Wolfgang Rihm, John Dowland és a többiek…


Mély sprituális összefüggés van Gubajdulina és Bach között – mondta Anne Sophie-Mutter, amikor 2008-ban Gubajdulina neki ajánlott hegedűversenyét bemutatta. A mai zenét elutasító zenehallgató, ezeket az összefüggéseket sajnos nem hallja meg.

[Anne Sophie-Mutter fenti megállapítását azért említem fel, mert olyik ismerőseim nem hagynak fel annak ismételgetésével, hogy engem csak az ún. kortárs zene érdekel, a régi zenét nem szeretem. Rosszul is esik olykor, amiképpen az ostobaság képes rosszul esni az embernek. – Jó néhány éve a Balkon című folyóiratban megpróbáltam érzékeltetni (más szerzők kapcsán is: ITT ) ezt a jelenséget, hogy ugyanis a régi zene és a mai zene összefügg, s sajnos annak, aki örökös kétkedésben van a kortárs művészettel kapcsolatban, valószínűleg csak képzete van a régi zenéről, ám fogalma nincsen.]

Az itt idézett lemezen négy Wolfgang Rihm opusz, egy John Dowland szerzemény, egy Stockhausen és egy Webern mű együtt kap helyet. Egyébként a Salzburgi Ünnepi Játékok (2010) programja kapcsán. (Wolfgang Rihmmel kapcsolatos bejegyzések találhatók: ITT, ITT, ITT)

A fentieket és az utalásokat ezúttal John Dowland juttatta eszembe.
A lemezről az alábbiakat idézem:

John Adams


John’s Book of Alleged Dances

A lemez címadó opusza 1994-ben készült, táncok ritmusával, hangulatával. A második, a Vonósnégyes a legújabb (2008), a Fellow Traveler pedig az első lemezfelvétel.
Ezen a lemezen Adams eddig vonósnégyesre írt valamennyi szerzeménye hallgatható.
John Adams munkásságával több helyen is foglalkoztam [ITT: ezen a lemezen egyébként a Kronos Vonósnégyes előadásában több tételt idéztem a John's Book of Alleged Dance-ból; ITT; ITT: a Doctor Atomic című operája kapcsán]
Most a címadó mű 8. 9. 10. részét (Dogjam, Habanera, Judah to Ocean), valamint a teljes Fellow Travelert idézem.

A műveket az Attacca Quartet adja elő.

69 éve

1944. március 19.

A német hadsereg megszállta Magyarországot...
A több évtizedes gyalázat /(numerus clausus, zsidótörvények, munkaszolgálat stb.) betetőzése
~~~~~~~~~~~~~~
Scheiber Sándor
Kol Nidré-beszéd

Egyre kevesebb, akinek foghatjuk a kezét. Mennyi jó barát hullt el mellőlünk. Milyen sok tennivaló lenne még. Futja-e erőből? Jut-e rá idő?
[Izsák] költő lesz. Szörnyű élményeit így szublimálja. Kiírja magából a félelmet, a borzalmat, a halál rémületét. Mintha azt mondaná: lehet emlékezni egy életen át, de fel nem adni az öröm igenlését. Nem felejteni soha, de elfogadni azt, amit a perc kínál.

Henryk Górecki


Ritkán hallani mifelénk, olykor egyenesen ostobán nagyképű „vélemények” kísérik (lásd: ITT), valamiképpen érthetetlen, hogy egy ilyen jelentős zeneszerzőt miért teszi félre a „szakma”, legalábbis, ami a publicitását illeti. Évtizedeken át élt és tanított a lengyel ipari városban, ott is halt meg 2010-ben (Katowice). Talán az a „baj” vele, hogy az egyik legerősebben avantgard szerző, akit a korábbi rendszer a háttérbe szorított, talán az, hogy hívő ember lévén a vallásos hitet a progressziv alkotással jól össze tudta egyeztetni (voltak így mások is, pl. Dieter Schnebel, vagy a korai Arvo Pärt), talán hogy résztvett egy filmben, amely a legismertebb szimfóniája (lásd: ITT) nyomán készült a vészkorszak iszonyatáról – nem tudni.  Mindenesetre nagy érdeklődéssel hallgattam a most idézett lemezén kevésbé ismert műveit: a Little Requiem for a Certain Polkát (op. 66.) vagy a Three Dancest (Op. 34.).
