2011 ~ újév napi tűnődés
˙
(Semjén Zsolt, Szalai Annamária, az egész 2/3-os parlament valamint az államfő - Schmitt Pál - figyelmébe!)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Janus Pannonius (Csezmiczei János) (Csezmice, 1434. augusztus 29. – Medvevár, 1472. március 27.) pécsi püspök, az első név szerint ismert magyar(-horvát) költő és humanista, aki egyes feltevések szerint Vitéz János, más források szerint: Csezmiczei János néven született. Mátyás király korában élt, latin nyelven írt. Korában Európa-szerte ismerték. Költészetének anyaga, nyelve és hangulata az olasz humanizmus talajából nőtt ki. Verseit latinul írta, világképe a humanizmus szellemében alakult ki, költészetében vallásos érzéseknek nincs szerepe. Nagyra értékeli a földi életet, a békét, a kultúrát, a természetet és a költői halhatatlanságot.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Vajon az itt olvasható vers (a fordítás Csonka Ferenc munkája) az új "európai" médiatörvény értelmezésében hol, mikor (reggel? - délben? -
este? - éjjel?), kinek közvetíthető?
˙
Megjelent a Tankönyvkiadó (Budapest, 1987) gondozásában (126-127. oldal). A fordítás ugyancsak szelídített tónusú. Meg kell jegyezni, hogy a vers a püspök-költő sok kalandja közül egyről szól pusztán!
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


DE VULVA URSULAE
˙
Blanda est lingua tibi, mollis caro, vultus honestus,
Ante opus et nobis, Ursula, tota places;
Cum verő incubui, tum laxo mentula cunno
Incidit, ut cunnum nec subiisse putet.
Non latus aut fundum sentit, velut aëre nudo
Palpitet, in liquidis vei spatietur aquis.
Sed vasto infelix late bacchatur hiatu,
Ac frustra in votum nititur aegra suum.
Nec vibrare nates, aut stringere brachia prodest,
Alta nec in scapulas tollere crura iuvat.
Conatus pereunt, perit omnis sudor anheli
Pectoris, et ruptis ilibus ossa dolent.
Dii tibi vei tollant quo digna videris amari,
Vei tribuant possis, Ursula, quo futui.
~~~~~~
ORSOLYA ÁGYÉKÁRÓL
˙
Édes a nyelved, a hús puha rajtad, az arcod is ékes,
Tetszik minden ized, Orsolya, — aktus előtt.
Csak ha reád fekszem, hiszem én, hogy kútra feküdtem,
Fütykösöm akkora lyuk várja, hogy elveszek én.
Hasztalanul keresem, de sem alja, sem oldala nincsen,
Mintha körülvenne: víz meg a tág levegő.
Ebben a nagy lyukban vergődöm, a célom elérni —
Ó, boldogtalan én! — már soha úgy se fogom.
Mit se segít a farod mozgása, a fojtogató kar,
Sem, hogy a vállaimon csapkod a combod, a láb.
Minden kárba veszett: mellem lihegése, veríték,
Érzem, megszakadok, fájnak a csontjaim is.
Orsolya, adjon az ég vagy kellő méretű férfit,
Vagypedig ágyékot, mely szerelemre való.