A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét

A cím sokak számára bizonyára meghökkentő. Az írás az egyik legtekintélyesebb neurológus-pszichiáter  - Oliver Sacks - tanulmánya. Esettanulmányait közreadó kötetének címadó fejezete.

Az írásnak három szereplője van: az egyik maga a könyv szerzője; a másik a páciens dr. P, tehetséges zenész, kultúrált, széles látókörű ember; a harmadik pedig dr. P felesége.

A téma az a jelenség, amikor valaki bizonyos részleteket az átlagosnál intenzívebben felismer és elemez, másokat pedig nem vesz észre. S eközben a megfigyelt tárgyak, emberek szerepe akár – látszólag önkényesen – cserélődhet is.

A kérdés, hogy mi okozza ezt a jelenséget. A szakember részletesen számot ad megfigyeléseiről, megoldást azonban nem talál. Annál is nehezebb lenne megoldást találni, mert a jelenség nem állandó, gyakran csak időleges, olyannyira hogy a páciens felesége is sokszor azt gondolja: férje viccel.

A tanulmány utolsó sorai: Általában „első pillantásra" nem ismerte föl a tárgya­kat, ehelyett egy-két jellemzőjük alapján találgatott és próbált rájönni, mik lehetnek - ám a találgatásai legtöbb­ször abszurd tévedésekbe torkolltak.…a fiatalembernek kiváltképp az élőlények azono­sítása jelentett gondot.Ezzel szemben az egyszerű, sematikus tárgyak - olló, óra, kulcs stb. - nem okoztak számára különösebb prob­lémát.   Nem csupán a vizuális érzékelés ká­rosodott jelentősen, hanem a vizuális reprezentációhoz tartozó két alapvető képesség is: a képalkotó fantázia és a képi emlékezet - legalábbis ezeknek az élmények szemé­lyességére, ismerősségére és konkrétságára utaló vonatko­zásai. És végül: dr. P. hajlamos volt a feleségét összetéveszteni a kalapjával. 

Témánkhoz hasonló „betegség” az un. arc-vakság (face blindness).

Ezzel kapcsolatban érdekes elolvasni egy beteg – Bill Choisser – blogját, akivel egy televíziós beszélgetés is megnézhető.

~~~~~~~~~~~~~~~~~

Michael Nyman angol zeneszerző Sacks esettanulmányából háromszereplős, csaknem egy órás kamaraoperát komponált.

A zene Nyman stílusára jellemző, nagyobbára repetitív hangzás. Számomra az a kérdés: mi ihlette Nymant éppen ennek a témának zenés megvalósítására? Valószínűsiteni lehet, hogy a szituáció drámai, a feleség például nem hiszi el a problémát, s végülis az a kézenfekvő asszociációs kérdés merül fel a hallgatóban: vajon nem vagyunk-e valamennyien időleg, többé-kevésbé ebben az állapotban? Vajon a valóság felismerése szükségképp úgy történik-e, ahogy a megfigyelők gondolják? Ha a téma átkerül a zene absztrakt világába, akkor nem változik-e a felfogás? A fent leírtakat nem fogjuk-e fel másképpen, amit konkrét magyarázattal nehéz ellátni?

Itt az opera befejező hangjait hallgathatjuk meg.