Góreckivel többször is foglalkoztam, ennek nyomait őrzi ez a blog is.

Most a Requiem első tételét (tranquillo) és az első táncot (presto, marcatissimo) idézem (szinte két világ!). A requiem felvételén Anna Górecka, a szerző lánya zongorázik.

Két könyv…

Mottó: A  jó ritkán történik meg, a rossz szinte mindig...

Majdnem egyidőben jelent meg két – látszólag – egymástól távoli témákat feldolgozó kötet.

1. A magyar megszálló csapatok a Szovjetúnióban

A magyar közbeszédben, de az iskolai, sőt egyetemi történelemoktatásban a második világháború idején történt két magyar katasztrófáról szoktunk beszélni. A holokausztról és a Don kanyarról.
A közös a két tragikus eseménysorban az, hogy embereket elcipeltek otthonukból, s nagy részük odaveszett. Holokauszt – Don kanyar: parallel történetek.
Most – évtizedekkel az események után - megnyíltak a levéltárak, kutathatóvá lettek az ott tárolt anyagok. A valóságnak minden bizonnyal csupán egy részéről lehet szó, hiszen a történések jelentős része valószínűsíthetően örökre feltáratlan marad.
A vég valóban közös: a pusztulás, a kíméletlen halál.
Ám ennek a könyvnek a tanulmányozása egyszerre világossá teszi: miért nem említhető a két esemény egymás mellett, azonos jellegű eseményként.


A magyar hadsereg számos tagja a végső tragédia bekövetkezte előtt súlyos háborús bűnöket követett el. Embereket mészároltak le, nem katonákat a hadműveletek során, hanem a lakosság köréből a megszállt területeken. A hadifoglyok kivégzése napi gyakorlat volt, még túl a Don-kanyar tragédiája után, a hadműveletek magyar területen folyó eseményei közepette is.

Vagyis a második magyar hadsereg pusztulása során számos tömeggyilkos, rabló, vérengző katona veszett oda, tragikus haláluk előtt bűncselekményeket követtek el. S azok közül, akik hazatértek a pokolból, ki tudja: hányan; ki tudja: miféle szörnyű bűnökről hallgattak.
A holokauszt áldozatai és túlélői, tragédiájuk előtt békésen éltek, dolgoztak – kiki a maga helyén. Gyerekek, férfiak, nők, fiatalok, öregek. A férfiak egy része már évek óta munkaszolgálatos volt. Ez külön történet, nem kevésbé tragikus, mint a deportálások: ártatlanok, vétlen előéletűek szisztematikus lemészárlása.
Tégy különbséget – valami effélét olvastam régesrégen a Talmudban.
A különbség felismerése valóban fontos, mert érthetőbbé teszi a történelmet, megtisztítja a szemléletet.
Ezt a dokumentumgyűjteményt a tanítás kötelező tételévé kell tenni.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~  

2. Lehallgatott kihallgatások

Nem tudtam – és valószínűleg senki sem tudta -, hogy 1962-ben Aczél György és Nógrádi Sándor sokórás „interjút” készített Rákosi Mátyással és Gerő Ernővel. Most ez a szöveg kötetben megjelent, s a korabeli hangfelvételek mellékletben egy DVD-n.

A két egykori rettegett vezető „vallomásai” különbözők. Gerő inkább hárítja az egykori eseményeket, többször beszél arról, hogy sok mindenről nem tudott. Rákosi valamiféle „realitásként” kezelte azt, hogy ő még 1962-ben is a hatalom távoli része, a párt katonája, s nem értette: miért szigetelik el őt a magyar és szovjet elvtársak. Elgondolkoztató a lehallgatottak és a kihallgatók viszonya is.
Számomra meghökkentő tanulságot adott ez a szöveghalmaz. Azt, hogy miként vakítja el a hatalom a még oly „művelt” és tájékozottnak hitt részvevőket. S ebben a vonatkozásban ez a hanganyag mindmáig aktuális maradt. Csak a szereplők cserélődnek…

Az viszont felháborító, hogy a DVD a lejátszókon nem nyílik meg, magam keményen dolgoztam a számítógépbe vitt anyaggal, míg sikerült elővarázsolnom: voltaképpen mit is tartalmaz ez a lemez.

