Megbeszéljük...

Bolgár György és a hallgatók műsora

minap beszélgetést hallgattam Szinetár Miklóssal a mai magyar televíziózás (elsősorban a meghatározatlan "közszolgálati" televíziózás) néhány kérdéséről. A beszélgetés első hallásra konstruktívnak hathatott akár, ám alaposabban odafigyelve (s a 78 éves rendező önfényezését kihagyva) megfigyelhetővé vált számomra néhány alapvető baj...

Ám mindenekelőtt hallgassuk meg a beszélgetés inkriminált részleteit:

Problematikus, amikor odavetjük: "a közönség által befogadható"... Mi a befogadható? Megboldogult Sz. bácsi azért szerette a Romantika nevezetű tv-csatornát, mert ott a délelőtti langy katyvaszt (Juan, Jimenez stb.) délután megismételték, s másodjára már megértette: mit is akarnak ezek.

Mármost szeretném hangsúlyozni: nagyon sok Sz. bácsi van. Őket kellene kielégíteni? Nem - azért ezt Szinetár sem mondja. Hanem értékhordozó műveket kellene készíteni, Móriczot, Mikszáthot, Karinthyt és - itt a bibi - mellettük Wass Albertet is említette.

No itt kezdődik az írástudók árulása! Ugyanis az első három név és Wass Albert között - politikai hovahelyezésüktől függetlenül - az az alapvető különbség, hogy az első három nagy író, Wass Albert pedig tehetségtelen szövegkészítő! Egy lehetőségként emlegetni amazokkal: enyhén szólva árulás. (Lásd még: ITT)

Szinetár elmondja ennek kapcsán, hogy az ő televíziójában együtt kapott helyet Örkény és Csurka. Csakhogy Csurka - későbbi politikai szereplésétől függetlenül - jó író volt, amíg írt, Wass Albert pedig rossz író volt, amíg írt. Vagyis ha ma a "közszolgálati" televízió értéket akarna adni, akkor Csurka egykori munkái helyet érdemelnének, Wass Albertéi pedig nem!

Rémisztően és alapvetően nagy különbség!

Azzal meg minek törődni, hogy a politika miket beszél. Ha betiltja - pardon: felejtendőnek minősíti - az értéket, akkor majd vackot néz a nagyérdemű. Ilyen egyszerű ez mindenkor.

Ami az értemiségi, lila dolgokat illeti? Éppen mostanában hallottam, hogy idegenből hazaszakadt színházi rendezőnk hangot adott abbéli véleményének, hogy a kis (alternatív) színházakra nincsen szükség, funkcióikat a kőszinházak vegyék át.

Magam olykor csinálok egy-egy szerény műsort (rádiószínpad) a Sanyi és Aranka Színházban. Csak mosolyogni tudok azon a tréfán - mondjuk - , hogy ezt a produkciót átteszik a Nemzeti Színházba, ahol majd az első sorban ül hat-nyolc-tíz ember. Ugyanis a Sanyi és Arankában hetven néző telt házat ad, a Nemzetiben hetven néző: óriási bukás!

És ez bizony lényegi kérdés. Talán nem véletlen, hogy szerte a világon léteznek alternatív színházak (gyakran színvonalasabbak, mint a kőszínházak).

Nos, ezek jutottak eszembe a Megbeszéljük című rádióműsor fent idézett jajveszékelése kapcsán...