Korányi Tamás

Esterházy Péter

avagy még egyszer - néhány hevenyészett gondolat - a "plágium"-ról...

Sietek elmesélni, hogy az itt látható montázs - saját gyártásom! - eredete számomra ismeretlen. Nem tudom kié a minden bizonnyal számítógépen készült kép, és fogalmam sincsen: ki készítette a fényképet.

Vagyis hát plagizáltam, nem vitás. Igen ám, de az az akármilyen gondolat, amit az így összehozott kép szül, külön-külön egyik kép nyomán sem jön létre. Az itt látható montázson egy biztos, hogy valószínüleg Esterházyt ábrázolja, no meg az, hogy az én lázas fantáziám hozta létre!

Az internet korában az ember hajlamos azt hinni, hogy most már a világ csupa plágiumból áll, hiszen ha például a Google képei között tallózunk, akkor számtalanszor előfordul, hogy egy-egy ismert személy neve, vagy akár egy nagyon ismert képzőművészeti alkotás (festmény, szobor) alatt egy látszólag a képtől idegen vagy független aláírás, esetleg egyszerűen egy másik név szerepel. Valahol tehát felhasználták, ha úgy tetszik plagizáltak.

Az, hogy az alkotó ember más alkotó művét, annak részletét átteszi a saját kreációjába olyan régi, mint maga az ember. Amikor a szerző még nem volt érdekes, amikor -

az altamirai barlangtól kezdve! - anonim alkotók százai hagyták ránk zseniális műveiket, akkor mi történt? Amikor nagy zeneszerzők a népzenét a maguk kontextusába emelték, amikor zenészek részleteket, egész tételeket átvettek a névtelen és megnevezhető elődök meg kortársak műveiből - akkor ők mind plagizáltak? Hogy megnevezték a forrást vagy nem - például az anoním alkotók esetében - vicces kérdés, de egyébként is az. Hiszen egy más környezetben az adott szöveg, zene vagy kép (lásd fönt!), teljesen új jelentést kap, önálló, külön életre kel. A forrás megjelölése? Nagy kérdés!

Engedtessék meg, hogy "klasszikus " példát idézzek. Schönberg rossz néven vette, hogy

Thomas Mann felhasznált tőle bizonyos elemeket, az általa megformált zeneszerző alakjához. Thomas Mann ezért a Doktor Faustus végére a következő megjegyzést írta:

"Nem tartom fölöslegesnek olvasóimmal tudatni, hogy a XXII. fejezetben ábrázolt zeneszerzési módszer, melyet tizenkéthangú sornak vagy dodekafóniának neveznek, korunk egyik zeneszerzőjének és teoretikusának, Arnold Schönbergnek szellemi tulajdona, s én bizonyos eszmei összefüggésben vittem át regényem tragikus hősére, egy elképzelt zeneszerzőre. Könyvem zeneelméleti fejtegetései általában némely részletükben Schönberg harmóniatanából merítenek.
Th. M. "

Mármost ettől a vallomástól más lett a regény? Ha Thomas Mann nem teszi meg ezt a gesztust Schönberg iránt, akkor mást olvasunk? Jogi vagy erkölcstani kérdés ez? S nem lehet nem kiolvasni Thomas Mann soraiból az akkurátus precizitás keltette iróniát - éppen talán legnagyobb írásának végén! Jót tett ez a történet az egyébként zseniális

Schönbergnek?

Amikor Vas István meglátogatta a nagy költőt -

T.S. Eliotot -, s nagy lelkesültséggel mondta el neki, hogy számos versét magyarra ültette, a költőfejedelm kérdése ez volt: a jogdíjakat elintézték?

Vagy beszéljünk

Weöres Sándorról, aki örömét lelte, hogy azt gondolják: nem is ő írta a szövegeit, hanem átvette. Ugyanis tudott írni. Blattolt, ha szerencsés ezt a kifejezést itt alkalmazni.

De menjünk a messzi múltba.

Publius Terentius Afer nevét még gimnazista koromban ismertem meg, s mivel a latin irodalom a "mániám" volt, nekiálltam s két drámáját is lefordítottam. Nekem akkor eszembe sem jutott, hogy minden idők legnagyobb "plagizátorának" szövegét olvasom, hiszen Terentius szinte szó szerint átvette a görög

Menandrosz több színművét. Mégsem tartja senki fordítónak, pláne nem beszél senki plágiumról. A Heautontimorumenos esetében még attól sem riadt vissza, hogy megtartsa ez eredeti görög címet (önkínzó a szó jelentése). Más kérdés, hogy például Baudelaire azonos görög című verse soha meg nem született volna a "plagizátor" Terentius nélkül. De - ha már a latin szerzőkről beszélünk -