Itt egy részlet a lemezről. (R: Rákosi; A: Aczél; N: Nógrádi) - A felvétel a korabeli technikai lehetőségekhez képest is gyatra, nyilván hangmestert nem vittek magukkal. A Rákosival lefolytatott beszélgetést a Szovjetúnióban rögzítették.

Bronisław Kazimierz  Przybylski

(1941-2011)

Egy ismeretlen (alig ismert?) lengyel zeneszerző.

Az a súlyosan hiányos viszony, ami a kortárs zenének mifelénk kijár, az az eredménye, hogy jelentős alkotásokkal nem ismerkedik meg a magyar közönség. Hivatottak és ugyan jószándékú intézők
sem törődnek vele. A lemezboltok, hangtárak, gyűjtemények nem figyelnek a jelenre. A lemezkiadók számára - tisztelet a kevés kivételnek -  nem üzlet. A rádiók, televíziók egészen mással vannak elfoglalva, semmint egyáltalán a kultúra terjesztésével. A közszolgálati csatornák valóban használható része szerencsés esetben az archívumok megmaradt darabjaiból kerül elő.
Hogyan is lehetne megmagyarázni egy blogbejegyzés keretein belül, hogy a mai zene semmivel sem kevésbé értékes, mint a régebbi. Hogy a barokk mesterek milyen rokonságban állnak a maiakkal – és így tovább.

Itt van tehát a magyar közönség számára nehezen olvasható nevű lengyel zeneszerző – Przybylski . Valamikor a nyolcvanas években egy miskolci lengyel zenei fesztiválon előadták egy művét. A többi néma csend.
Pedig például requiemje meghökkentően beszédes. A mai hangzások keverednek a hagyományosabb hangzásokkal. Mestermű.

Itt a Lamentáció című tételt idézem. Az énekesnő: Jadwiga Gadulanka.

Roland Petit


Az ifjú és a halál

A koreográfia Jean Cocteau mimodrámája nyomán készült. Két szereplős rövid balett, keserű mondanivalóval, remek táncosokkal (az ifjút Nurejev alakítja!).

Petit Clavigo című koreográfiájának zenéjét rosszallottam (ITT ). Ezúttal erről szó sincs. Sőt éppenhogy különösen merész ötlet ezt a koreográfiát Bach zenéjére (Passacaglia) megcsinálni.

 Kyong Mee Choi


Koreai zeneszerző, festő, költő, orgonaművész.

Az itt hallható részlet az Eternal Tao című egyfelvonásos multimédiás operájának az első tétele: The Transcendental Tao. A zenét az 1973-ban született Choi festményei kísérik.

Meghalt Kézdy György

(A felvételen Babits Mihály: Sírvers-ét Kézdy György mondja el)

A teljes rádióműsor (Babits szerepében Kézdy György) meghallgatható: ITT

John Cage a vasfüggöny mögött


A hang szabadsága

A Ludwig Múzeum kiállítása

Mindenekelőtt persze: jó, hogy ilyen kiállítás van, - mert jó. Azt már nem tudom, hogy mennyire lehet közönséget találni erre a világra. Tehát hangsúlyozom: éppenséggel jó, hogy megrendezték ezt a kiállítást.

Csak:

Nem tudok mit kezdeni azzal a koncepcióval, hogy Cage esetében a vasfüggönyről beszélünk. Cage ugyanis sohasem volt a vasfüggöny mögött. Persze testi valójában sokszor is, de éppen ez volt az alapvető jellemvonása: a tökéletes tolerancia, nyitottság. Ezt hozta Magyarországra, s ez tökéletesen ráférne a mai magyar köz- és magángondolkozásra. A mai Magyarország nem került közelebb Cage világához az elmúlt húsz év során. Akkoriban – jó ideig – egyenesen tiltották, hallani sem lehetett az ilyesmiről. Amikor meg mégis megengedtek valamit, hát abban sem volt köszönet.
Cage ugyanis munkásságának igen jelentős részében kísérleti zenével foglalkozott. S ezt annak bizonyítására felhozni, hogy az egész képtelenség – ostoba eljárás volt.

Azután meg – s most már a jelen kiállításon járunk – nem tudunk meg szinte semmit arról, hogy Cage festő és költő is volt, hogy gomba-szakkönyvét mindmáig jegyzik. Hogy rádiójátékot készített és balettzenét is komponált. Nem találtam a szombathelyi szimfonikusokhoz 1986 júliusi látogatásakor írt versét (mesostichon!), s nem hallgathattam bele abba a több mint hetven perces ütős kompozícióba, amit az Amadinda felkérésére írt (Four4).

