Bryan Magee: Wagner világképe

A nagy operák filozófiai háttere

A könyv szerzőjét magyarul ebben a könyvében ismerhetjük meg. Olvasása ambivalenciát kelt. Wagner személyisége ugyanis ellentmondásos, olykor egyenesen gonosz, szemlélete előítéletes és indulatos, antiszemitizmusa közismert.

Zenéje pedig!... Talán nem túlzás azt mondani, hogy a 20. század zenéje szinte elképzelhetetlen Wagner nélkül. Schönberg például egyik mesterének tekintette. És így tovább.

Magee annak az ambivalenciának jegyében írta, ami Wagnert körülveszi. Nem Wagner zenéjét, hanem a személyiségét. Így az a paradox helyzet alakulhat ki, hogy az olvasó – miközben Wagner valamennyi negatívumát megismeri – megszereti mégis és kiváncsivá lesz a zenéje iránt, ha addig nem ismerte. Ez pedig a könyv erénye. Az, hogy a szövege népszerű, inkább mondanám: egyszerű – csak mifelénk téma, az angolszász területen az ítészek nem gondolják alacsonyabb értékűnek, ha szövegeiket az olvasók – minél többen – megértik.

Fáy Miklós  kritikája a könyv szolgálatába szegődve szintén ambivalens. Mindenesetre végülis nem lehet pontosan megítélni, rá akarja-e venni olvasóját igazán a könyv elolvasására. Utolsó mondata nekem árulkodóan pejoratív. „Beethovennek nincs Kórusszimfónia című műve” – írja. Ha már, hát ideírhatta volna: valóban szoktak így – hibásan – beszélni az 1808-ban készült Kórusfantáziáról   (Fantasie für Klavier, Chor und Orchester c-moll, op. 80.), amely kétségtelen előképe az 1823-24-ben komponált Kilencedik Szimfóniának (d-moll, op. 125.)  

Itt két tételt (Marcia, assai vivace – Allegro; valamint Presto) idézek a Beethoven opuszból: