Dum spiro – spero…

˙

Előtörténet: a régi – hol Senecának, hol Ciceronak tulajdonított - mondást (amíg élek - pontosabban: amíg lélegzem - remélek) sokan jelmondatként használják. Luxus-pillanataimban magam is. És jelmondata volt Prohászka Ottokárnak is. Bánk József a Szent Gellért kiadó könyvében nem tesz említést róla, hogy a mondás eredete ezer évekre nyúlik vissza.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Az úgy történt, hogy az utóbbi időben többször találkoztam Spiró Györggyel. Rádióban, televízióban, egyszer személyesen is.

˙
Spirót illetően ambivalens vagyok. Részben valószínüleg igazságtalanul – ha éppen ez a jó kifejezés egy írói munkásság vonatkozásában -, mert nem ismerem eléggé Spirót, pontosabban nem eléggé ismerem ki (kiismerni – de jó magyar kifejezés – mondaná Esterházy).

˙
Apropó Esterházy!

.

Egyrészt magam részéről azért tartom fontosnak, mert egész életemben szövegekkel dolgoztam, ezért a szöveg, a nyelv nekem fontos. Spiró azt mondja, hogy nem olyan nagyon, Esterházy azt mondja, hogy nagyon. Ráadásul meg vagyok verve egy szemlélettel vagy tulajdonsággal: ha nem feladat valaminek a tudomásul vétele, akkor unatkozni kezdek. Ezért szeretem Wagnert és únom Verdit. Pedig Verdi nagyszerű zenész volt, legjobb „operája” (Requiem) a „kedvenceim” közé sorolható.

˙

Vagyis önmagában az, hogy egy szöveg nem jelent, nem ad feladatot, még nem minősíti azt. Csak nekem – engedtessék meg – unalmas. Még akkor is, ha sokszor nagyon keserűen veszem tudomásul, hogy legjobb ismerőseim körében, barátaim jó részében „törpe minoritás” vagyok.

˙
Én únom a szórakozást, únom az idő múlatását. Megoldás párti vagyok. (Munkamániás?) Ha erre nincs lehetőség, akkor jobb esetben unatkozom, rosszabb esetben elkeseredem, mindenesetre – Pasolinival szólva – fenntartom magamnak az undor jogát. Ez még akkor is így van, ha soha nem hagyom magam unatkozni, hiszen annyi tennivaló van. Közöttük az Örkény típusú „sokszor csak úgy magunk elé nézünk” időtöltés például – amit finomabban meditációnak szoktak nevezni. Igaz: bevégezetlen ragozás, de legalább az!

˙
Glenn Gould, aki mégiscsak jelentős zongorista és meditáló ember volt, azt mondta, hogy Mozart zongoraszonátáit (valamennyit lemezre játszotta!) nagyon kellemes eljátszani, de nem adnak feladatot. Mármost ezzel azt mondta volna, hogy Mozart szonátai rosszak? Meggondolásom szerint csak annyit mondott, hogy nem insprálnak a „magunk elé nézésre”.

˙
Ez a problémám tehát Spiróval. Bajom nekem nincsen vele egy szál se. De nem ad feladatot az a sok jogos részletet tartalmazó gondolkodás, hogy mindig így volt, de azért mindig történt valahogyan. Hol így, hol amúgy. Nálunk így, másutt meg amúgy. Ezzel nem lehet sokra menni, mert hiába ostorozzuk az emberiséget, az mindig csak olyan marad, amilyen. Ezzel egyetértek. De akkor nem értem: miért ambicionálja valaki azt, hogy szemléltessen, bőbeszédűen ábrázoljon, oktatgasson, nevelgessen? Vagy ha nem ez a szándéka (sőt), akkor miért nem zenél?
˙
Nekem a csontig csupaszított megállapítás tetszik: Godot-ra hiába várunk! Beckett bohócai - noha várják Godot-t - tudják ezt, pedig nem csak a földre rajzolt kötélen képesek végigmenni, hanem a magasban, a trapézok között feszülő kötélen is – biztonsági háló nélkül. Beckett azért jó (nekem?), mert rengetegszer lehet olvasni. A bohócok „na ugye megmondtam” világa, ezredszerre is izgalmas. Nem sokat kell olvasni, hanem sokszor. Mármost Spirót nem lehet sokszor. Pedig Thomas Bernhard talán bőbeszédűbb, sőt bizonyára az. Igenám, de a bernhardi szöveg: zene. Akár az altamírai barlangfalra festett bölény. És akkor már mindegy, hogy hány pillanatig-percig-évig tart az érzékelése.