Vagy én járkáltam a tágas termekben figyelmetlenül?

Persze ha leszűkítjük, ha beleszuszakoljuk Cage-t egy kalitkába (cage angolul: kalitka!), ha provinciális közegbe helyezzzük, s arra kényszerítjük magunkat, hogy Cage munkásságát territóriumokhoz kössük, akkor félrevezetjük a kiállítás látogatóit. A gyanútlan vendég arra jut, hogy egy különc fenegyerekről lát valamit, aki jókat nevet, s szeméből már-már az őrület villan rá. Cage soha nem akart senkit megbotránkoztatni. Humorral és iróniával nézett önmagára is, de halálosan komolyan vette, amit csinált.
S nem szerencsés ilyenformán felszabdalni. Cage számára nem létezett a vasfüggöny. Mi pedig – szemléletileg – mindmáig mögötte élünk.
Fogalmam sincsen, hogy mennyit tud meg Cage-ről az, aki ezen a kiállításon találkozik vele először. Gyanítom, hogy nem érti: mi a fenének csinálnak egy ilyen „figuráról” kiállítást.
Hogy ez a figura katasztrofálisan hiányzik a gondolkodásunkból, a szemléletünkből – eszébe sem jut. Az persze igaz, hogy megértéséhez fáradság kell, aki szórakozni akar, az más kiállításra menjen.
Ez a kiállítás – sajnos – nem kockáztatta meg ezt a fáradságot.
[A kiállítás Cage mellett még számos avantgard művésszel foglalkozik. Itt csak a Cage vonatkozásokra reflektáltam! - Az ember belép a tágas termekbe Cage iránti érdeklődés folytán, s aztán kiderül: a kiállítás jelentős része csak lazán köthető Cage-hez.]

Viszockij töredékek

Bob Wilson Hamlet-mondása nyomán, amely mindössze harmincnégy másodpercben hallgatható a YouTube-on, s amelyre párizsi barátaim hívták föl a figyelmemet – Vlagyimir Viszockij jutott eszembe.
Viszockij a Wikipédia szerint énekes, dalszövegíró, költő és színész volt. Rövid életét (42 év!) javarészt a Szovjetúnióban élte, állandó tiltások és veszélyek közepette. Ez lehet az oka, hogy alig maradt róla film-dokumentum. A dalestjeiről gyenge minőségű amatőrfelvételek nézhetők csupán. 1987-ben – nyolc évvel a halála után -megjelent két orosz videószalagon egy gyűjtemény. De ahogy lenni szokott ezek a szalagok javarészt különböző visszaemlékezéseket tartalmaznak, amelyek persze érdekesek (Viszockij anyja is beszél a fiáról); egykori művésztársai vallanak róla, de például a Hamlet előadásból mindössze néhány percet örökítettek meg. Az is a próbákon készült. Pedig Viszockij a Hamlet előadással külföldön is megfordult, Magyarországon is előadták.

Viszockij felesége az orosz származású francia színésznő, Marina Vlady volt.

Viszockij versei oroszul két vaskos kötetben jelentek meg. Magyarul válogatott versei olvashatók.

Egy verse 1965-ből:

Ifjú koromnak ne szentelj időt!
Szóra sem érdemes, jobb elfeledni.
Jézus harminchárom volt, hogy Júdás elárulta őt,
Én tizennyolc, és besúgott valaki.

A többi tizenegy apostolban -
Jézusnak jobb volt, mert - mégiscsak hihetett,
Én meg azon töprengek cellámban,
Vajon melyikük volt, ki hűvösre tett.

Az itt következő videoklipben igyeztem a dalszerző és előadó művészt felidézni, egyik dalát éppen Marina Vlady hallgatja egy magnófelvételről. Néhány szóban vall pályafutásáról, s végül az említett. Hamletből a nagymonológ. Viszockij az előadás előtt, már Hamletként, egy dalt ad elő (Paszternák verse). Lázadó Hamlet volt. Hamlet, aki lázad a kor, a gyilkos szemlélet és a maga tehetetlensége ellen. Egy ember, aki nem tudta elhatározni magát – mondta volna állítólag Shakespeare maga. Mindenesetre Viszockij Hamletje sem képes dönteni, mígnem a körülmények rá nem kényszerítik, ám lázad önmaga, a konvenciók, az ember állapota ellen – éppen ez teszi mindenkor aktuálissá, s Viszockij alakítása ezt, a világ dolgait már-már az őrület határán érzékelő Hamletet jeleníti meg.

