Egy korábbi műsorom szöveganyagát tettem fel egy bejegyzésben (Lásd: ITT ) amelyben megpróbáltam felfejteni Paul Celan utalásait.
˙
Örömömre szolgált, hogy valaki egy kommentben (π) felhívta a figyelmemet Kántás Balázs könyvére: A magába zárt vers –Paul Celan költészete körül. A kötet – noha nem szeretem a „valamikről” szóló írásokat, inkább olvasom a „valamiket” – érdekes fejtegetéseket tartalmaz. Talán a Radnótival való összevetést érzem eltúlzottnak (igaz, Kántás csak hivatkozik az idevonatkozó véleményre); a két költő között jelentős különbséget érzek, megtévesztő, hogy mindkettő összefüggésben volt a holokauszttal. A holokauszt áldozata volt mindkettő, Celan, öngyilkosságával – „megkésetten” – Auschwitzban halt meg, akár Primo Levi és mások. S éppen ez a „megkésettség” választja el tematikailag Radnótitól, aki a jelenvaló élményeket regisztrálta, míg Celan a problematikát az egész emberiségre vetítette ki.
˙
Az olvasmány érdekes gondolatokat és jelentős forrásanyagot fog össze. Számomra mégis a szerző személye volt érdekes. Elolvastam az Öngyulladás című kötetét és ez számomra meggyőzőbb volt a fent említett tanulmánynál.
˙
Egy verset idézek a kötetből:
˙
Vízesés

˙
Mi már
nem szólunk egymáshoz,
nem is nézünk a másikra,
csak hagyjuk, hogy vigyen, sodorjon
valami nyugtalan víz.

˙
Nyomvonalunk mentén sziklák, színek,

vízbe nyúló fűzfák —
szemeink üresen exponáló objektívek,

kattogunk csupán, de már nem rögzítünk.

´
Csak a csónak rángatózása.

˙
Ajakbiggyesztés.

Kivillanó fogsorod, mintha

valamit mondani akarnál.