt szokták mondani, hogy aranykorban élünk, ha olyan hangzást hallgathatunk, amely Kashkashian 1617-es Amatijából származik. Nagyszülei vándoroltak ki Amerikába az első világháború után. „Több örmény él diaszpórában, mint Örményországban, s azt hiszem, hogy a diaszpórában élő örmények szinte kivétel nélkül az egykori szülőföld eszméjéhez kötődnek. Főként apám és nagynéném énekére emlékszem...” 

Kashkashian újabb lemezén brácsa szólószerzeményeket játszik. Kurtág György és Ligeti György kompozícióit.

Samuel Beckett


1906. április 16-án, százhét évvel ezelőtt született.

Az utolsó tekercs (pontosabban Krapp’s Last Tape) című darabja most megy a budapesti Sanyi és Aranka Színházban, Babarczy László rendezésében, Lukáts Andor alakításával.

Ha már aktuálisan ez történik Beckett vonatkozásában most, természetesen elgondolkozom a szövegen. Lukáts Andor fáradtan lázad megélt élete miatt, Bob Wilson csattog,  Harold Pinter tolókocsiba teszi magát. Beckett szinte kottaszerűen írja le a darabot, annak instrukcióit, ám maga is kétszer rendezte, s a kettő között különbség van. Az utóbbi egy rezignált öregember szövege. Én ezzel tudok azonosulni. Az ok? Egyfajta kettősség: egy kényszeres állat és egy rezignált barom él együtt bennem. Valami miatt folyvást csinálnom kell valamit, s aztán - amikorra így-úgy meglett - felmerül a kérdés: minek az egész?

Az alábbiakban (a darab szövegének részletével) - mindenfajta művészi igény vagy ambíció nélkül; vágatlan, nyers és hirtelenjében felvett részlettel - ezt próbáltam elmondani… Tisztelettel és szeretettel Beckett iránt!

Reinbert de Leeuw

Most, hogy meghallgattam Liszt Via crucisának zongoraváltozatát a nagyszerű holland mester, Reinbert de Leeuw előadásában, megint csak azon töprengek: tulajdonképpen miért is beszélünk ún. klasszikus zenéről meg kortárs zenéről (olykor megengedő otrombasággal kortárs „klasszikus” zenéről) külön-külön.
Valahány kortárs zeneszerző vall arról, hogy kiinduló pontja Bach. Talán, mert Bach és a mai zene között egy jól hallható kapcsolat van, egy ív, amely alatt a nagyok (Beethoven, Mozart stb.) meg a romantikusok vannak. Persze ez a besorolás is önkényes és értelmetlen, ha Wagner vagy Brahms nevét említjük
Vagyis azt mondanám, hogy az egész csak „homeless” zenetudorok, kritikusok kitalálása, hogy mindenképpen szeletekre vágjuk a tortát, a zene egységes egészét. Ha ugyanis éppenséggel úgy akarom, akkor Bach vagy Mozart például kitűnő tánc-zeneszerzők voltak és így tovább...
Másfelől meg most, hogy Liszt Via crucisát hallgatom, újra kiderül, hogy Liszt valóban nagy újító volt, mondanivalója mindmáig érvényes és ez lehet az oka talán, hogy Reinbert de Leeuw, ez a minden ízében „kortárs” zongoraművész, zeneszerző és karmester, éppen ezt játszotta lemezre. Meg hát persze Satie-t (azt hiszem Satie legjobb tolmácsolása!), akiről az említett homelessek ugyancsak lekicsinylően szólnak, s holmi kisérőzenének minősítik (például rádióműsorokhoz). Jobban hiszek Cage-nek, aki az egyik legjelentősebb alkotónak tartotta.

Reinbert de Leeuw neve több tucat lemezt fémjelez. Itt csak egy kis ízelítő...

