Rájátszás

Könyv, szöveg, dal, CD

Ezek mind a gyerekeim lehetnének…

Másként mondom: ezek mind a gyerekeim… (egyik-másik az unokám akár). Nem az öregség okán mondom, hanem mert nagyon nehezen vagyok a kortárs-öregeimmel… Állandóan meglepnek azzal a bebetonozott

„stabilitásukkal”.

De most nem is erről van szó!

Szubjektive: de jól jött volna egyik-másik annak idején, amikor rádióműsorokat készítettem (ITT ), de akkor ilyen nem volt. Volt ilyesmi, de ilyen nem.

Csakhát most erről sem akarnék beszélni!

Akkor hát mi is van ebben a „projektben”, zenészek és költők szövetségében, hogy tudassák: eléggé szarul vagyunk.

Hanem, hogy milyen szomorúan jó volt ezeket hallgatni. Mert ugyan sok kétségbeesés lappang a sorok-hangok mögött (sokszor nem is lappang!), de hát: szépek. Mégha egyik másik Rodin  Heaulmière szobrát juttatja is eszembe: nem a vénséget, hanem a szépséget, a szép gondolatot.

Ennyi elég. Talán. Az meg utólag lepett meg, hogy leginkább a 

„ lányok” fogtak meg, no jó az egyik „fiú” is.

„A rend végre nem söpörhette a szőnyeg alá az érzést. Szép volt. És azon nincs mit érteni.” – idézem az egyszeri értő írást arról, amit egykoron még csináltam.

 A „legyintés” korát élem – leginkább magam lepődöm meg rajta. Ez a Rájátszás megfogja a legyintő kezet. Mert talán mégsem mindegy…