˙
A többi? Szánalmas aktualizálás, nem érzem, hogy bármi köze lenne a ténylegességhez.

˙
Attól, hogy valami törvényszerűen szörnyű, attól az még szörnyű marad. Intellektuális értelemben is, nemcsak a romantika jegyében. Én Spirónak ezt a kérdést teszem fel: ha beletörődünk abba, ami volt, van lesz, s ezt történelemtudományi vagy akármilyen módon magyarázzuk, akkor optimisták lehetünk? Az a fajta bizakodás, hogy minden gonoszság végülis megbukik – engem idegesít. Az emberiség minden tagjának egy élete van. Csak egyetlen élete! A többi? – papos magyarázat; mondjuk ki nyugodtan: szemfényvesztés, butítás. Ami persze sokféle módon magyarázható és menthető is akár...
˙

A Godot-ra váró bohócok tragédiája nem az, hogy Godot sohasem jön el, hanem az, hogy várják. És mi, nézők – akár az isten – ezt tudva nézzük a tragédiát. Az a bizakodás, hogy minden rossz megbukik: paradox, mert minden bukás újabb rosszat hord a méhében. Vagyis annak az egyszerű tételnek a bizonyítása, vagy egyszerűen csak felmutatása, hogy hiába vártok Godot-ra, nem jön el; a várakozás az életetek értelme és lehetősége csupán. És ami fantasztikus: ez az élet egyetlen szépsége.
˙
Ezt hiányolom Spirónál – még mielőtt nagyképű okfejtésre vetemednék…

Thomas Bernhard írásából...
˙
mely abból az alkalomból született, hogy megkapta a Grillparzer-díjat...
˙
Az elnök úr, mondta ez az uraság, kéri Önt, hogy jöjjön előre, kérem, jöjjön már előre, rögtön a miniszter asszony mellett van a helye, Bernhard úr. Hunger elnök annyit mondott, hogy sajnálja, hogy pontosan mit sajnál, azt nem mondta meg. Nénikémmel együtt legyek szíves az első sorba előrejönni… Néhány hosszabb-rövidebb előadás hangzott el Grillparzerről. Amikor egyszer odanéztem, láttam, hogy Firnberg miniszter asszony, így hívták, elaludt, ami Hunger elnöknek sem kerülte el a figyelmét, mert a miniszter asszony horkolt, még ha nagyon halkan is, de horkolt, azzal a halk miniszterhorkolással horkolt, amely világszerte jól ismert. Végül, mintegy másfél óra múltán felállt Hunger elnök, felment a pódiumra, és kihirdette, hogy nekem ítélték oda a Grillparzer-díjat. Felolvasott néhány dicsérő szót a munkámról, megemlítve néhány olyan színdarab címét is, amelyek állítólag tőlem valók, ám amelyeket nem is én írtam… majd, mintha át akarna ölelni, karját tárta. Ez volt a jel, hogy fel kell mennem a pódiumra. Felálltam, és odamentem Hungerhez. Kezet rázott velem, és egy úgynevezett elismerő oklevelet nyújtott át, melynek ízléstelensége éppoly felülmúlhatatlan volt, mint az összes többi elismerő oklevélnek, amit valaha kaptam. A miniszter asszony kis idő múltán körülnézett, s hangjában utánozhatatlan arroganciával és bárgyúsággal azt kérdezte: Az ám, hol van az írócska?
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hogy ez hogyan jutott éppen most eszembe?

