Lucius Annaeus Seneca ~ A lelki nyugalomról

ˇ

Mihelyt valami megrendíti az öklelőzéshez nem szokott lelkemet, mihelyt valami méltánytalansággal talál­kozom, amiből sok akad minden ember életében, vagy olyasmi adódik, ami nem megy könnyen, vagy nem sokra becsülendő dolgok sok időt követelnek, visszafordulok békés magányomba, s akárcsak a fáradt barmoknak, ne­kem is szaporábbak hazafelé vivő lépteim, és úgy látom jónak, hogy a négy fal közé zárjam életem. Senki se rabolja el egyetlenegy napomat sem, aki semmi méltóval nem képes kárpótolni ekkora veszteségemért! Lelkem csak önmagán csüggjön, önmagával foglalkozzék, semmi olyat ne tegyen, ami idegen tőle, és ami más megítélése alá esik: a köz- és a magánélet gondjától mentesen ragasz­kodjék nyugalmához. Csakhogy mihelyt egy tartal­masabb olvasmány felrázza lelkemet, és a nemes példák ösztönzést adnak, máris vágyat érzek a fórumra sietni, és az egyik embernek beszédkészségemet, a másiknak köz­reműködésemet ajánlani fel segítségül, hogy ha semmit nem használnak is, de legalább megpróbáljak velük használni, s valakinek, aki átkozottul elbizakodott sikerei mi­att, letörjem dölyfét a fórumon.
Amikor írni kezdek, úgy vélem, jobb, ha magukra a dolgokra figyelek, s ezekre összpon­tosítva fogalmazok, egyébként pedig a szavakat rábízom a dolgokra, hogy gondolatmenetem a maga nyerseségében arrafelé haladjon, amerre azok vezetik. Mi szükség arra, hogy századokon át megmaradó dolgokat írj? Azért nem akarsz így tenni, hogy az utókor ne hallgasson rólad? Halálra születtél, és kevesebb kellemetlenséggel jár a csendes temetés. Így hát szabad időd lefoglalására, a saját hasznodra, ne pedig valaminek a dicsőítésére, egyszerű stílusban írj valamit! Kevesebb erőfeszítésre van szüksé­gük azoknak, akik csak egy napra szólót alkotnak. Mihelyt azonban lelkem gondolatainak nagyszerűségétől szárnyalni kezd, máris igényesebb a szavakkal szemben, s mint ahogy a lelkesedése magasabbra csap, úgy kíván szólni is, és előadásmódom felemelkedik a tárgy magasztosságához. Ekkor a szabályról és a földhözragadt gondol­kodásmódról megfeledkezve, egyre fenségesebbé válok, s már nem is a saját számmal szólok.
Hogy ne részletezzem hosszadalmasan az egyes dolgokat: minden cselekedetemben ez a jó szándékú gyengeség kísér. Attól félek, lassanként felmorzsolódom, vagy ami még nyugtalanítóbb, állandóan a szakadék szé­lén lógok, ahhoz hasonlóan, aki éppen beleesni készül, és esetleg még több veszély fenyeget, mint amit jóma­gam látok; megszokott dolgainkra ugyanis mindig elnéző­en tekintünk, és elfogultságunk mindig akadályozza íté­lőképességünket. Úgy vélem, sokan eljuthattak vol­na a bölcsességhez, ha nem vélték volna azt, hogy már eljutottak hozzá; ha egyes dolgokat nem titkoltak volna el maguk elől, másokon meg szembecsukva nem léptek volna át. Nincs okod ugyanis úgy ítélni: más hízelgése inkább vesztünkre van, mint a magunké. Ki meri magának bevallani az igazat? Ki az, aki - keveredjék bár saját hízelgői és talpnyalói nyájába -, mégis nem maga tapsol legjobban önmagának?
Kérlek tehát, ha van valami ellenszered, amellyel megszüntetheted ezt a bizonytalankodásomat, tarts rá méltónak, aki nyugalmammal tartozom neked. Tudom, lelkemnek ezek az indulatai nem veszélyesek, és nem okoznak semmiféle zűrzavart; hogy megfelelő ha­sonlattal fejezzem ki magam: nem vihartól, hanem tenge­ri betegségtől szenvedek. Szüntesd meg tehát, bármi is ez a baj, és siess segítségemre, aki úgy vergődöm, hogy a szárazföld már látkörömben van.