Rekviem egy színházért ...
˙
Pályázat - annyira, amennyire: valószínűleg lehet... De hamarosan csak alig a kétharmadát.... aztán már annak is csak 70 %-a... De mégsem - maximum az 50 %-át. Majd az év végetájt. A művészeti műhely fenntartására (villanyszámla, fűtés stb.) sem elég... Így élünk... a megölt műhelyben...
˙
Nem minden rendszer vette célba a szabad kultúrális igyekezetet. A korlátozásra, netán tiltásra vetemedő szisztémák általában megbuktak. Az Altamira-barlang "kisembere" névtelen ugyan, de életben van!...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Félek. A félelem ellen pedig tenni kell valamit, ha már egyszer elkaptuk.
…………………………………
A szanatóriumokban, ahol az orvosok és ápolónők iránti hálából szinte kedvvel folyik az elhalálozás, az intézetben rendszeresített halált használják, s ez ott így rendjénvaló. Ám ha otthon hal meg az ember, akkor természetesen a jobb körök udvarias halálnemét választja, s ezzel máris megkezdődik az elsőosztályú temetés gyönyörű szokásainak egész láncolata. Az ilyen házak előtt aztán ott ácsorognak a szegények, s bámulhatnak, amíg csak kedvük tartja. Az ő haláluk persze semmitmondó; minden teketória nélkül folyik le. Ők már akkor is boldogok, ha olyan halált találnak, amely nagyjából megfelel. Az se baj, ha kicsit bő: még mindig belenőhet az ember. Csak akkor van baj, ha elöl nem lehet begombolni vagy fojtogat.
˙
Ha kihalt otthonomra gondolok, ahol immár senki sincs, úgy érzem, mindez másképp volt annak idején. Azelőtt mindenki tudta — vagy talán csak sejtette —, hogy a halál bennünk fészkel, mint gyümölcsben a mag. Gyermeknek kicsi jut, felnőttnek nagyobb. Az asszonyok méhükben hordozták, a férfiak pedig a szívük táján. Ez legalább igazán az övék volt, s különös méltósággal, csendes büszkeséggel járkáltak vele a világban.
˙
(Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései)
˙