˙

Nézegettem a parlamentben készült fényképet. A Selmeczi-féle nyugdíjvédő krém (a péksüteményes!) éppen a sorok között érkezik. Van, aki szigorúan néz, van, aki mosolygósan szolgálatkész, van, aki édesdeden alszik. És hol a lényeg? Akárcsak a díjkiosztáson Thomas Bernhard esetében ...

Stabat Mater

˙

Francis Poulenc kompoziciójának részlete is elhangzik a december 4-i rádiószínpadon.

˙

Stabat mater dolorosa

iuxta crucem lacrimosa

dum pendebat Filius,

cuius animam gementem,

contristatam et dolentem

pertransivit gladius.

Derek Jarman
˙
Chroma
˙
A súlyos beteg Jarman jegyzetei, gondolatai. 1988-ra nyúlnak vissza ezek a töredékek, a kötet angolul 1994-ben jelent meg. Most, 16 év elmúltával, magyarul is olvasható.
˙
Egy rövid részlet (nem véletlenül!):

˙
A hatvanas években minden színt elnyelt az istenek alkonya Pasolini Disznóóljában. A filmben egy pucér üzletember, ruháitól és tisztes polgári külsejétől megfosztva gázol a purgatóriumi sivárságú vulkanikus hamuban. Porból vagyunk, porrá leszünk. Vagy hamuvá. Ez az üresség minden álmot és törekvést megöl. Illúziók ólomkoporsójába zárt halott. Az álom szürkében ér véget. Lehúzó, borongós, csüggesztő, szomorú szürke. Vezeklő daróc és hamu.
A szürke körülvesz minket, de nem veszünk róla tudomást. Útjaink szürke szalagok, melyek felszabdalják a színes földeket. A távolban a középkori templomok toronysisakjainak szürke tetőzete tornyosul a falvak és kisvárosok fölé. Sírkertek, sírmezők. Ha valaha volt is színük, rég elmosta az idő. A Főutca bankjaiban a pénzt szürke emberkék kezelik, megbízhatóak a maguk egyformaságában, akik egy eszményt állítottak az én elé. Ez a szürke nem gondolkodik. Egy szürke vidék őrei. A tudatuk is szürke.
A jelen politikai helyzet.

~~~~~~~~~~~~~~

Jarman szövegeket idézek a december 4-i Rádiószínpad keretében is...

Petri György
˙
a december 4-i rádiószínpadon (Sanyi és Aranka Színház) Petri Mosoly című verse is elhangzik majd. Ehhez készítettem egy röpke klipet. A képi anyagot a Nyitott Műhely falán találtam...
˙

MOSOLY

˙
Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban - kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása - a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze -
Mert az angyal a részletekben lakik.

˙

˙
A fenti fotó Szilágyi Lenke fényképének részlete. A zene: Ligeti György Szóló szonáta csellóra

József Attila ürügyén...

˙

Amióta a Szabad ötletek jegyzéke 1990-ben teljes terjedelmében megjelent (részletek már korábbi József Attila kiadásokban is olvashatók voltak) - egyszóval immár húsz éve, újra meg újra előkerül a vélemény: ezt azért nem lett volna szabad megjelentetni, hiszen ezen átsüt József Attila betegsége, ez a szöveg a legszemélyesebb ügye volt.

˙

Hangsúlyozni szeretném, nem csak a retardált agyú "népnevelők", hanem a magukat "modern" gondolkodásúnak, szemléletűnek valló olvasók is kijelentik ezt.

˙

Szeretném előrebocsátani azt, hogy egyfelől nem hiszek abban, hogy egy embernek kétféle szemlélete lehet egyidőben, másfelől pedig meggyőződésem, hogy minden mindennel összefügg, s valakinek a gondolkodása, szemlélete vonatkozásában ez hangsúlyozottan így van.

˙

Következésképpen az, hogy a magukat - úgymond - korszerű szemléletü befogadóknak tartó olvasóknak a tárgyunkban szereplő kötet vonatkozásában kialakult, kialakított előítélete, bár fedetten, de egyéb szférákban (nevelés, politika, ízlés, etika stb.) is jelen van. Sok minden takarhatja ezt. Leginkább a "modernkedés", meg a sznobizmus, a "másként van" kényszeres megvallása, de sok minden más is.

˙

A korszerű gondolkodás nem tartozik a nehéz dolgok közé. Egyszerűen naprakész és folyamatos nyitottság, akár kiváncsiság kelletik hozzá. Az agy, a szemlélet élethosszanti gondozása, karbantartása. De persze a dolognak vonzatai is vannak. És ez teszi mégis nehézzé! - Ha ugyanis valójában nincs meg ez az úgynevezett korszerűség! Ilyenkor minduntalan kibukik valahol az előítéletesség - árulkodva.

˙

A fenti kérdés könnyen megválaszolható: mindennek meg kell jelennie, olykor persze szakszerű gondozásban. Mert hol húzható a határ? A pápa demarkációs vonala bizonyára nem esik egybe a sziciliai maffia keresztapa vonalával - de mit is mondok: még a tisztes polgár vonalával sem, ha például barátunk éppenséggel ateista.