Roland Petit


Clavigo

A balett Goethe fiatalkori drámája alapján készült. A dráma romantikus tartalmát (Clavigo hódításai, vonzódásai, bűnhődése) Roland Petit merészen olyan erotikus tartalommal cserélte fel, amilyen ritkán látható táncprodukcióban.
Ez a produkció példája annak, hogy a klasszikus balett milyen jól ötvözhető a modern tánccal – szinte mozdulatról mozdulatra. A mozgást tehát nagyszerű figyelni.
De a zene!  Gabriel Yared „kompozíciója”, amely felfogásában szinte csak másodpercekre azonos a koreográfiával. Javarészt csöpögő operettes olcsóság, holott a tánc feszültségekről, szenvedélyekről, indulatokról és mindenekelőtt a vágyról szól.
Megpróbáltam a zene nélkül nézni (javasolom!), máris másról szólt a dolog, nem szólt közbe a koreográfiával ellenkező romantikusan szenvelgő zene. Szinte hallottam valami inkább odavaló zenét…

Kerestem valamit, s „barbár” kísérletként néhány perc alá Alfred Schnittke zenéjének két részletét próbáltam illeszteni (Gogol Suite). Szakemberek ezt nyilván megengedhetetlennek minősítik, én azonban mindjárt jobban éreztem magam.

Nagy kár, mert a tánc tényleg nagyszerű, Roland Petit felfogása tökéletesen adekvát. Goethe romantikus története így szól a huszadik században (a felvétel 1999-ben készült).
A két itt nézhető részlet közül az első az eredeti felvétel részlete, a második pedig a fent említett néhány perces "kiigazítás".

Pina Bausch


Kontakthof

Ez a koreográfia aligha nevezhető balettnek. Bausch színháza ennél összetettebb. A Kontakthof az emberi érintkezés, kommunikáció lehetőségeiről szól. Nehezen meghatározható, hogy derűs játszmák zajlanak-e a néző előtt vagy tragikus történések. A fájdalmas groteszk elemeket sem nélkülözi.
Az 1978-ban bemutatott opuszt 2000-ben merészen átalakította öregekre, pontosan hatvanöt felettiekre, bizonyítva, hogy ha módosult formákban, de végülis ugyanazokat a játszmákat bonyolítjuk élethosszant.
Az előadás több, mint két órás, így egy-egy mozaikdarab hosszan elnyúlik. [Teljes egészében megnézhető: ITT]
Néhány részletet próbáltam kiemelni és valamiféle látvány-mixszé keverni.

Memento  ~  1944

Bokor Miklós ~ Wiener Pál

Leszámolhatunk-e Hitlerrel?

A Franciaországban élő magyar festő (Bokor Miklós) és pszichiáter (Wiener Pál) közös könyve.

A feldolgozás különös érdekessége, hogy a szerzők hivatása látszólag távol esik egymástól, valójában azonban gondolkodásukban sok közös van. A festő ezen felül még Auschwitzot is megjárt túlélő.
A könyv magyar nyelvű kiadása rendkívül aktuális, hiszen a címben kérdve kiáltó mondat napjainkban Magyarországon (részint másutt is) napi kérdés, a hitlerizmus, a náci eszmék újra meg újra parázslani kezdenek. Magyarországon a kérdésre adható válasz kimondatlan, a magyar részvételt a szörny-tettekben manapság sokan vitatják, mi több tagadják.