Az alábbi összeállítás részletei (valamennyiben Reinbert de Leeuw működik közre, mint zongoraművész vagy mint karmester): 


1. Liszt Ferenc: Via crucis
2. Egy részlet Mauricio Kagel Aus Deutschland  című  operájának próbájáról (a régi videófelvétel sajnos rossz)
3. Louis Andriessen: De Tijd
4. Peter-Jan Wagemans: Legende
5. Erik Satie: Gymnopédies/1
6. Galina Ustvolskaya: Composition II. Dies irae
7. Ligeti György: Clock and Clouds (első lemezfelvétel!)
8. Olivier Messiaen: des canyons aux étoiles…

Wolfgang Rihm, John Dowland és a többiek…


Mély sprituális összefüggés van Gubajdulina és Bach között – mondta Anne Sophie-Mutter, amikor 2008-ban Gubajdulina neki ajánlott hegedűversenyét bemutatta. A mai zenét elutasító zenehallgató, ezeket az összefüggéseket sajnos nem hallja meg.

[Anne Sophie-Mutter fenti megállapítását azért említem fel, mert olyik ismerőseim nem hagynak fel annak ismételgetésével, hogy engem csak az ún. kortárs zene érdekel, a régi zenét nem szeretem. Rosszul is esik olykor, amiképpen az ostobaság képes rosszul esni az embernek. – Jó néhány éve a Balkon című folyóiratban megpróbáltam érzékeltetni (más szerzők kapcsán is: ITT ) ezt a jelenséget, hogy ugyanis a régi zene és a mai zene összefügg, s sajnos annak, aki örökös kétkedésben van a kortárs művészettel kapcsolatban, valószínűleg csak képzete van a régi zenéről, ám fogalma nincsen.]

Az itt idézett lemezen négy Wolfgang Rihm opusz, egy John Dowland szerzemény, egy Stockhausen és egy Webern mű együtt kap helyet. Egyébként a Salzburgi Ünnepi Játékok (2010) programja kapcsán. (Wolfgang Rihmmel kapcsolatos bejegyzések találhatók: ITT, ITT, ITT)

A fentieket és az utalásokat ezúttal John Dowland juttatta eszembe.
A lemezről az alábbiakat idézem:

John Adams


John’s Book of Alleged Dances

A lemez címadó opusza 1994-ben készült, táncok ritmusával, hangulatával. A második, a Vonósnégyes a legújabb (2008), a Fellow Traveler pedig az első lemezfelvétel.
Ezen a lemezen Adams eddig vonósnégyesre írt valamennyi szerzeménye hallgatható.
John Adams munkásságával több helyen is foglalkoztam [ITT: ezen a lemezen egyébként a Kronos Vonósnégyes előadásában több tételt idéztem a John's Book of Alleged Dance-ból; ITT; ITT: a Doctor Atomic című operája kapcsán]
Most a címadó mű 8. 9. 10. részét (Dogjam, Habanera, Judah to Ocean), valamint a teljes Fellow Travelert idézem.

A műveket az Attacca Quartet adja elő.

69 éve

1944. március 19.