˙

Aztán meg: miért magánügye egy költőnek a naplója (akármilyen is az), s miért nem a levelezése, mi több egész munkássága. József Attila minden személyes ügye olvasható a verseiben, a prózájában, a tanulmányaiban, a leveleiben. Csak alaposan oda kell figyelni. Az előítélet számára a fent jelzett "jegyzék" valóban könnyű prédaként téphető szét, elegendő hozzá a kifinomult érzék hiánya.

˙

Így azután könnyen eljuthatunk oda, hogy az igazságot hazugságnak nyilvánítsuk, ha valaki éppen ki meri mondani, hogy elég a hazudozásbal - hát iziben hazudozóvá kiáltják ki.

˙

Egyszóval: számoljunk tízig, mielőtt elparentálunk valamit vagy valakit, mert aztán bánhatjuk!

Celebek mesélnek...
˙
Vidnyánszky Attila, a debreceni Csokonai Színház igazgatója. terjedelmes irásban lelkendez' Alfred Schnittke művészetéért. Schnittke valóban jelentős művész, nagyszerű polistiliszta - nem érdemli meg a híg-folyós, olcsó lelkendezést. A keresztény misztika és Schnittke kapcsolata meg valószínűleg mindössze annyi, amennyi a keresztény misztikának az életben való létezése, jelenléte.
A 2. szimfóniában valóban felfedezhetni ilyesmit, bár a szimfónia inkább Schnittke Bruckner iránti tiszteletét fejezi ki, s 1977-es Bécsbe érkezéséhez kötődik. "Ködös időben érkeztünk a Szent Flórián templomba, de akkor - mondta Schnittke - Bruckner sírját nem látogathattuk meg. A hidegen ragyogó barokk templomban valahol egy kórus készült az esti misére. A templom üres volt..." Ez az élmény inspirálta Schnittkét, hogy egy későbbi, Rozsgyesztvenszkijtől érkező megrendelésre, szimfóniát komponáljon. A valláshoz való viszonya persze megnyilvánult más műveiben, Faust-operájában is jelen van, de misztikusként beállítani - túlzás, finoman szólva. Éppen Schnittkét, aki már Németországban zenét írt az egykori néma filmekhez (például Pudovkin Szentpétervár végnapjai) vagy például Belgrád felszabadulásának évfordulójára is zenét írt, benne az Internacionálé hangjaival. Egyszóval polistiliszta volt, nem misztikus.
˙
Azt meg végleg nem állhatom, amikor valaki ilyesmit mond: "a múlt század második felének legnagyobb zeneszerzője". Már a rangsor felállítása is atlétikai verseny-illatot áraszt, de ha mindenképpen, kényszeresen rangsorolunk, hát mondjuk említeni kell, hogy futottak még olyasok is, mint Stockhausen, Nono, Berio, Ligeti, Xenakis, Schnebel, Kagel, Gubajdulina, Usztvolszkaja - csak töredékes névsorként mondom, nem Schnittke jelentőségének kisebbítése okán.
˙
Mindazonáltal az Élet egy őrülttel valóban zseniális opera, bár én - zeneszerzőről lévén szó - megemlíteném, hogy a főhős, az idióta, nem énekel, sőt igyekszik leszoktatni az éneklésről befogadó gazdáit. Számomra ez a szimbolika jelentősen aktuálisabb, mint a keresztény misztika. Márpedig Schnittke szándékai e vonatkozásban aligha vitathatók.
~~~~~~~~~~~~~~~
Másik celebünk - Havas Henrik - egy délelőtti mesés műsorában lazán elmondta, hogy nincsenek női zeneszerzők. Ha azt mondja, hogy kevesebben vannak, mint a férfiak, vagy hogy régebben kevesebben voltak, azon még el lehet gondolkozgatni.
˙
Mindenfajta történelmi kortól, jelentől, múlttól függetlenül kapásból ideírom néhány zeneszerző nevét, ők ugyanis nők voltak-vannak:
˙
Alma Mahler, Anna Amalie av Preussen, Anna Amalie av Sachsen-Weimar-Eisenach, Marianne Auenbrugger, Grażyna Bacewicz, Agathe Backer-Grøndahl, Cathy Berberian, Carla Bley, Lili Boulanger, Nadia Boulanger, Francesca Caccini, Jelena Firszova, Szofia Gubajdulina, Dorothée Hahne, Hildegard von Bingen, Élisabeth Jacquet de La Guerre, Johanna Kinkel, Isabella Leonarda, Fanny Mendelssohn, Maria Anna Mozart, Eldbjørg Raknes,Maja Ratkje, Kaija Saariaho, Clara Schumann, Yoko Shimomura, Synne Skouen, Ethel Smyth, Barbara Strozzi, Maria Szymanowska, Galina Usztvolskaja, Pauline Viardot, Anne-Marie Ørbeck, Betsy Jolas, Hajdu Júlia, Sándor Emma, Szőnyi Erzsébet.
˙
A névsor korántsem teljes, a minősítést nem kedvelem (lásd fent!), de azért talán érdemes gondolkodni is!