Két részletet idézek:

Egy részlet Hitlerről:

Akadt egy ember, Hitler, aki azt hitte magáról, hogy fölötte áll a közönséges világnak, prófétai küldetése van, amit megpróbált beteljesíteni. Nem ismerte a kételyt, soha nem kételkedett önmagában. Megvetette a családját, ám annál többre tartotta germán törzsi eredetét. A számára kedvező körülményeknek köszönhetően sikerült sok embert elszédítenie, számos sodródó egzisztenciát a szolgálatába fogadnia, és fantazmáit a gyakorlatba is átültetnie. Megpróbálta újrateremteni az első világháború lövészárkaiban dívó, narcisztikusan túlfűtött kollektív hangulatot. Hitlernek nem voltak aggályai, mindent akart, szinte mindenkit megvetett, nem voltak valódi érzelmi kapcsolatai. A nárcizmusa repítette, és hajtotta a gyűlölet, amelybe egész érzelmi élete összpontosult; eget-földet megmozgatott, hogy megszerezze a hatalmat. Követői igen hamar ráébredtek, miféle előnyökkel jár a Hitlernek való engedelmeskedés. Mi leszünk az urak, gondolták. És miután megszerezték a hatalmat, valóban fontos személyek lettek, szórakozhattak, bárkire való tekintet nélkül. Először a zsidóknak rontottak neki, úgymond megelőzésül, azt hívén, hogy veszélyt hoz rájuk ez a démoni ellenség, ahogyan az ő deliráló Führerük állította. „Hatalmas titánokká" váltak. Ehhez elég volt védtelen embereket gyilkolniuk.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A manapság elfeledett vagy eltagadott magyar részvételről:

Az impulzust Adolf Eichmann adta, ám az elfoglalt országokban már tapasztalatot szerzett deportálási szakértők száma csekély volt. A magyarok tehát saját eszközökkel, német részvétel nélkül hajtották végre a deportálást (kiemelés tőlem). A magyar csendőrség a németek által is dicsért hatékonyságának köszönhetően vidéken két hónap alatt véghezvitte a feladatot: 437 ezer zsidót gettósítottak, majd deportáltak Auschwitzba és egyéb koncentrációs táborokba… Az ország lakossága nem reagált a zsidók elhurcolására.... A Budapest környéki kisváros bámészkodói tétlenül nézték, amint a csendőrök szoros őrizet alatt a pályaudvarra terelik a családjával és más zsidókkal együtt, és bevagonírozzák őket.

Henri Dutilleux


A 97 éves francia zeneszerző legújabb – 2013-as lemezét adta ki a Deutsche Grammophon.

Három jelentős kompozíció hallgatható meg a lemezen. A legrégibb az 1997-ben írt The Shadows of Time, amelynek harmadik tétele (Mémoire des ombres) Anna Franknak állít emléket (ebben a műben három fiú-énekes énekel).

A „Tout un monde lointain…” 1970-es mű, csellóverseny, amelyet a kitűnő finn csellóművész, Anssi Karttunen, ad elő a Francia Rádió Zenekarával, Esa-Pekka Salonen vezényletével

A lemezen szereplő első mű a legújabb, 2003-ban bemutatott kompozíció (Correspondances). Különlegessége, hogy klasszikus szövegeket (Rilke, Szolzsenyicin, van Gogh) értelmez.

Itt mindhárom műből idézek részleteket.
Az első: Rilke versének töredéke:

Többé ne a fülnek… hang,
mely – mint mélyebb hallású fül -
hall minket, színleg értőket.
Terek fordulása…

Az énekes: Barbara Hannigan.

Sirály


Anton Csehov ~ Rogyion Scsedrin – Maja Pliszeckaja

Ha valaki kételkedett volna abban, hogy Csehov világát zenében és főként táncban ki lehet fejezni, annak íme a bizonyíték.

Scsedrin zenéje, s Pliszeckaja koreográfiája és tánca tökéletesen jeleníti meg Csehov világát: a lelassult, értelmét vesztett életet és a viharos belső indulatokat.

A moszkvai Nagy (Bolsoj) Színház 1980-as előadásának felvétele 2009-ben jelent meg DVD-n.

Egy részlet ~ fásult rezignáltság, szerelem és kirobbanó, elkeseredett indulat:

Pina Bausch


Orpheus und Eurydike

Éppen egy évvel ezelőtt hoztam szóba Gluck operáját annak kapcsán, hogy Robert Wilson rendezésében láttam a felvételt (2000-ben készült). Egy néhány perces részletet idéztem is akkor a felvételből [ITT].

S most itt van Pina Bausch táncoperája Gluck zenéjére.

A képzelőerő, az átérzés és a megrendítő mozgás kombinációjából született 2008-ban ez a remekmű, amelyben a szerepeket egy-egy énekes és táncos alakítja.

