Dum spiro – spero?…

Előtörténet: a régi – hol Senecának, hol Ciceronak tulajdonított - mondást sokan jelmondatként használják. Luxus-pillanataimban magam is. És jelmondata volt Prohászka Ottokárnak is. Bánk József  a Szent Gellért kiadó könyvében nem tesz említést róla, hogy a mondás eredete ezer évekre nyúlik vissza.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Apropó Esterházy.  Magam részéről azért tartom fontosnak, mert egész életemben szövegekkel dolgoztam, ezért a szöveg, a nyelv nekem fontos. Spiró azt mondja, hogy nem olyan nagyon,  Esterházy azt mondja, hogy nagyon. Ráadásul meg vagyok verve egy szemlélettel vagy tulajdonsággal: ha nem feladat valaminek a tudomásul vétele, akkor unatkozni kezdek. Ezért szeretem Wagnert és únom Verdit. Pedig Verdi nagyszerű zenész volt, legjobb „operája” (Requiem) a „kedvenceim” közé sorolhatók.

Vagyis önmagában az, hogy egy szöveg nem jelent, nem ad feladatot, még nem minősíti azt. Csak nekem – engedtessék meg – unalmas. Még akkor is, ha sokszor keserűen veszem tudomásul, hogy „törpe minoritás” vagyok.

Én únom a szórakozást, únom az idő múlatását.  Megoldás párti vagyok. (Munkamániás?) Ha erre nincs lehetőség, akkor jobb esetben unatkozom, rosszabb  esetben elkeseredem, mindenesetre  – Pasolinival szólva – fenntartom magamnak az undor jogát.  Ez még akkor is így van, ha soha nem hagyom magam unatkozni, hiszen annyi tennivaló van. Közöttük az Örkény típusú „sokszor csak úgy magunk elé nézünk” időtöltés például – amit finomabban meditációnak szoktak nevezni. Igaz: bevégezetlen ragozás, de legalább az!

Glenn Gould, aki mégiscsak jelentős zongorista és meditáló ember volt, azt mondta, hogy Mozart zongoraszonátáit (valamennyit lemezre játszotta!) nagyon kellemes eljátszani, de nem adnak feladatot. Mármost ezzel azt mondta volna, hogy Mozart szonátai rosszak? Meggondolásom szerint csak annyit mondott, hogy nem insprálnak a „magunk elé nézésre”.

Ez a problémám számos – egyébként sikeres és közkedvelt - szöveggel. Bajom nekem nincsen velük egy szál  se. De nem ad feladatot az a sok jogos részletet tartalmazó gondolkodás, hogy mindig így volt, de azért mindig történt valahogyan. Hol így, hol amúgy. Nálunk így, másutt meg amúgy. Ezzel nem lehet sokra menni, mert hiába ostorozzuk az emberiséget, az mindig csak olyan marad, amilyen. Ezzel egyetértek. De akkor nem értem: miért ambicionálja valaki azt, hogy szemléltessen, bőbeszédűen ábrázoljon, oktatgasson, nevelgessen?  Vagy ha nem ez a szándéka (sőt), akkor miért nem zenél?

Nekem a csontig csupaszított megállapítás tetszik: Godot-ra hiába várunk! Beckett bohócai - noha várják Godot-t - tudják ezt, pedig  nem csak a földre rajzolt kötélen képesek végigmenni, hanem a magasban, a trapézok között feszülő kötélen  is – biztonsági háló nélkül. Beckett azért jó (nekem?), mert rengetegszer lehet olvasni. A bohócok „na ugye megmondtam” világa, ezredszerre  is izgalmas. Nem sokat kell olvasni, hanem sokszor.  Thomas Bernhard talán bőbeszédűbb, sőt bizonyára az.  Igenám, de a bernhardi szöveg: zene. (Vö. ITT)  Akár az altamírai barlangfalra  festett bölény. És akkor már mindegy, hogy hány pillanatig-percig-évig  tart az érzékelése.

A többi? Szánalmas aktualizálás, nem érzem, hogy bármi köze lenne a ténylegességhez.

Attól, hogy valami törvényszerűen szörnyű, attól az még szörnyű marad. Intellektuális értelemben is, nemcsak a romantika jegyében. Ha beletörődünk abba, ami volt, van lesz, s ezt történelemtudományi vagy akármilyen módon magyarázzuk, akkor optimisták lehetünk? Az a fajta bizakodás, hogy minden gonoszság végülis megbukik – engem idegesít. Az emberiség minden tagjának egy élete van. Csak egyetlen élete!  A többi? – papos magyarázat;  mondjuk ki nyugodtan: szemfényvesztés, butítás. Ami persze sokféle módon magyarázható és menthető is akár. A Godot-ra váró bohócok tragédiája nem az, hogy Godot sohasem jön el, hanem az, hogy várják.  És mi, nézők – akár az isten – ezt tudva nézzük a tragédiát. Az a bizakodás, hogy minden rossz megbukik paradox, mert minden bukás újabb rosszat hord a méhében. Vagyis annak az egyszerű tételnek a bizonyítása, vagy egyszerűen csak felmutatása, hogy hiába vártok Godot-ra, nem jön el; a várakozás az életetek értelme és lehetősége csupán.  És ami fantasztikus: ez az élet egyetlen szépsége.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Levél fiktív barátosnémhoz…

Szinte bizonyosnak gondolom, hogy nem tudom meggyőzni arról, hogy Kurtág stb. nem macskajajgatás. Mást nem mondhatok: ne hallgassa! Van olyan, amit szívesen hallgat, nem?

Érveim:

1. Minden zene macskajajgatás - nézőpont kérdése. Az ember kitalálta ezt a képtelenséget, aztán vitatkozik rajta a Neander-völgy óta.

2. A mai zene annyiban más, hogy nem ismerik. Egy afrikai népzene csodálatos dolog - megint mások szerint állatias kaffogás.

3. A macskajajgatás is zene! Az ambient hangok nagyon izgalmas dolgok. Még a zaj is zene - megintcsak nézőpont (vagy talán "hallópont") kérdése.

4. A zene: nem szórakozás. A zene - úgy gondolom - különös fáradozás az absztrakciók felfogására. Az ismert és melodikusabb zenék alkalmasabbak a szórakoztatásra, ettől aztán a közönség leszokott a gondolkodásról.

5. Hogyan is mondja Hamlet? -
Több dolgok vannak földön és egen,                                        
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.

6. A magam részéről jó barátságban vagyok Kurtág zenéjével. És Bach zenéjével is éppúgy! Ugyanis - akár hiszi, akár nem - nagyon szorosan összefüggenek. (Sokszor hallani egy koncerten belül a két komponistát!) Hogy ezt felfogjuk: fáradság; szabad, laza, kötetlen fáradozás kérdése.

De végülis az ember életének nem feltétlen célja, hogy mindent megértsen! Ki ezt, ki azt...

Ne kínozza magát. Olyat hallgasson, amit szívesen hall.