Henryk Mikołaj Górecki meghalt

˙

(1933-2010)

˙

Izgalmas és nagyon aktuális mondanivalói voltak. Kevesen hallgatták, kevesen hallgattak rá

˙

Mifelénk szinte sohasem játszották a műveit, lemezeivel kapcsolatban ostoba eszteták fanyalogtak. Mindenesetre a New York Times hosszú cikkben emlékezik rá, elemzi és ismerteti munkásságát, nemkülönben a Spiegel. Magyarul én csak a HVG-ben találtam néhány sort. Mindenütt szinte kizárólag a III. szimfóniáját emlegetik. Magam is idéztem a szimfónia alapján készült DVD-t. Kétségtelenül döbbenetes hatású mű, ám Górecki immár befejezett életműve sokkal több. Kamarazenéje, vonósnégyesei nagyon értékesek.

˙

Most 2. vonósnégyesének (Quasi una Fantasia) első tételét idézem (Largo sostenuto - Mesto) a Kronos Vonósnégyes előadásában.

˙

A Big Brother látogatóban…

˙
A kis gyík szemmel láthatóan nyugodt. Még nem tudja, hogy mi vár rá, ha nem hagyja abba a napozást!

˙
Valamennyien napozunk mostanában. Ez a solárium korszakában már nem is szezontól függ. Úgyhogy bármikor leéghetünk.

˙
Nagy kérdés, hogy sírjunk vagy röhögjünk. Ha azt mondjuk, hogy felkentjeink egyszerűen ostobák – hát végtelenül jóindulatúak vagyunk.

˙
De ne vágjunk a dolgok elejbe.

˙

Hogyan is írja Karinthy Frigyes?

˙
A jó tanuló a táblához megy, és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát, és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráért gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére, és letörüli a táblát.

˙
- Hát - mondja a tanár, és elgondolkodva húzza a szót - majd valami érdekes példát veszünk ...

˙
A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt.

˙
Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.

˙

- Vegyünk egy kúpot... - mondja a gróf.

˙
- Egy kúpot - mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja, mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem mint az erre legalkalmasabbat megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtan lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.˙

˙
- Különben - mondja a tanár hirtelen - vegyünk inkább egy csonka gúlát.