Csak néhány perc:

Alföldi Róbert és Charpentier


Marc-Antoine Charpentier - Trois Histoires Sacrées

Három bibliai történet francia-magyar koprodukcióban

A Versailles-i Királyi Kastély évszázadokon át megőrizte pompáját és egyedüli fennhatóságát a barokk művészetben. A Kastély minden évben fesztivált rendez a barokk zene legjobbjainak részvételével, ám első alkalommal állított fel koprodukcióban operát külföldi partnerrel.
Ez a megtiszteltetés  magyar művészeknek jutott, akik 2005. decemberében a Versailles-i Kastélyban, a Napkirály eredeti játszóhelyén, francia művészekkel közösen mutatták be a barokk zeneszerző, Marc-Antoine Charpentier (1643-1704) Trois histoires sacrées című, három történetből álló darabját.
Versailles-ban volt az első előadás 2005. december 6-án, a második előadásra Budapesten, a Thália Színházban került sor 2006. március 21-én.

Az előadás rendezője Alföldi Róbert volt.

Négy részletből készítettem pár perces keresztmetszetet a nagyon gyenge amatőr felvételből. A montázs nem a zenei vonatkozásokat emeli ki, hanem a rendezést. Az énekesek, a kórus mozgása, a táncosok közreműködése, megannyi bizonyíték: mennyire fontos a látvány, a rendezés.

A sok éve történt esemény felidézését az is aktuálissá teszi, hogy a budapesti Nemzeti Színház művészeti sorsát a jövőben nem Alföldi Róbert fémjelzi majd…

Joyce  – újratöltve…

Most jelent meg Joyce - megint.  

Az Ulysses.

Új fordítás?  Vakmerő vállalkozás Szentkuthy Miklós fordítása után!

Kappanyos András szerint:

Az újrafordítást számos változás teheti szükségessé és sürgetővé. Meg­változhat az eredeti mű világirodalmi pozíciója, megváltozhatnak a befo­gadó irodalom belső viszonyai (beleértve magát az irodalmi nyelvet), új tendenciák léphetnek színre a műfordítás elméletében és gyakorlatában - miáltal az olvasók is mást kezdenek várni egy fordításszövegtől -, s ami talán a legmélyebbre ható változás: maga az olvasás módja, a szövegek elérésének, kezelésének feltételrendszere is kicserélődhet. Az Ulyssesszel Szentkuthy Miklós fordításának 1974-es megjelenése óta ez mind meg­történt.

Ez a szöveg számomra értelmezhetetlen. Mondhatom szigorúbban: értelmetlen.

Vegyük az újrafordítást egyáltalán. Arany János például lefordította Shakespeare   Hamletjét. Azóta sem sikerült igazán újrafordítani. Azért – gondolom -, mert nem sikerült adekvát szöveget létrehozni. 

Az Ulysses új fordítása nem új fordítás. Egyfajta szerkesztés. Hogy jó-e? Nehezen eldönthető. Induljunk ki Szentkuthyból. A Prae alapján Szentkuthyt szokták úgy is emlegetni, mint Joyce magyar „változatát”. Ha ide helyezzük a fenti Kappanyos szöveget, akkor nekiláthatunk Szentkuthy újrafordításának – pardon: újraírásának.

Joyce-szal amúgy is baj van. Nem elég hozzá a szövegértés, vagy a „regény”-nyel szemben támasztott minden áron való élvezeti igény.  Joyce-hoz valamiféle szemlélet kell. Ez sok okos embernek sincsen. Joyce-hoz legalább. Szerb Antal például (aki irodalomtörténetében nem egy korlátolt kijelentést is megkockáztatott!) így szólt Joyce-ról: „…talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész”.  Mit tegyünk? Vajon hogyan olvasta volna Szerb Antal Esterházyt?
Mutatok egy számomra kedves részletet. Előbb Szentkuthy szerint:

  Méhében már a magzat mindenektől felmagasztal­tatott. Embrióimádó emberiség. Ami ilyenkor meg­adható, megadatott neki. Puha ágyban bábák vigyáz­nak rá egészséges táplálékkal, csupa nyugalom, tiszta pólyák, mintha már világra hozta volna és bölcs előre­látással elrendezve minden, nem kevésbé orvosságok és sebészeti eszközök, az ő bajában szükségesek, meg nem feledkezve a legvonzóbb képek szemléltetéséről földgolyónk különféle szélességi és hosszúsági fokai­ról, velük együtt mutogatván ábrákat istenekről és emberekről, melyek szemlélete a szülőutakon tágító hatású, és általában könnyíti a szülést a magas napfé­nyes részarányos derűs szülőotthonban, mikor graviditásának manifeszten előrehaladott állapotában eljött legvégső ideje, hogy befeküdjön.