A német hadsereg megszállta Magyarországot...
A több évtizedes gyalázat /(numerus clausus, zsidótörvények, munkaszolgálat stb.) betetőzése
~~~~~~~~~~~~~~
Scheiber Sándor
Kol Nidré-beszéd

Egyre kevesebb, akinek foghatjuk a kezét. Mennyi jó barát hullt el mellőlünk. Milyen sok tennivaló lenne még. Futja-e erőből? Jut-e rá idő?
[Izsák] költő lesz. Szörnyű élményeit így szublimálja. Kiírja magából a félelmet, a borzalmat, a halál rémületét. Mintha azt mondaná: lehet emlékezni egy életen át, de fel nem adni az öröm igenlését. Nem felejteni soha, de elfogadni azt, amit a perc kínál.

Henryk Górecki


Ritkán hallani mifelénk, olykor egyenesen ostobán nagyképű „vélemények” kísérik (lásd: ITT), valamiképpen érthetetlen, hogy egy ilyen jelentős zeneszerzőt miért teszi félre a „szakma”, legalábbis, ami a publicitását illeti. Évtizedeken át élt és tanított a lengyel ipari városban, ott is halt meg 2010-ben (Katowice). Talán az a „baj” vele, hogy az egyik legerősebben avantgard szerző, akit a korábbi rendszer a háttérbe szorított, talán az, hogy hívő ember lévén a vallásos hitet a progressziv alkotással jól össze tudta egyeztetni (voltak így mások is, pl. Dieter Schnebel, vagy a korai Arvo Pärt), talán hogy résztvett egy filmben, amely a legismertebb szimfóniája (lásd: ITT) nyomán készült a vészkorszak iszonyatáról – nem tudni.  Mindenesetre nagy érdeklődéssel hallgattam a most idézett lemezén kevésbé ismert műveit: a Little Requiem for a Certain Polkát (op. 66.) vagy a Three Dancest (Op. 34.).
Góreckivel többször is foglalkoztam, ennek nyomait őrzi ez a blog is.

Most a Requiem első tételét (tranquillo) és az első táncot (presto, marcatissimo) idézem (szinte két világ!). A requiem felvételén Anna Górecka, a szerző lánya zongorázik.

Két könyv…

Mottó: A  jó ritkán történik meg, a rossz szinte mindig...

Majdnem egyidőben jelent meg két – látszólag – egymástól távoli témákat feldolgozó kötet.

1. A magyar megszálló csapatok a Szovjetúnióban

A magyar közbeszédben, de az iskolai, sőt egyetemi történelemoktatásban a második világháború idején történt két magyar katasztrófáról szoktunk beszélni. A holokausztról és a Don kanyarról.
A közös a két tragikus eseménysorban az, hogy embereket elcipeltek otthonukból, s nagy részük odaveszett. Holokauszt – Don kanyar: parallel történetek.
Most – évtizedekkel az események után - megnyíltak a levéltárak, kutathatóvá lettek az ott tárolt anyagok. A valóságnak minden bizonnyal csupán egy részéről lehet szó, hiszen a történések jelentős része valószínűsíthetően örökre feltáratlan marad.
A vég valóban közös: a pusztulás, a kíméletlen halál.
Ám ennek a könyvnek a tanulmányozása egyszerre világossá teszi: miért nem említhető a két esemény egymás mellett, azonos jellegű eseményként.


A magyar hadsereg számos tagja a végső tragédia bekövetkezte előtt súlyos háborús bűnöket követett el. Embereket mészároltak le, nem katonákat a hadműveletek során, hanem a lakosság köréből a megszállt területeken. A hadifoglyok kivégzése napi gyakorlat volt, még túl a Don-kanyar tragédiája után, a hadműveletek magyar területen folyó eseményei közepette is.

Vagyis a második magyar hadsereg pusztulása során számos tömeggyilkos, rabló, vérengző katona veszett oda, tragikus haláluk előtt bűncselekményeket követtek el. S azok közül, akik hazatértek a pokolból, ki tudja: hányan; ki tudja: miféle szörnyű bűnökről hallgattak.