˙
- Csonka gúla - ismétli a jó tanuló, ha lehet, még értelmesebben, ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni - csak le van vágva belőle egy másik gúla.

˙
A felelés rövid ideig tart. Fél szavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokonlélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciál-egyenletek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be sem kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni?

˙
A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik, és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele, és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.

˙
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

˙

Mivel kell kiegészíteni, „aktualizálni” a fentieket?

˙
Főszóvivő jön és mondja, hogy bankvezér megsértődött, mert levették a pénzét, a köztársasági elnök megsértődött, mert nem választották újra meg, az alkotmánybíróság duzzog, mert magasról… – szóval tudják.

˙

A „züllött történész” (© Eörsi István) nyugodtan minden dolgok tudója, mert tőle aztán nem nyúlnak le egy vasat sem, ott a másik, a csendesen tárgyilagos, attól majd. A filozófusoknak meg írni kell itthonra, meg külföldre, mert különben baj lesz-van. De vajon ugyanazt kell-e külföldre? Mert a Big Brother megsimogatta a két előző kormány buksi fejét odakint, idebent meg alig várja, hogy az inkvizitorok láncon sétáltassák egyikét-másikát a képernyőn.

˙
Minden napra egy tojás – csak, hogy ne legyen nyugalom, mert még észrevesszük, hogy indoklás nélkül kirúghatnak bennünket, hogy nyugdíjra megtakarított fillérkéinket „felhasználják”, hogy kultúrára nincsen pénz, de milliárdos sportcsarnok épül-szépül a vazallus-Csák Máté várában, hogy a börtönöket nem kell nagyobbítani, mert kevesebb egy főre eső hely is elég (jó emberek kis helyen is elférnek, nemde?) Hogy sok pénzt „felhasználnak” a rusnya bankoktól, multiktól, meg az amúgyis trehány szolgáltatóktól. Vegyünk inkább magyar árút, mert amazok még majd a nyakunkba sózzák a kárukat.

˙
Hogy a honatyák és anyák gyülekezőhelye kocsmává alakult, benne zsidóznak-cigányoznak, holokauszt-tagadnak, meg össze-vissza beszélnek, benyújtanak, kiveszik, beteszik, beveszik, kinyilatkoztatják, megváltoztatják, szentkoronázzák, preambulumozzák és így tovább? Aztán egyiket-másikat hónapokon (éveken) át pórázon vezetik a Hiradókban. Sej-haj, hiába! Kár volt elnyűni a kabarét, most aztán nézhetjük a parlamenti közvetítéseket.

˙
Hogy előveszi a pálcát és körmöst ad az oktatásnak a fő-„paidagogász” néni (© Weöres Sándor) – mit se tesz. Jó sok ilyen tanítónénivel volt szerencsém találkozhatni, hát mit mondjak. Igaz egyik sem volt univerzál-főnök, így csak a rábízott néhány gyereket tette tönkre, nem mindet, mint a mostani. Azért mondom, mert veszekszenek vele még az egy emlőn-almon cseperedettek is.

˙

No, jó!

˙

Egyszóval az az én bajom, hogy tele vagyunk jobbnál jobb tanulókkal, hogy a fal adja a másikat.

˙
Amúgy vidám az élet, az isten lovába’!

Élet! ~ Halál! ~ Dicsőség?

˙

Etűd (részlet) a december 4-i rádiószínpadhoz...

˙

Sanyi és Aranka Színház: Stabat Mater

˙

Zene: John Cage - 103; Francis Poulenc - Gloria

˙

Modern?...

˙

Nem volt modern szobrász - hallom a Klubrádió műsorvezetőjétől.

˙

Nagyon nem szeretem ezt a kategorizálást. De ha már, akkor gondolkodjunk el fölötte. Mi az, hogy modern? És meddig modern? Michelangelo például: modern? Rémes ez a korlátoltság, s ha ráadásul utána nézünk - -sejtve: mit akart mondani a "mindendolgoktudója" műsorvezető - kiderül, hogy még a korlátolt felfogás szülte véleménynek sem felel meg a mű. Különösen, ha meggondoljunk: sokaknál a modern szitokszónak minősül!

