(1930 ~ 2013)
„Érdekelhet-e
az önéletrajzom valakit, aki még sohasem hallott arról, hogy létezem? Nem vadásztam elefántra, nem voltam sem titkosügynök, sem
John Kennedy szeretője. Nem követtem el semmit, a leghétköznapibb
bűntényt sem, még átlagosnak mondható ferde hajlamaim sincsenek. Nincs semmi
pikáns titkom, amit be kellene vallanom, mivel kelthetném hát fel a
nagyközönség érdeklődését? 1930. június 29-én születtem. Nem emlékszem, hogyan
történt, kénytelen vagyok hát elhinni. Ha van valami más élet a halál után, valószínűleg
a halálomra sem fogok emlékezni. Elég szomorú, mert ez azt jelenti, hogy nem
lehetünk biztosak sem abban, hogy vagyunk, sem abban, hogy nem vagyunk."
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A színész
A nagy színész temetésére télen került sor. Hóvihar csapdosta a
temetésen részt vevők fedetlen fejét. A sírgödör köré gyűlve türelmesen
hallgatták a beszédeket, de gondolatban már valamennyien arra vártak, hogy
legyen vége a beszédeknek, szórjanak egy-egy marék földet a gödörbe, és
felvehessék a sapkát.
Ekkor az elhunyt kollégája, szintén nagy színész, kiejtette kezéből a szép szőrmesapkáját, s az beleesett a gödörbe.
Mindenki észrevette, bár senki sem mutatta. Azt is valamennyien látták, hogy milyen nehéz helyzetbe került a színész.
Bemászni a gödörbe a sapkáért, illetlenség volna. Bennhagyni a sapkát, tiszta hülyeség. Nemcsak azért, mert biztos megfázás, nemcsak azért, mert kár a sapkáért, bár ez sem mellékes. Mindenekelőtt azért, mert hazamenni azzal a tudattal, hogy te itt vagy, a sapkád meg már ott, a sírban, még ha a máséban is, hogy valamiképp megelőzött a sapkád, és vár, sőt hív téged - rémes.
Így hát feszülten figyelték, mihez kezd a színész. De az meg se rezdült, s amikor rá került a sor, a következő beszédet mondta:
- Drága és Felejthetetlen Barátom! Távozol tőlünk ezen a
fagyos, téli napon. De ennél is nagyobb hideg vár Rád az
utazásod végén, az Öröklét hidege.
Felemelte a hangját, és nem lehetett nem csodálni a tehetségét:
- Mit is adhatok Neked e hosszú útra? Csak az elválás
mélységes szomorúságát, hogy ne mondjam: kétségbeesését, valamint jelképesen azt, ami a legközelebb áll hozzám, a saját fejfedőmet. Igen, odaadom Neked, lemondok róla a Számodra. Mert ott, ahova Te készülsz, jobban fázol majd, mint most mi itt. Szolgáljon Téged a másvilágon, ahogy engem szolgált a földön.
Elismerő moraj hallatszott.
- De az Égre! ... - kapott a fejéhez. - Jól tettem-e vajon? Mindannyian ismertük végtelen szerénységedet, mi sem áll
távolabb Tőled, mint a hiúság s a talmi ragyogás, az a sapka pedig szibériai rókaprém, majdnem hogy új, és kétezerötszázba került. Vajon ahelyett, hogy a szolgálatodra lennék, amit igazán őszintén remélek, nem sértettelek-e meg Téged holmi e világi gyarlósággal, múlandó pompával, hitvány csecsebecsével, mely mindig utálatos volt Előtted e földi siralomvölgyben, s mely oly haszontalan leend az Égi Királyságban? Valóban, kezdek kételkedni tettem értékében, bárha a legjobb hiszemben cselekedtem.
A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt. A színész pedig intett a temetőszolgának, hogy hozza fel a sapkát a gödörből. Amikor az teljesítette az utasítást, levette a sírásó fejéről az ócska tányérsapkáját, a sír fölé tartotta, és rövid szünet után ekképp fejezte be a beszédet:
- Fogadd hát, amit választottál volna, ha választhattál volna!
