Egyedül maradtam ~ Góreckivel...

(Gondolatok a hárításról)

A Sanyi és Aranka Színházban vetítettük Tony Palmer filmjét, amelyet az angol rendező a lengyel zeneszerző 3. szimfóniájához készített... A zene - Góreckit és a kortárs zenét preferálók körében - jól ismert, Górecki talán legismertebb műve. A filmben a szólista a nagyszerű Dawn Upshaw.

A zene két patinás népi szöveg és egy dokumentum "megzenésítése", általában a szomorúságról szól, alcime is ez: A szomorú énekek szimfóniája. A képek egyik része Górecki vándorlása az Auschwitzi táborban. A végtelennek tetsző, hóval borított tábor maradványain botorkál sántikálva a szerző. Ezeket a képsorokat vették fel a filmhez. Ezen kívül csak eredeti dokumentumok szerepelnek. Képsorok az auschwitzi koncentrációs tábor idejéből illetve közvetlen a felszabadulás után. Közismert képek: iszonytatóak. Aztán mai képek naturális részletességgel a mai afrikai éhező gyermekekről... Semmi nincsen hozzáadva ezekhez a képsorokhoz és semmit nem vettek el belőlük. Olyanok, ahogy naponta látjuk a televíziók híradóiban, miközben jó ízű vacsoránkat költjük el, vagy baráti társaságban kedélyesen múlatjuk az időt, olykor némiképpen borongva: mit nem követnek el (akár éppen a szomszédos Szerbiában stb.). Nap mint nap találkozunk a képekkel. Szinte napirend által kötelező rendszerességgel. Könyörtelenek ezek a képek. Elkövetőik személyiségét fejcsóválva analizáljuk..

Ők, ők, ők, ők... Nem mi!...

Aztán - történelmi tények bizonyítják -, ha eljön az ideje, akkor elkövetjük: mi, mi, mi... Személyes tapasztalatok tucatjai bizonyítják, hogy a törvényen kívüli időkben mire képes az ember. Milyen valójában. Nehéz ezzel szembesülni.

A film vetítése szinte egyöntetűen a hárítást váltotta ki. Volt, aki szelíden "nem bírta", volt, aki szakmai eleganciával beszélt arról, hogy a film koncepciójával baj van, volt, aki hirtelen megszólalt: hiszen ez giccs!, elég lett volna maga a zene és így tovább...

Bizonyos, hogy sokat lehet vitatkozni egy ilyen film minőségén, egyáltalán létjogosultságán. Beszélhetünk arról, hogy "átvitt" képiséggel stb. mennyivel több mondható el. Csakhogy az ember gonoszságával - vagy mondjuk csak egyszerűen így: az ember milyenségével - foglalkozó művészek kiváltotta emóciók általában gyengék a valósághoz képest. Fontos dolgok, de a kordokumentumokhoz képest erőtlenek maradnak. Nem váltanak ki olyan ingerült hárítást, mint azok a képek, amelyek a mi magunk által elkövetett iszonyokkal mutatnak ránk.

A Górecki zenéket kísérő képeket már észre sem vesszük. Közhelyekké lettek...

Górecki zenéje felrázó hangsúlyokat tett a megszokásra, a megszokott képeket megrázóvá tette, a megszokott képek megengedhetetlen megszokása ellen rázta fel a nézőt, aki persze lázadva hárítani kezdett rögtön, megszokott nyugalmának a felkavarása miatt.

Karinthy Frigyes mondta egyszer, hogy a törvénykönyvekben nincsen paragrafus, amely az emberevést büntetné. Ugyanis a civilizált ember nem eszik emberhúst!

A gyilkossággal más a helyzet. A civilizált ember ugyanis gyilkol. A tettek elkövetői nem valakik, nem ők, hanem mi, mindannyian. És ezért nem lehet megnyugodni, főként Górecki és akár a film nyomán...

Az ember hárítja iszonyait, megoldani nem tudja azokat!