˙

Marton László szobrászművészről esett szó...

˙

Alább csak néhány példa:

1. A Dunánál (József Attila)
˙
2. Liszt Ferenc
˙
3. Szomorú történelmünk
˙
4. Kiskirálylány

˙

˙

És van szobra - sok egyéb között - Albert Einsteinről, Yehudi Menuhinról, John Lennonról...

˙

Modern? ~ Nem modern?

Korányi Tamás rádiószínpada

˙

a Sanyi és Aranka Színházban (IX. Mátyás utca 9.)

2010. november 6-án, szombaton, este 7 órakor

˙

Álmok, képzetek? ~ Valóság!

˙

Krúdy Gyula, Szép Ernő, Irvin D. Yalom, Verena Kast, József Attila, Takeshi Kitano, Németh Andor, valamint a Gilgames szövegei

˙

Dés László, Wolfgang Mitterer, Ilhan Mimaroglu, Lejaren Hiller, Stephan Micus, Jeney Zoltán zenéi, valamint hagyományos japán zene

˙

továbbá filmrészletek, montázsok, képek

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Részlet a műsorból...

˙

József Attila álma Kálmán György előadásában

˙

Zene: hagyományos japán zene (sakuhacsi)

˙

Hopi indián

˙

ajándék...

(Kő ~ elülső és hátulsó oldal - Szignóval!)

Gerő András

˙
minden héten egyszer legalább (meglehet többször is!) kényszeresen úgy érzi, hogy neki nyilatkozni, kijelenteni, megváltani kell. ˙

˙
Gerő András

˙
most már önmagát is alulmúlja. Amennyit én hallottam tőle, abban soha semmi nem volt, de jól csavargatta, mindig belerakott egy-egy aktuálisan jó kifejezést(például emlékszem a bukott miniszterelnök kifejezésre). De mert a bukott miniszterelnök a választók többségének jóvoltából momentán korántsem bukott, hát elő kell kapni valami mást: rosszul érzi magát a magyar, búskomor, bizalmatlan, rácsokat szerel az ajtaja elé és így tovább.

˙
Gerő András

˙
a szégyenteljes locsogás nagymestere. Raffinált semmitmondással helyezkedik a mindenkori helyezkedni valókhoz. Akár a mesebeli lány: úgy jön, mintha menne. Néha meg úgy megy, mintha jönne. Ebben a nagy jövés-menésben a mintha a lényeg. Ha minden szavunk olyan, mintha jelentene valamit, akkor sok együgyű azt hiszi, hogy mondtak neki valamit.

˙
Gerő András ˙
most azon sopánkodik, hogy mísze van a magyarnak. Azt ugyan nem vizsgálgatta, hogy például a megszállásoknak (akár a szellemi, lelki, gondolkodásbeli megszállásoknak) ebben van-e oka – de hát történész Gerő András, vagy nem?

˙
Gerő András

˙

most kiátványt fogalmaz. Civilizációsat. Hogy ne egyék, igyék, dohányozzék a magyar annyit. Mert korábban talál meghalni, mint a megengedett átlag.˙

˙
Folytathatnám, de minek?

˙
Gerő András

˙

nem veszi észre, hogy kis honunkban az a legfőbb baj, hogy nincsen semmi elintézve. Történelmileg, a múltat illetően sem, meg a jelenre vonatkozóan sem. ˙

˙
Gerő András

˙

azt gondolja, hogy egy ország az elintézetlenségek mocsarában szép lassan megcsinálhatja a jövőjét.˙

˙

Gerő András

˙
a történész nem mutat ismeretet arra vonatkozóan, hogy legelébb a múlt rémségeivel, bűneivel, hibáival – a magyar feje járásával – kell szembenézni.

˙
Gerő András

˙
nem tudja, hogy a másokra mutogatás nem segít. A többesszám első személyben megfogalmazott mondatok hitelesebbek, mint a harmadik személyes szóáradat.