Majd olyan drámai mozdulattal hajította a gödörbe a
sapkát, olyan tökéletesen kiszámított pillanatban és helyen, hogy felcsattant a taps. A színész meghajolt a sír felé, de csak egy negyed fordulatot tett. Tudni való, hogy nem illik háttal meghajolni a közönségnek.
Nem tudni, hogy később adott-e kártérítést a sírásónak a sapkáért. Van, aki szerint csak kezet fogott vele, amikor a sírásó bátortalanul keresztülfurakodott hozzá a hódolók tömegén. De egy igazi művésznek nem kell fizetnie, ő pedig igazi művész volt.
Ekkor az elhunyt kollégája, szintén nagy színész, kiejtette kezéből a szép szőrmesapkáját, s az beleesett a gödörbe.
Mindenki észrevette, bár senki sem mutatta. Azt is valamennyien látták, hogy milyen nehéz helyzetbe került a színész.
Bemászni a gödörbe a sapkáért, illetlenség volna. Bennhagyni a sapkát, tiszta hülyeség. Nemcsak azért, mert biztos megfázás, nemcsak azért, mert kár a sapkáért, bár ez sem mellékes. Mindenekelőtt azért, mert hazamenni azzal a tudattal, hogy te itt vagy, a sapkád meg már ott, a sírban, még ha a máséban is, hogy valamiképp megelőzött a sapkád, és vár, sőt hív téged - rémes.
Így hát feszülten figyelték, mihez kezd a színész. De az meg se rezdült, s amikor rá került a sor, a következő beszédet mondta:
- Drága és Felejthetetlen Barátom! Távozol tőlünk ezen a
fagyos, téli napon. De ennél is nagyobb hideg vár Rád az
utazásod végén, az Öröklét hidege.
Felemelte a hangját, és nem lehetett nem csodálni a tehetségét:
- Mit is adhatok Neked e hosszú útra? Csak az elválás
mélységes szomorúságát, hogy ne mondjam: kétségbeesését, valamint jelképesen azt, ami a legközelebb áll hozzám, a saját fejfedőmet. Igen, odaadom Neked, lemondok róla a Számodra. Mert ott, ahova Te készülsz, jobban fázol majd, mint most mi itt. Szolgáljon Téged a másvilágon, ahogy engem szolgált a földön.
Elismerő moraj hallatszott.
- De az Égre! ... - kapott a fejéhez. - Jól tettem-e vajon? Mindannyian ismertük végtelen szerénységedet, mi sem áll
távolabb Tőled, mint a hiúság s a talmi ragyogás, az a sapka pedig szibériai rókaprém, majdnem hogy új, és kétezerötszázba került. Vajon ahelyett, hogy a szolgálatodra lennék, amit igazán őszintén remélek, nem sértettelek-e meg Téged holmi e világi gyarlósággal, múlandó pompával, hitvány csecsebecsével, mely mindig utálatos volt Előtted e földi siralomvölgyben, s mely oly haszontalan leend az Égi Királyságban? Valóban, kezdek kételkedni tettem értékében, bárha a legjobb hiszemben cselekedtem.
A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt. A színész pedig intett a temetőszolgának, hogy hozza fel a sapkát a gödörből. Amikor az teljesítette az utasítást, levette a sírásó fejéről az ócska tányérsapkáját, a sír fölé tartotta, és rövid szünet után ekképp fejezte be a beszédet:
- Fogadd hát, amit választottál volna, ha választhattál volna!
Majd olyan drámai mozdulattal hajította a gödörbe a
sapkát, olyan tökéletesen kiszámított pillanatban és helyen, hogy felcsattant a taps. A színész meghajolt a sír felé, de csak egy negyed fordulatot tett. Tudni való, hogy nem illik háttal meghajolni a közönségnek.
Nem tudni, hogy később adott-e kártérítést a sírásónak a sapkáért. Van, aki szerint csak kezet fogott vele, amikor a sírásó bátortalanul keresztülfurakodott hozzá a hódolók tömegén. De egy igazi művésznek nem kell fizetnie, ő pedig igazi művész volt.
.jpg)
