Az utolsó tíz perc…

Vidnyánszky Attila mondta, hogy az Alföldi rendezte István, a királyt az utolsó tíz perce alapján elfogadhatatlannak tartja.

Ez a kijelentés (persze sok más is) töprengésre késztetett: mi lehet az oka annak, hogy miután Vidnyánszky mindent elnyert, mindent félretolt, ami az útjában volt, mégis minduntalan sértődöttségről tanúskodik, támad, ostobáskodik, csúsztat.

 „Nem elég-szindrómá”-nak  neveztem el valamikor ezt a jelenséget, amikor akár a tehetséges ember  tudattalanjában ott lappang,  hogy más  tehetségesebb,  jobb stílusú stb., egyszóval bizonyos áhított értelemben többet ér. Ez persze csak a tudattalanba temetve létezik.

És ekkor jutott eszembe az a név, amellyel kapcsolatban valamikor régen pontosan ezt a terminust kitaláltam.  Ki-ki ítélje meg: vajon miért juthatott újra eszembe éppen most, éppen ő.

Egy tehetséges költőről van szó, akiről Illyés Gyula 1941-ben a Nyugatban ezt írta: Tragédiája az volt, hogy hazulról hozott, eredeti, valóban ősi tehetségét itt nem tudta gyarapítani, fölvértezni sem. – Az „itt” az a várost jelentette.

Sértő Kálmán (1910-1941)

A progresszív indulású költő nagyot változott a „városban”, s végreis tönkrement. Minden bajáért – s ebben a korszellem is segítette – a zsidókat tette felelőssé. Ma azt mondaná: a kozmopolita, nyugatimádó liberálisok.

Itt és most néhány szövegét idézem:

Megszoktam a zsidó simogatást, a pénzt. Megszoktam, hogy a drágább mozikban, színházakban, mulatókban, éjszakai bárokban, nagykereskedésekben csak zsidót lássak. Azt is megszoktam, hogy a Teleki téren tartózkodó kubikusok között ne lássak zsidót. De nem láttam zsidó kéményseprőt, sem zsidó utcaseprőt, és ami a legfőbb, nem láttam hatgyerekes zsidó családot dideregni éjszaka egy ligeti padon. Zsidót csak főszerkesztőnek, bankárnak, színházigazgatónak, kereskedőnek láttam, akik mindig el tudták érni, hogy gyengítsék, sorvasszák és idő előtt megöregítsék a magyart.

***

Odakerültem a művészetet csak üzletileg pártoló, tehát lelkileg nem humanista zsidó elvtársak karjai közé. Kerek hat esztendeig virgódtam a zsidók között, közben megismerkedtem, nagy káromra – bárókkal, grófokkal és válogatott cigánygyerekekkel. Később felkelt bennem a bátor vágyódás napja: nemzetiszocialista lettem...

***

ha meghalok, tűzzenek kihűlt szívem fölé egy nyilaskeresztet...

***

Szomorú, hogy ez az indulat sok versében is életre kelt.

Egy versének részlete:

Petőfi és a zsidók

A zsidók szeretik Petőfit,

Az nem zsidózott, orrhangolják.

Nem, szegény Sándor, más baja volt,

Javában virágzott az osztrák.

Akkor még magyar színészek voltak,

Magyar írók, több más efféle,

Ha látott is egy rongyos zsidót,

Jövőjét nem vehette észre.

Zsidó jövőjét nem láthatta,

Akik most erőszakkal, dallal,

Magyar ruhába öltözködve

Seftelnek, rajtunk diadallal.

Az indulatok, a gyülölködés (és talán sommázva ide sorolható: az antiszemitizmus és mindenféle rasszizmus is) pszichés okai között minden bizonnyal előkelő helyet foglal el a kisebbrendűségi komplexus.