A strasbourgi mérkőzés…

Igaz a megállapítás: semmi meglepő nem történt.

Kiegészültek a dolgok. Az album képei szaporodtak, a remény a foszladozás és felhorgadás között ingázott.

Mert jól letólták. Na és? Kamaszdiktároknak nem szokott változást hozni az életükben. Legfeljebb kinövik. Ha egyáltalán.

Ami érdekes volt: hogyan viselkedik az autokrata, amikor püfölik. Előbb méltatlankodva körbe-körbe néz, jegyezget ( majd megmondja ő mindjárt), majd feszíti a visszavágás kényszere, egyre dühödtebb lesz (lefojtva!)…

Aztán, ha eljő a perc! Félre a szorgos jegyzetelést, félre a méltatlan fintor-mosolyokat. Kaptok most ti is.

Az elefánt imént nagyot bődült . A bolha most megszólal: csak nem fájt, kicsikém?!

Rémes látvány volt! Rémes volt hallgatni! Indulatok, szándékok, félelmek, rettenetek, erőmutatások, diplomatikus kenegetések, védhetetlenségek piszmogó védése…

Aztán a sarokbaszorult agresszió, az őrületig fokozott kritikátlanság, a „semmi se drága pillanat” megnyerése. Az alacsonyság tébolya, a kisebbrendűség tombolása. A „jólmegadtamnekik” kielégült lihegése. [Tamás Gáspár Miklóssal szemben én nem sajnálom, viszont szánalmasnak tartom!]

Ez volna a politika? Ez volna a felkent vezérünk? Jog szerint demokratikus túlsúly birtokába juttatott mindent tudónk?
˙

Biztos, hogy Európában élünk?!...