Kim ki-duk kapcsán...

˙

Körülbelül huszonöt éve jártam Grúziában, a fővárosban, Tbilisziben.
Már akkor elgondolkodtam: mennyire meghatározza gondolkodásunkat az európia kultúrtörténet, hogy az európai ember közönségesen a görög és római kultúrából eredezteti mai gondolkodását – legalábbis javarészt.

˙

Tbilisziben jöttem rá, hogy vannak a világnak helyei, amelyek ősibbek az általunk régieknek hitt kultúráknál.˙

˙

Tbiliszitől nem messzire van a régi főváros, uralkodók temetkezőhelye, amely a rómaiak korában amott már régen létezett.

˙
De így vagyunk a többi keleti kultúrával: a kínaival, az indiaival, a japánnal. Ha No színházi előadást lát az ember, eleinte nem érti. Azután egyszerre megnyílik és célszerű elfelejteni – legalábbis egy időre – a mi kliséinket.

˙

Az európai kultúra bölcsőjéhez, az ókori gondolkodók fennmaradt írásaihoz ragaszkodó ember nehezen „kapcsol át” a távolabbi szimbólumokra, hajlandó azokat elutasítani.
Ez a jelenség különösen megfigyelhető manapság, amikor a távol-keleti kultúra vagy annak mai változatai hozzánk is eljutottak. Filmekkel, képzőművészeti alkotásokkal, zenével, színpadi műfajokkal szemben értetlen gyakran a művelt európai is, mert nem tud lazítani, nem tud elszakadni az ismerttől, a megszokottól.

˙
Nehezíti a helyzetet, hogy éppen az európai gondolkodás bilincseit kihasználva rengeteg sarlatán, félművelt tolmács-termék lát napvilágot, néhány hetes keleti utazás sokakat „szakértővé” avat és így tovább.

˙
A magam tapasztalata sajátos. Természetesen nem vagyok az említett távoli kultúrák szakértője. Viszont egyre többször érzem, hogy számos dolog kifejezéséhez jobban tudok használni egy-egy haikut, egy-egy keleti (pl. japán) zenei vagy filmrészletet.

˙

A keleti filmek, a dél-koreai, japán és kínai filmek például nagyon termékenyítő illusztrálásra adnak lehetőséget, amihez az ismert európai vagy észak-amerikai művek olykor kevésnek bizonyulnak. Nem lehet véletlen, hogy éppen az Egyesült Államokban sok értelmiségi, művész fordul a buddhizmus felé azzal a várakozással, hogy valami „mást” talál ott, valamit, ami kiragadja abból a „siker-orientált”, rohanó környezetből, amelybe belefáradt.

˙
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy röpke beszélgetésbe keveredtem az utcán egykori kollégámmal, s véletlenül szóba került Kim ki-duk neve és munkája.

˙

Olyan orkánszerű elutasítást kaptam, amely még a durva obszcenitást sem nélkülözte, de a legenyhébb kivitelben is arról szólt, hogy Kim ki-duk: szélhámos.

˙

Ekkora értetlenség - megvallom - több órámat is elrontotta, hiszen nevezett kollégám állítólag a keleti tudományok ismerője-művelője.

˙

Én Kim ki-dukot különös, nagy művésznek tartom (bárha valóban sokan vitatkoznak a filmjein), számomra izgalmas, amint a hagyományait – amit magam részéről csak éppenhogy ismerek, inkább csak sejtek – a modern korral vegyíti, olyan különös szimbólumrendszerrel, ami persze direkt értelmezésban – akár a No színház – az európai gondolkozásban bukásra van ítélve.

˙

Ekkor aztán az történt, hogy a Csoma legendárium (film) munkatársaként valódi műként ajánlotta figyelmembe a munkáját, ami sajnos – sok zenei és helyszíni erényét leszámítva – egy giccses álmese. A keleti világot alaposan nyakonöntötték a magyar "mű-népmese" locsogásával, aminek sem Csomához, sem az őt foglalkoztató világhoz semmi köze. Tudósról gyatra mesét írni – neveletlenség.
˙

Elgondolkoztam. Egy keletre született művészt nehéz felülírni a mi gondolkodásunkkal. Ha ez ráadásul olcsó színvonalon történik, akkor baj van.

˙

De hát: ez van!...