Egy ember örök vándor ott megállt a házkapunál a közelgő éjszakában. Izrael népe szülte bebolyongta a föld határait vándorlása végtelen. Merő irgalom őt magánosan a házhoz vezette.

Mármost az új változat:

Méhében a magzat magasztaltatik. Áldás áramlik amaz állapotra. Ami az időben adható, néki bőséggel adatik. Díványát bábák vigyázzák, tápláló étkekkel, nyugalomban, környül tiszta pólyák, mintha szülne már, bölcsességgel elrendezve minden: ehhez járulnak az esetéhez illő orvosi szerek és sebészeti eszközök, meg nem feledkezve a földgolyónk különféle szélességi fokait mutató látványos isteni és emberi képekről, melyek szemlélete a félrevonult nőszemélyekre nézvést duzzadt állapotukban jó­tékony hatású, s dolgukat megkönnyíti a magas napfényes jól épült derűs szülőotthonban, ha a szaporodási készség láthatólag előrehaladott álla­potában annak sora elérkezvén befeküdtek, mert idejük kitelt.

Valamely vándorember állott meg a házkapunál a közelgő éjszakában. Izrael népéből volt való az ember, a föld fertályait szerte bebolyongta. Merő emberi irgalom volt, mi őt magánosan ama házhoz elvezette.

Képtelen vagyok meggyőzni magam Kappanyos állításáról. Ez a változat nekem szürkébb, de még értelmileg is vitatható (Szentkuthy ezt mondja: mintha már világra hozta volna – az új fordítás ezzel szemben: mintha szülne már.) S az, hogy emez az olvasás mai módjához alkalmasabb lenne? Valamiképpen Szentkuthy szövege közelebb maradt (ha ez egyáltalán lehetséges a fordítás mesterségében) Joyce szemléletéhez.

Szerencsére az új fordító-műhely (Gula Marianna,
Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid) öles részeket vállaltan átvett Szentkuthytól.

Amikor Klaus Schöning 1979-ben (Szentkuthy fordítása 1974-ben jelent meg!) egy  interjú során Cage-et   Joyce-ról kérdezte, azt tudniillik, hogy kit tart a legtöbbre az irodalomban, így válaszolt:  Azt hiszem Joyce  az…Mindmáig lenyűgöz Pound, Stein és Joyce. De azért leginkább Joyce érdekel… az a világ, amelybe Joyce-szal beléphetünk, alig ismert a számunkra…Nem juthatunk a végére, nem tudjuk megérteni, nem tudjuk megoldani, nem érezhetjük, hogy befejeztük…szükségünk van egy nyelvre, amelyet nem kellene lefordítani.

Mármost mit kezdjünk Ezra Pound, Gertrude Stein szövegeinek olvasási módjával? Vagy mondjuk Beckett verseivel, szövegeivel?

Amikor Cage rádiójátékot (Roaratorio) készített  Joyce szövegei alapján, a rádiós szerkesztő ezzel adta vissza: hosszú és unalmas. Cage így válaszolt: Igen. És mi a probléma? -   Később a rádiójáték elnyerte a legrangosabb rádiós díjat.

Nem vitatom: lehet, hogy szükségessé válik klasszikus szövegek újrafordítása. Gyanítom: ez az állítás nem a legjobban sikerült fordítások nyomán indokolt.

Szentkuthy Joyce fordításának esetében nem ez a helyzet. Nem érzem indoltnak, hogy hozzányúltak…

A könyv borítója telitalálat, koncepciójában Cage An Alphabet című lemezének a füzetére emlékeztet.

Itt idézek néhány percet  Cage Ordítóriumából (Roaratorio). A hangjáték szövegét Cage Joyce nyomán, az ő szóhasználatával írta. Joyce neve a szöveget végig kíséri középütt, függőlegesen (mesostichon). Felmerülhet mármost a kérdés: Joyce neve szerepel-e a szövegben? A szöveget Cage mondja (recitálja) végig, csak időnként válik érthetővé, nagyobbrészt a zaj és zene keveréke mögött rejtőzködik. Íme egy részlet a hangjátékból: