Rilke

Rádióműsor

A műsor a következő Rilke művek alapján készült:

Malte Laurids Brigge feljegyzései

Rilke Kristóf kornétás szerelmének és halálának legendája

Kiolthatod szemem

A végrendelet

Mária életéből - A Passió előtt

Szonettek Orpheushoz, I, 9.

Worpswede

Az apostol

Első duinói elégia

Előérzet

Mesék a jó Istenről - Dal az igazságról

Őszi nap

Az est az én könyvem

Saját halálát add

Jer hát, te végső

Orpheusz, Eurüdiké, Hermész

Sírfel­irat

~~~~~~~~~~~~~~~~~

          Zenék:

          
          Weber:Klarinétötös Op.34. II.tétel-Fantasia

           Nono: A lélegző lét  

          Richard Strauss: Halál és megdicsőülés  

          Hindemith: Mária élete  

          Liszt-Tousainnt-Salessel: Liebestraum

          Foss: A Parable of Death

          Schönberg: Négy dal Op.  22.   

          Stockhausen: Sirius

          Berio: Kórus 

          Lalande: De profundis     

          Bach: Karácsonyi oratórium No.10. Sinfonia

          A műsor meghallgatható: ITT

          

        

Hol van a pokol?!

Sartre Zárt tárgyalás című - mostanság is nagyon aktuális - színdarabjában három halott egy szállodában találkozik, luxus körülmények között, lakáj-szolgálattal stb. „él”. A színmű a három ember együttélésének, megélt életüknek a pokláról szól.

A darab lényege:

Válogatva videószalagok között…

Vityebszk felett…

(Chagall…)

Groó Diana rendezte…

Néhány perces film…

Mahler  ~  Schönberg

Schönberg egyszer azt mondta, hogy három mestere volt. Két Richárd és egy Gusztáv.

A két Richard: Wagner és Strauss.

A Gusztáv – Mahler volt.

Én Mahler 5. Szimfóniájának első tételében az itt idézett röpke részlet alapján értettem meg Schönberg mondását.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

És ha az imént Mahler 5.Szimfóniáját említettem, hadd tegyek hozzá még egyet. Talán sohasem hallottam még ennyire pontosan kifejeződni a gyász pszichológiáját a zene eszközeivel. A kétségbeesett, indulatos pillanatok váltakoznak a megbékélt belenyugvással.

Christoph Eschenbach nagyszerű vezényletével érdemes egy részletet meghallgatni az 1. tétel (Gyászinduló) elejéről.

A teljes felvétel megnézhető-hallgatható: ITT

Bryan Magee: Wagner világképe

A nagy operák filozófiai háttere

A könyv szerzőjét magyarul ebben a könyvében ismerhetjük meg. Olvasása ambivalenciát kelt. Wagner személyisége ugyanis ellentmondásos, olykor egyenesen gonosz, szemlélete előítéletes és indulatos, antiszemitizmusa közismert.

Zenéje pedig!... Talán nem túlzás azt mondani, hogy a 20. század zenéje szinte elképzelhetetlen Wagner nélkül. Schönberg például egyik mesterének tekintette. És így tovább.

Magee annak az ambivalenciának jegyében írta, ami Wagnert körülveszi. Nem Wagner zenéjét, hanem a személyiségét. Így az a paradox helyzet alakulhat ki, hogy az olvasó – miközben Wagner valamennyi negatívumát megismeri – megszereti mégis és kiváncsivá lesz a zenéje iránt, ha addig nem ismerte. Ez pedig a könyv erénye. Az, hogy a szövege népszerű, inkább mondanám: egyszerű – csak mifelénk téma, az angolszász területen az ítészek nem gondolják alacsonyabb értékűnek, ha szövegeiket az olvasók – minél többen – megértik.

Fáy Miklós  kritikája a könyv szolgálatába szegődve szintén ambivalens. Mindenesetre végülis nem lehet pontosan megítélni, rá akarja-e venni olvasóját igazán a könyv elolvasására. Utolsó mondata nekem árulkodóan pejoratív. „Beethovennek nincs Kórusszimfónia című műve” – írja. Ha már, hát ideírhatta volna: valóban szoktak így – hibásan – beszélni az 1808-ban készült Kórusfantáziáról   (Fantasie für Klavier, Chor und Orchester c-moll, op. 80.), amely kétségtelen előképe az 1823-24-ben komponált Kilencedik Szimfóniának (d-moll, op. 125.)  

Itt két tételt (Marcia, assai vivace – Allegro; valamint Presto) idézek a Beethoven opuszból:

Az utolsó tíz perc…

Vidnyánszky Attila mondta, hogy az Alföldi rendezte István, a királyt az utolsó tíz perce alapján elfogadhatatlannak tartja.

Ez a kijelentés (persze sok más is) töprengésre késztetett: mi lehet az oka annak, hogy miután Vidnyánszky mindent elnyert, mindent félretolt, ami az útjában volt, mégis minduntalan sértődöttségről tanúskodik, támad, ostobáskodik, csúsztat.

 „Nem elég-szindrómá”-nak  neveztem el valamikor ezt a jelenséget, amikor akár a tehetséges ember  tudattalanjában ott lappang,  hogy más  tehetségesebb,  jobb stílusú stb., egyszóval bizonyos áhított értelemben többet ér. Ez persze csak a tudattalanba temetve létezik.

És ekkor jutott eszembe az a név, amellyel kapcsolatban valamikor régen pontosan ezt a terminust kitaláltam.  Ki-ki ítélje meg: vajon miért juthatott újra eszembe éppen most, éppen ő.

Egy tehetséges költőről van szó, akiről Illyés Gyula 1941-ben a Nyugatban ezt írta: Tragédiája az volt, hogy hazulról hozott, eredeti, valóban ősi tehetségét itt nem tudta gyarapítani, fölvértezni sem. – Az „itt” az a várost jelentette.

Sértő Kálmán (1910-1941)

A progresszív indulású költő nagyot változott a „városban”, s végreis tönkrement. Minden bajáért – s ebben a korszellem is segítette – a zsidókat tette felelőssé. Ma azt mondaná: a kozmopolita, nyugatimádó liberálisok.

Itt és most néhány szövegét idézem:

Megszoktam a zsidó simogatást, a pénzt. Megszoktam, hogy a drágább mozikban, színházakban, mulatókban, éjszakai bárokban, nagykereskedésekben csak zsidót lássak. Azt is megszoktam, hogy a Teleki téren tartózkodó kubikusok között ne lássak zsidót. De nem láttam zsidó kéményseprőt, sem zsidó utcaseprőt, és ami a legfőbb, nem láttam hatgyerekes zsidó családot dideregni éjszaka egy ligeti padon. Zsidót csak főszerkesztőnek, bankárnak, színházigazgatónak, kereskedőnek láttam, akik mindig el tudták érni, hogy gyengítsék, sorvasszák és idő előtt megöregítsék a magyart.

***

Odakerültem a művészetet csak üzletileg pártoló, tehát lelkileg nem humanista zsidó elvtársak karjai közé. Kerek hat esztendeig virgódtam a zsidók között, közben megismerkedtem, nagy káromra – bárókkal, grófokkal és válogatott cigánygyerekekkel. Később felkelt bennem a bátor vágyódás napja: nemzetiszocialista lettem...

***

ha meghalok, tűzzenek kihűlt szívem fölé egy nyilaskeresztet...

***

Szomorú, hogy ez az indulat sok versében is életre kelt.

Egy versének részlete:

Petőfi és a zsidók

A zsidók szeretik Petőfit,

Az nem zsidózott, orrhangolják.

Nem, szegény Sándor, más baja volt,

Javában virágzott az osztrák.

Akkor még magyar színészek voltak,

Magyar írók, több más efféle,

Ha látott is egy rongyos zsidót,

Jövőjét nem vehette észre.

Zsidó jövőjét nem láthatta,

Akik most erőszakkal, dallal,

Magyar ruhába öltözködve

Seftelnek, rajtunk diadallal.

Az indulatok, a gyülölködés (és talán sommázva ide sorolható: az antiszemitizmus és mindenféle rasszizmus is) pszichés okai között minden bizonnyal előkelő helyet foglal el a kisebbrendűségi komplexus.

István, a király

(Alföldi Róbert rendezése)

A helyzet az, hogy elolvastam az elismerő, kételkedő, gyalázkodó és mocskolódó irásokat az opuszról. Olvastam, hogy istentagadó, hogy hazaáruló, hogy unalmas, hogy gyenge és így tovább a végtelenségig.

Alig emlékszem arra, hogy a nagyérdeműt, meg olykor a szakmát ennyire megosztotta volna egy színpadi opusz.

Na és ezután megnéztem az előadást a tévében.

Nem értem, keserűen nem értem: mi a baj ezzel az előadással. Jó, az énekhangok nem kristályosak, a szerepjátszással kapcsolatban is lehet (jogosan?) fanyalogni. De az, amit Alföldi a színpadra rakott, az az ország ezeréves kínja-baja. Ez az ország mindmáig az elintézetlenségek mocsarában dagonyáz. Mindmáig nem tudja, kivel azonosuljon, kit higgyen, kit szeressen.

Istvánt? Aki kétségtelenül hatalmas erőszakkal szuszakolta Európába ezt a szinte törzsi elegyet?

Koppányt, aki a hagyományok hatalmát akarta keményen megőrizni?

Vagyishát mindmáig eldöntetlen: hova tartozik ez a nemzet?  Megosztott kegyetlenül, nem tud több gondolatban együtt élni. Folyvást elszúrja, valahány kultúrált, tudó kezdeményezés feltűnik a láthatáron.

Ebben az értelemben teljesen aktuális Alföldi darabja,  miközben nem aktualizál, még a terror-katonai egyenruhák és anakronisztikus mozzanatok ellenére sem.

A befejező Himnusz a legelkeserítőbb. Be van zárva ez a nemzet a szentkorona tanába; folyvást kitörne, de a kis, pitiáner önkényecskék újra meg újra rátelepszenek, szorosabbra zárják koronás börtönét.

Erről szólt ez az este, ez az előadás. A keserű mondanivaló plaszticitása feledtette a gyengeségeket…

Sławomir  Mrożek meghalt

(1930 ~ 2013)

„Érdekelhet-e az önéletrajzom valakit, aki még sohasem hallott arról, hogy létezem? Nem vadásztam elefántra, nem voltam sem titkosügynök, sem John Kennedy szeretője. Nem követtem el semmit, a leghétköznapibb bűntényt sem, még átlagosnak mondható ferde hajlamaim sincsenek. Nincs semmi pikáns titkom, amit be kellene vallanom, mivel kelthetném hát fel a nagyközönség érdeklődését? 1930. június 29-én születtem. Nem emlékszem, hogyan történt, kénytelen vagyok hát elhinni. Ha van valami más élet a halál után, valószínűleg a halálomra sem fogok emlékezni. Elég szomorú, mert ez azt jelenti, hogy nem lehetünk biztosak sem abban, hogy vagyunk, sem abban, hogy nem vagyunk."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ 

A színész

A nagy színész temetésére télen került sor. Hóvihar csapdos­ta a temetésen részt vevők fedetlen fejét. A sírgödör köré gyűlve türelmesen hallgatták a beszédeket, de gondolatban már valamennyien arra vártak, hogy legyen vége a beszédek­nek, szórjanak egy-egy marék földet a gödörbe, és felvehes­sék a sapkát.
Ekkor az elhunyt kollégája, szintén nagy színész, kiejtette kezéből a szép szőrmesapkáját, s az beleesett a gödörbe.
Mindenki észrevette, bár senki sem mutatta. Azt is vala­mennyien látták, hogy milyen nehéz helyzetbe került a szí­nész.
Bemászni a gödörbe a sapkáért, illetlenség volna. Benn­hagyni a sapkát, tiszta hülyeség. Nemcsak azért, mert biztos megfázás, nemcsak azért, mert kár a sapkáért, bár ez sem mellékes. Mindenekelőtt azért, mert hazamenni azzal a tu­dattal, hogy te itt vagy, a sapkád meg már ott, a sírban, még ha a máséban is, hogy valamiképp megelőzött a sapkád, és vár, sőt hív téged - rémes.
Így hát feszülten figyelték, mihez kezd a színész. De az meg se rezdült, s amikor rá került a sor, a következő beszédet mondta:
- Drága és Felejthetetlen Barátom! Távozol tőlünk ezen a
fagyos, téli napon. De ennél is nagyobb hideg vár Rád az
utazásod végén, az Öröklét hidege.
Felemelte a hangját, és nem lehetett nem csodálni a te­hetségét:
- Mit is adhatok Neked e hosszú útra? Csak az elválás
mélységes szomorúságát, hogy ne mondjam: kétségbeesését, valamint jelképesen azt, ami a legközelebb áll hozzám, a saját fejfedőmet. Igen, odaadom Neked, lemondok róla a Szá­modra. Mert ott, ahova Te készülsz, jobban fázol majd, mint most mi itt. Szolgáljon Téged a másvilágon, ahogy engem szolgált a földön.
Elismerő  moraj hallatszott.
- De az Égre! ... - kapott a fejéhez. - Jól tettem-e vajon? Mindannyian ismertük végtelen szerénységedet, mi sem áll
távolabb Tőled, mint a hiúság s a talmi ragyogás, az a sapka pedig szibériai rókaprém, majdnem hogy új, és kétezeröt­százba került. Vajon ahelyett, hogy a szolgálatodra lennék, amit igazán őszintén remélek, nem sértettelek-e meg Téged holmi e világi gyarlósággal, múlandó pompával, hitvány csecsebecsével, mely mindig utálatos volt Előtted e földi siralomvölgyben, s mely oly haszontalan leend az Égi Királyságban? Valóban, kezdek kételkedni tettem értékében, bárha a legjobb hiszemben cselekedtem.
A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt. A színész pedig intett a temetőszolgának, hogy hozza fel a sapkát a gödörből. Amikor az teljesítette az utasítást, levette a sírásó fejéről az ócska tányérsapkáját, a sír fölé tartotta, és rövid szünet után ekképp fejezte be a beszédet:
- Fogadd hát, amit választottál volna, ha választhattál volna!
Majd olyan drámai mozdulattal hajította a gödörbe a
sapkát, olyan tökéletesen kiszámított pillanatban és helyen, hogy felcsattant a taps. A színész meghajolt a sír felé, de csak egy negyed fordulatot tett. Tudni való, hogy nem illik háttal meghajolni a közönségnek.
Nem tudni, hogy később adott-e kártérítést a sírásónak a sapkáért. Van, aki szerint csak kezet fogott vele, amikor a sírásó bátortalanul keresztülfurakodott hozzá a hódolók tö­megén. De egy igazi művésznek nem kell fizetnie, ő pedig igazi művész volt. 

Sylvia Plath


Rádióműsor

A felhasznált művek

Sylvia Plath: Naplók
Gergely Ágnes: Nyugat magyarja
Virginia Woolf: A  világítótorony 
S. Plath: Kórházi blue; Apu; Üvegbura
D.H. Lawrence: Szeretkezés és bizalom

S. Plath:  Metaforák; Határvonal; Levél Eddie  Cohennek  (1953. dec. 28.);  Leszbosz
Goethe:  Faust/I
S. Plath:  Interjú; Lázárasszony; Ariel
Schopenhauer: Az öngyilkosságról

Thomas Bernhard: Egy gyerek megindul ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~  Zenék: Linda Bouchard: Pourtinade    Hindemith: Sonate für Viola solo Op. 25. nr. 1. Roy Harris: Duo for Cello and Piano   Cage: Hymnkus                                         Messiaen: Et exspecto ressurectionem mortuorum James Drew: Sonata "Appassionata"   Cage: Two5   Morton Feldman: Piano and String Quartet     Schubert: Gretchen am Spinnrade Cage: Solo for Voice 79 Cage: Totem Ancestor ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ Meghallgatható: ITT

A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét

A cím sokak számára bizonyára meghökkentő. Az írás az egyik legtekintélyesebb neurológus-pszichiáter  - Oliver Sacks - tanulmánya. Esettanulmányait közreadó kötetének címadó fejezete.

Az írásnak három szereplője van: az egyik maga a könyv szerzője; a másik a páciens dr. P, tehetséges zenész, kultúrált, széles látókörű ember; a harmadik pedig dr. P felesége.

A téma az a jelenség, amikor valaki bizonyos részleteket az átlagosnál intenzívebben felismer és elemez, másokat pedig nem vesz észre. S eközben a megfigyelt tárgyak, emberek szerepe akár – látszólag önkényesen – cserélődhet is.

A kérdés, hogy mi okozza ezt a jelenséget. A szakember részletesen számot ad megfigyeléseiről, megoldást azonban nem talál. Annál is nehezebb lenne megoldást találni, mert a jelenség nem állandó, gyakran csak időleges, olyannyira hogy a páciens felesége is sokszor azt gondolja: férje viccel.

A tanulmány utolsó sorai: Általában „első pillantásra" nem ismerte föl a tárgya­kat, ehelyett egy-két jellemzőjük alapján találgatott és próbált rájönni, mik lehetnek - ám a találgatásai legtöbb­ször abszurd tévedésekbe torkolltak.…a fiatalembernek kiváltképp az élőlények azono­sítása jelentett gondot.Ezzel szemben az egyszerű, sematikus tárgyak - olló, óra, kulcs stb. - nem okoztak számára különösebb prob­lémát.   Nem csupán a vizuális érzékelés ká­rosodott jelentősen, hanem a vizuális reprezentációhoz tartozó két alapvető képesség is: a képalkotó fantázia és a képi emlékezet - legalábbis ezeknek az élmények szemé­lyességére, ismerősségére és konkrétságára utaló vonatko­zásai. És végül: dr. P. hajlamos volt a feleségét összetéveszteni a kalapjával. 

Témánkhoz hasonló „betegség” az un. arc-vakság (face blindness).

Ezzel kapcsolatban érdekes elolvasni egy beteg – Bill Choisser – blogját, akivel egy televíziós beszélgetés is megnézhető.

~~~~~~~~~~~~~~~~~

Michael Nyman angol zeneszerző Sacks esettanulmányából háromszereplős, csaknem egy órás kamaraoperát komponált.

A zene Nyman stílusára jellemző, nagyobbára repetitív hangzás. Számomra az a kérdés: mi ihlette Nymant éppen ennek a témának zenés megvalósítására? Valószínűsiteni lehet, hogy a szituáció drámai, a feleség például nem hiszi el a problémát, s végülis az a kézenfekvő asszociációs kérdés merül fel a hallgatóban: vajon nem vagyunk-e valamennyien időleg, többé-kevésbé ebben az állapotban? Vajon a valóság felismerése szükségképp úgy történik-e, ahogy a megfigyelők gondolják? Ha a téma átkerül a zene absztrakt világába, akkor nem változik-e a felfogás? A fent leírtakat nem fogjuk-e fel másképpen, amit konkrét magyarázattal nehéz ellátni?

Itt az opera befejező hangjait hallgathatjuk meg.

Rájátszás

Könyv, szöveg, dal, CD

Ezek mind a gyerekeim lehetnének…

Másként mondom: ezek mind a gyerekeim… (egyik-másik az unokám akár). Nem az öregség okán mondom, hanem mert nagyon nehezen vagyok a kortárs-öregeimmel… Állandóan meglepnek azzal a bebetonozott

„stabilitásukkal”.

De most nem is erről van szó!

Szubjektive: de jól jött volna egyik-másik annak idején, amikor rádióműsorokat készítettem (ITT ), de akkor ilyen nem volt. Volt ilyesmi, de ilyen nem.

Csakhát most erről sem akarnék beszélni!

Akkor hát mi is van ebben a „projektben”, zenészek és költők szövetségében, hogy tudassák: eléggé szarul vagyunk.

Hanem, hogy milyen szomorúan jó volt ezeket hallgatni. Mert ugyan sok kétségbeesés lappang a sorok-hangok mögött (sokszor nem is lappang!), de hát: szépek. Mégha egyik másik Rodin  Heaulmière szobrát juttatja is eszembe: nem a vénséget, hanem a szépséget, a szép gondolatot.

Ennyi elég. Talán. Az meg utólag lepett meg, hogy leginkább a 

„ lányok” fogtak meg, no jó az egyik „fiú” is.

„A rend végre nem söpörhette a szőnyeg alá az érzést. Szép volt. És azon nincs mit érteni.” – idézem az egyszeri értő írást arról, amit egykoron még csináltam.

 A „legyintés” korát élem – leginkább magam lepődöm meg rajta. Ez a Rájátszás megfogja a legyintő kezet. Mert talán mégsem mindegy…

Thomas Bernhard: In Silva Salus

ˇ

King: Though yet of Hamlet our dear brother's death
the memory be green, and that is us befitted...ˇ

Apámról faggatom
a halálfejet az erdőn...
Apám...
mint holttest lóg a hold
két fatető között, hogy
megcsaljon. . . Íme
a hátgerinc, melyen át szél fütyül. ..
Apám, megölted
a szívemet. .. két lábszár csizma nélkül,
egy rozsdás derékszíjcsat
tükröződik a tóban...
Két lépéssel odébb
szétrágott lapockád darabja. . .
Hogy halljam hát meg a bokrok közül,
mit válaszolsz,
hol annyi hang szól ?
Apámról faggatom
a halálfejet az erdőn...

Találkozások

Egy kedves barátosném, egykori kolléganőm hívta fel a figyelmemet Borbély Szilárd költészetére.
Ezzel szinte percre egyidőben megnéztem Nagy Kriszta és Kamondi Zoltán néhány perces videóklipjét.
Kialakult egy háromszög: Nagy Kriszta, Borbély Szilárd és jómagam képezzük a sarkokat a „mértani” idomban.

De miről is van szó?

Borbély Szilárd Halotti pompa című kötetében olvasom:


TENGER KÖNNYEK CSILLAGA


Az éjszakában Pásztorok.
Lehajtott fejjel ébren
marhavagonban ácsorog
közöttük Jézus éhen.

Csillag van minden homlokán,
és csillag van a mellén.
Csillag ragyog az ég fokán,
a Törvénynek a helyén.

A büdös égen angyalok,
s gyilkosok a pásztorok.
A Tenger Csillag fent ragyog,
s lent a Testre Könny fagyott.

Mária az éjszakába
néz a rácson egymaga.
Karjában a Jézuskája
már csak egy játék baba.

„Jó éjszakát! Jó éjszakát!"
A halott Echó hangja.
„Te fals világ, jó éjszakát!"
Nem az örömhírt mondja.

„Az ember mind egylényegű,
mint Krisztus és a Lélek.
A rajtunk élő kis tetű
csípése is az Élet..."

A pásztoroknál fegyverek.
Bakancsok lépte koppan.
Nem vitáznak. Üres szemek.
Halott Mirjam legottan.

„Óh pásztorok, kegyetlenek!"
A vér fröccsen a hóra.
„Fiammal együtt öljetek!"
Kiköpnek a zsidóra.

Az Éjben Echó hangja szól
Pszichének: „Jó éjszakát!"
A havon Féreg araszol:
„Pásztorok! Jó éjszakát!"

~~~~~~~~~~~~~~~

A piros kiemelés úgy válik -számomra legalábbis - érthetővé, ha megnézem az említett videót.  Mit írt Nagy Kriszta ehhez a videóhoz az interneten?

DALSZÖVEG

A karácsony de szép!
Szület Isten fia.
De háltak-e együtt valaha,
Jézus atyja és szent anyja?

Mária szűzen anya,
Istentől van fia,
De ölelte-e őt valaha
Szerelemmel Jézus atyja?

Nem szeretkezett vele.
Engem sincs, ki szeretne.
Mária, szent szűz anya,
Légy velem mostoha!

Anyám helyütt megértő anyám,
Nincsen szerető babám,
Egyedül vagyok, mint ő,
Az Istenem teremtő.

Teremtő, teremtő, teremtő,
Az Isten teremtő,
Teremtő, teremtő, teremtő.

2012 karácsony

Az utcán forradalom, szabadság, harc nélkül, történelmi pillanat, itt Budapesten, „Magyarországon", ahol a felnőttek nem tudnak felnőtt módjára viselkedni, a gyerekek mutatnak példát.
A művészet tiltakozik.
Egy olyan országban, ahol kereszténynek és keresztényebbnek lenni azért kell, hogy kirekessz, hatalmat gyakorolj és elkülönülj, a művész karácsony szentestéjén arról mereng, miért ez a különösen érthetetlen magány. Miért nem találjuk meg a hangot, amin tudunk együtt lélegezni, élni, boldogulni, szeretni[K1] ? Miért a sok egymásnak feszülő kiáltás termekben és tereken? Miért szakadtak el a szálak ember és ember között, nő és férfi között, anya és gyereke között?

És felmerül a kérdés, miért is ne kínozna az őrült sokaságban az egyedüllét, hiszen az egy Istenünk egyedül van, pont, mint én. A gyerekét érintések, ölelések és szerelem nélkül hozza létre. Mária hitetlenek között magyarázza igazát, gyermekét titokban kell megszülnie, és bujkál vele, hogy ne öljék meg azt, amit világra hozott. És ki az, akinek életet adott? Egy fiú, aki azért jött, hogy megfeszítsék, keresztje az első pillanattól az övé, és elkerülhetetlen, mert Istene, atyja mérte rá.
A nő, aki eljátszik gyerekének játékával, piros sapkában, mert szenteste mégis csak a Mikulás ereszkedik le a kéményeken, napszemüvegben, mert ő nem Tereskova, hanem Nagy Kriszta x-T kortárs festőművész inkognitóban, nem hagyja figyelmen kívül, hogy a gyermeke, akit oltalmazni akar a világ rendjétől, keresztjével jött a világra, és felhelyezi azt a világ szerint meghatározott helyére, a falra, egy szögre mint bálványt. Hát mi ez, ha nem maga a blaszfémia egy olyan korban, ahol a halottak személyiségjogait védjük úgy, hogy a holttestek képét nem közöljük le a híradásokban? És mi még mindig egy meggyötört, meggyalázott, meztelen tetem képe előtt imádkozunk térdre rogyva?
Ez az üzenetem szenteste, Jézus születésekor, egy olyan médiumon keresztül, amit senki sem tilthat le, akkor, amikor úgy fest, nincs esély, hogy valaha kiállíthatok a Műcsarnok falain. Üzenet egy olyan helyiségből, ami átalakulóban van, a falak még félkészek, mert nincs pénz befejezni, elfogyott, ahol semmi sincs, csak a művészet egy zongora képében, és ahol társra leltem mégis egy másik művészben.

Nagy Kriszta x-T, szeretettel
Budapest, 2012. december 24

Alföldi Róbert

Ritkán szoktam itt a blogon teljesen és maradéktalanul átvenni ujságok, folyóiratok stb. anyagát. Az Alföldi Róberttal készített beszélgetés példája annak, hogy miként kell felismerni magunkat és a környező világot.
Az Alföldy Róberttal készített interjú olvasható ITT

Aradi Varga Imre meghalt

(1940-2013)

ODÜSSZEUSZ EMLÉKEI


Kalkhász

Kalkhász, a jós megmondta:

itt vesztegeltek tétlenül, reménytelen,

hajóitok döglött sirályok, medúzák

húzzák a mélybe, ronda nyálkás

büdösség terjeng, érzitek, a szép halak

nagy ívben elkerülnek bennetek, és Trója

bizony messze van, nagyon messze van,

s a jó szelek, vitorladuzzasztó szelek

máshol tépik a fákat, más vidékeken

hajkurásszák a felhőket, görögjeim,

az istenek tán nem szeretnek titeket?

az istenek tán undorodnak tőletek?

de én tudom, s tudjátok meg ti is,

hogy engesztelő áldozat kell, égő áldozat

nekik, s nem birka, ló vagy kecske, nem bizony,

nem olcsó préda, valamit valamiért,

de fejedelmi szűz, de Agamemnón lánya kell

nekik – így szólt, s szeme kifordult, nyála

kicsurrant, teste didergő remegés, s hörögve

zuhant le a homokba Kalkhász, a renegát

trójai.