István, a király

(Alföldi Róbert rendezése)

A helyzet az, hogy elolvastam az elismerő, kételkedő, gyalázkodó és mocskolódó irásokat az opuszról. Olvastam, hogy istentagadó, hogy hazaáruló, hogy unalmas, hogy gyenge és így tovább a végtelenségig.

Alig emlékszem arra, hogy a nagyérdeműt, meg olykor a szakmát ennyire megosztotta volna egy színpadi opusz.

Na és ezután megnéztem az előadást a tévében.

Nem értem, keserűen nem értem: mi a baj ezzel az előadással. Jó, az énekhangok nem kristályosak, a szerepjátszással kapcsolatban is lehet (jogosan?) fanyalogni. De az, amit Alföldi a színpadra rakott, az az ország ezeréves kínja-baja. Ez az ország mindmáig az elintézetlenségek mocsarában dagonyáz. Mindmáig nem tudja, kivel azonosuljon, kit higgyen, kit szeressen.

Istvánt? Aki kétségtelenül hatalmas erőszakkal szuszakolta Európába ezt a szinte törzsi elegyet?

Koppányt, aki a hagyományok hatalmát akarta keményen megőrizni?

Vagyishát mindmáig eldöntetlen: hova tartozik ez a nemzet?  Megosztott kegyetlenül, nem tud több gondolatban együtt élni. Folyvást elszúrja, valahány kultúrált, tudó kezdeményezés feltűnik a láthatáron.

Ebben az értelemben teljesen aktuális Alföldi darabja,  miközben nem aktualizál, még a terror-katonai egyenruhák és anakronisztikus mozzanatok ellenére sem.

A befejező Himnusz a legelkeserítőbb. Be van zárva ez a nemzet a szentkorona tanába; folyvást kitörne, de a kis, pitiáner önkényecskék újra meg újra rátelepszenek, szorosabbra zárják koronás börtönét.

Erről szólt ez az este, ez az előadás. A keserű mondanivaló plaszticitása feledtette a gyengeségeket…