A holokauszt áldozatai és túlélői, tragédiájuk előtt békésen éltek, dolgoztak – kiki a maga helyén. Gyerekek, férfiak, nők, fiatalok, öregek. A férfiak egy része már évek óta munkaszolgálatos volt. Ez külön történet, nem kevésbé tragikus, mint a deportálások: ártatlanok, vétlen előéletűek szisztematikus lemészárlása.
Tégy különbséget – valami effélét olvastam régesrégen a Talmudban.
A különbség felismerése valóban fontos, mert érthetőbbé teszi a történelmet, megtisztítja a szemléletet.
Ezt a dokumentumgyűjteményt a tanítás kötelező tételévé kell tenni.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~  

2. Lehallgatott kihallgatások

Nem tudtam – és valószínűleg senki sem tudta -, hogy 1962-ben Aczél György és Nógrádi Sándor sokórás „interjút” készített Rákosi Mátyással és Gerő Ernővel. Most ez a szöveg kötetben megjelent, s a korabeli hangfelvételek mellékletben egy DVD-n.

A két egykori rettegett vezető „vallomásai” különbözők. Gerő inkább hárítja az egykori eseményeket, többször beszél arról, hogy sok mindenről nem tudott. Rákosi valamiféle „realitásként” kezelte azt, hogy ő még 1962-ben is a hatalom távoli része, a párt katonája, s nem értette: miért szigetelik el őt a magyar és szovjet elvtársak. Elgondolkoztató a lehallgatottak és a kihallgatók viszonya is.
Számomra meghökkentő tanulságot adott ez a szöveghalmaz. Azt, hogy miként vakítja el a hatalom a még oly „művelt” és tájékozottnak hitt részvevőket. S ebben a vonatkozásban ez a hanganyag mindmáig aktuális maradt. Csak a szereplők cserélődnek…

Az viszont felháborító, hogy a DVD a lejátszókon nem nyílik meg, magam keményen dolgoztam a számítógépbe vitt anyaggal, míg sikerült elővarázsolnom: voltaképpen mit is tartalmaz ez a lemez.

Itt egy részlet a lemezről. (R: Rákosi; A: Aczél; N: Nógrádi) - A felvétel a korabeli technikai lehetőségekhez képest is gyatra, nyilván hangmestert nem vittek magukkal. A Rákosival lefolytatott beszélgetést a Szovjetúnióban rögzítették.

Bronisław Kazimierz  Przybylski

(1941-2011)

Egy ismeretlen (alig ismert?) lengyel zeneszerző.

Az a súlyosan hiányos viszony, ami a kortárs zenének mifelénk kijár, az az eredménye, hogy jelentős alkotásokkal nem ismerkedik meg a magyar közönség. Hivatottak és ugyan jószándékú intézők
sem törődnek vele. A lemezboltok, hangtárak, gyűjtemények nem figyelnek a jelenre. A lemezkiadók számára - tisztelet a kevés kivételnek -  nem üzlet. A rádiók, televíziók egészen mással vannak elfoglalva, semmint egyáltalán a kultúra terjesztésével. A közszolgálati csatornák valóban használható része szerencsés esetben az archívumok megmaradt darabjaiból kerül elő.
Hogyan is lehetne megmagyarázni egy blogbejegyzés keretein belül, hogy a mai zene semmivel sem kevésbé értékes, mint a régebbi. Hogy a barokk mesterek milyen rokonságban állnak a maiakkal – és így tovább.

Itt van tehát a magyar közönség számára nehezen olvasható nevű lengyel zeneszerző – Przybylski . Valamikor a nyolcvanas években egy miskolci lengyel zenei fesztiválon előadták egy művét. A többi néma csend.
Pedig például requiemje meghökkentően beszédes. A mai hangzások keverednek a hagyományosabb hangzásokkal. Mestermű.

Itt a Lamentáció című tételt idézem. Az énekesnő: Jadwiga Gadulanka.

Roland Petit


Az ifjú és a halál

A koreográfia Jean Cocteau mimodrámája nyomán készült. Két szereplős rövid balett, keserű mondanivalóval, remek táncosokkal (az ifjút Nurejev alakítja!).

Petit Clavigo című koreográfiájának zenéjét rosszallottam (ITT ). Ezúttal erről szó sincs. Sőt éppenhogy különösen merész ötlet ezt a koreográfiát Bach zenéjére (Passacaglia) megcsinálni.

 Kyong Mee Choi


Koreai zeneszerző, festő, költő, orgonaművész.

Az itt hallható részlet az Eternal Tao című egyfelvonásos multimédiás operájának az első tétele: The Transcendental Tao. A zenét az 1973-ban született Choi festményei kísérik.

Meghalt Kézdy György

(A felvételen Babits Mihály: Sírvers-ét Kézdy György mondja el)

A teljes rádióműsor (Babits szerepében Kézdy György) meghallgatható: ITT

John Cage a vasfüggöny mögött


A hang szabadsága

A Ludwig Múzeum kiállítása

Mindenekelőtt persze: jó, hogy ilyen kiállítás van, - mert jó. Azt már nem tudom, hogy mennyire lehet közönséget találni erre a világra. Tehát hangsúlyozom: éppenséggel jó, hogy megrendezték ezt a kiállítást.

Csak:

Nem tudok mit kezdeni azzal a koncepcióval, hogy Cage esetében a vasfüggönyről beszélünk. Cage ugyanis sohasem volt a vasfüggöny mögött. Persze testi valójában sokszor is, de éppen ez volt az alapvető jellemvonása: a tökéletes tolerancia, nyitottság. Ezt hozta Magyarországra, s ez tökéletesen ráférne a mai magyar köz- és magángondolkozásra. A mai Magyarország nem került közelebb Cage világához az elmúlt húsz év során. Akkoriban – jó ideig – egyenesen tiltották, hallani sem lehetett az ilyesmiről. Amikor meg mégis megengedtek valamit, hát abban sem volt köszönet.
Cage ugyanis munkásságának igen jelentős részében kísérleti zenével foglalkozott. S ezt annak bizonyítására felhozni, hogy az egész képtelenség – ostoba eljárás volt.

Azután meg – s most már a jelen kiállításon járunk – nem tudunk meg szinte semmit arról, hogy Cage festő és költő is volt, hogy gomba-szakkönyvét mindmáig jegyzik. Hogy rádiójátékot készített és balettzenét is komponált. Nem találtam a szombathelyi szimfonikusokhoz 1986 júliusi látogatásakor írt versét (mesostichon!), s nem hallgathattam bele abba a több mint hetven perces ütős kompozícióba, amit az Amadinda felkérésére írt (Four4).

Vagy én járkáltam a tágas termekben figyelmetlenül?

Persze ha leszűkítjük, ha beleszuszakoljuk Cage-t egy kalitkába (cage angolul: kalitka!), ha provinciális közegbe helyezzzük, s arra kényszerítjük magunkat, hogy Cage munkásságát territóriumokhoz kössük, akkor félrevezetjük a kiállítás látogatóit. A gyanútlan vendég arra jut, hogy egy különc fenegyerekről lát valamit, aki jókat nevet, s szeméből már-már az őrület villan rá. Cage soha nem akart senkit megbotránkoztatni. Humorral és iróniával nézett önmagára is, de halálosan komolyan vette, amit csinált.
S nem szerencsés ilyenformán felszabdalni. Cage számára nem létezett a vasfüggöny. Mi pedig – szemléletileg – mindmáig mögötte élünk.
Fogalmam sincsen, hogy mennyit tud meg Cage-ről az, aki ezen a kiállításon találkozik vele először. Gyanítom, hogy nem érti: mi a fenének csinálnak egy ilyen „figuráról” kiállítást.
Hogy ez a figura katasztrofálisan hiányzik a gondolkodásunkból, a szemléletünkből – eszébe sem jut. Az persze igaz, hogy megértéséhez fáradság kell, aki szórakozni akar, az más kiállításra menjen.
Ez a kiállítás – sajnos – nem kockáztatta meg ezt a fáradságot.
[A kiállítás Cage mellett még számos avantgard művésszel foglalkozik. Itt csak a Cage vonatkozásokra reflektáltam! - Az ember belép a tágas termekbe Cage iránti érdeklődés folytán, s aztán kiderül: a kiállítás jelentős része csak lazán köthető Cage-hez.]

Viszockij töredékek

Bob Wilson Hamlet-mondása nyomán, amely mindössze harmincnégy másodpercben hallgatható a YouTube-on, s amelyre párizsi barátaim hívták föl a figyelmemet – Vlagyimir Viszockij jutott eszembe.
Viszockij a Wikipédia szerint énekes, dalszövegíró, költő és színész volt. Rövid életét (42 év!) javarészt a Szovjetúnióban élte, állandó tiltások és veszélyek közepette. Ez lehet az oka, hogy alig maradt róla film-dokumentum. A dalestjeiről gyenge minőségű amatőrfelvételek nézhetők csupán. 1987-ben – nyolc évvel a halála után -megjelent két orosz videószalagon egy gyűjtemény. De ahogy lenni szokott ezek a szalagok javarészt különböző visszaemlékezéseket tartalmaznak, amelyek persze érdekesek (Viszockij anyja is beszél a fiáról); egykori művésztársai vallanak róla, de például a Hamlet előadásból mindössze néhány percet örökítettek meg. Az is a próbákon készült. Pedig Viszockij a Hamlet előadással külföldön is megfordult, Magyarországon is előadták.

Viszockij felesége az orosz származású francia színésznő, Marina Vlady volt.

Viszockij versei oroszul két vaskos kötetben jelentek meg. Magyarul válogatott versei olvashatók.

Egy verse 1965-ből:

Ifjú koromnak ne szentelj időt!
Szóra sem érdemes, jobb elfeledni.
Jézus harminchárom volt, hogy Júdás elárulta őt,
Én tizennyolc, és besúgott valaki.

A többi tizenegy apostolban -
Jézusnak jobb volt, mert - mégiscsak hihetett,
Én meg azon töprengek cellámban,
Vajon melyikük volt, ki hűvösre tett.

Az itt következő videoklipben igyeztem a dalszerző és előadó művészt felidézni, egyik dalát éppen Marina Vlady hallgatja egy magnófelvételről. Néhány szóban vall pályafutásáról, s végül az említett. Hamletből a nagymonológ. Viszockij az előadás előtt, már Hamletként, egy dalt ad elő (Paszternák verse). Lázadó Hamlet volt. Hamlet, aki lázad a kor, a gyilkos szemlélet és a maga tehetetlensége ellen. Egy ember, aki nem tudta elhatározni magát – mondta volna állítólag Shakespeare maga. Mindenesetre Viszockij Hamletje sem képes dönteni, mígnem a körülmények rá nem kényszerítik, ám lázad önmaga, a konvenciók, az ember állapota ellen – éppen ez teszi mindenkor aktuálissá, s Viszockij alakítása ezt, a világ dolgait már-már az őrület határán érzékelő Hamletet jeleníti meg.

Roland Petit


Clavigo

A balett Goethe fiatalkori drámája alapján készült. A dráma romantikus tartalmát (Clavigo hódításai, vonzódásai, bűnhődése) Roland Petit merészen olyan erotikus tartalommal cserélte fel, amilyen ritkán látható táncprodukcióban.
Ez a produkció példája annak, hogy a klasszikus balett milyen jól ötvözhető a modern tánccal – szinte mozdulatról mozdulatra. A mozgást tehát nagyszerű figyelni.
De a zene!  Gabriel Yared „kompozíciója”, amely felfogásában szinte csak másodpercekre azonos a koreográfiával. Javarészt csöpögő operettes olcsóság, holott a tánc feszültségekről, szenvedélyekről, indulatokról és mindenekelőtt a vágyról szól.
Megpróbáltam a zene nélkül nézni (javasolom!), máris másról szólt a dolog, nem szólt közbe a koreográfiával ellenkező romantikusan szenvelgő zene. Szinte hallottam valami inkább odavaló zenét…

Kerestem valamit, s „barbár” kísérletként néhány perc alá Alfred Schnittke zenéjének két részletét próbáltam illeszteni (Gogol Suite). Szakemberek ezt nyilván megengedhetetlennek minősítik, én azonban mindjárt jobban éreztem magam.

Nagy kár, mert a tánc tényleg nagyszerű, Roland Petit felfogása tökéletesen adekvát. Goethe romantikus története így szól a huszadik században (a felvétel 1999-ben készült).
A két itt nézhető részlet közül az első az eredeti felvétel részlete, a második pedig a fent említett néhány perces "kiigazítás".