Marcus Fabius Quintilianus
ˇ
Szónoklattan
ˇ
(774-76. oldal)
ˇ
…ha a szólás erejével a gonoszságot vértezzük fel, semmi sem veszélyesebb köz- és magánügyekben az ékesszólásnál, mi magunk pe­dig, akik megpróbálunk erőnk szerint hozzáadni valamit a szónoki tehetség­hez, a legrosszabbat tesszük az emberiségnek, ha egy útonállót látunk el ezek­kel a fegyverekkel… A természet is azzal, hogy nyilvánvalóan az embernek kedvezett, és minket a többi élőlénytől elválasztott, nem édesanyánk, hanem mostohánk lett volna, ha a szó­noki tehetséget a bűnök szövetségesévé, az ártatlanság ellenfelévé, és az igaz­ság ellenségévé tette volna. Hasznosabb lett volna némának születnünk és min­den értelmet nélkülöznünk, mint a gondviselés adományát kölcsönösen vesz­tünkre fordítanunk.
De ez a kijelentésem még többet is rejt magában. Nemcsak azt mondom ugyanis, hogy annak, aki szónok lesz, derék férfinak kell lennie, de azt is, hogy nem lehet másból szónok, csak derék férfiból. Mert bizony nem tételez- hetjük fel sem az értelmet azokban, akik a becsület és a gyalázat kínálkozó útjai közül a rosszabbat választják, sem az okosságot… Hogyha nemcsak a bölcsek állítják, hogy csak az lehet gonosz, aki egyben ostoba is, hanem a közfelfogás is mindig így hitte, akkor bizony sohasem lesz az ostobá­ból szónok. Tedd hozzá még, hogy a lélek nem adhatja át magát teljesen a leg­szebb tudomány tanulmányozásának, ha nem szabadul meg minden bűntől. Először is, mert ugyanabban a szívben nem fér meg együtt a becsület és a becs­telenség; továbbá a lélek sem gondolhatja el egyszerre a legjobbakat és a leg-szörnyűbbeket, mint ahogy az sem lehetséges, hogy ugyanaz az ember derék és gonosz legyen. Másodszor meg azért nem, mert az ily magasztos tárgyra törekvő léleknek minden mástól, még a bűntelen gondoktól is mentesnek kell lennie. Egyedül így teljesen szabadon, semmitől sem kötve, és semmi mástól sem vezérelve, csak arra tekint, amire felövezte magát. Hogyha a birtokok túlzott gondja, a családi ügyekért való túlzott aggódás, a vadászat örömei és a látványosságokra szánt napok sok időt vesznek el a szellemi munkától (mert e mesterség számára elveszett idő az, amit másra fordítunk), el tudjuk képzel­ni, mit tesz majd a bujaság, a kapzsiság és az irigység, mert az általuk keltett féktelen gondok nem hagynak aludni és szétzilálják álmainkat?
Semmi sem annyira megszállott, annyira sokarcú, annyira ellentétes in­dulatoktól zaklatott és kínzott, mint a romlott lélek. Mert amikor áskálódik, a remény, a gond és a kínlódás emészti, amikor pedig már elkövette a bűnt, a nyugtalanság, a bűnbánat és a várható büntetések rémisztik. Hogyan jut hely közöttük a tudománynak vagy bármiféle más, hasznos művészetnek? Herku­lesre, nem jobban, mint a gyümölcsfáknak a tövisbokrokkal és vadszederrel elborított földön.
Mondd, nem kell-e tisztesség a tanulmányokkal járó fáradozások elvise­léséhez? Mit remélhetünk az élvhajhászástól és a fényűzéstől?… Gondolhat­juk azt, hogy a gonoszok is törődnek a dicsérettel?
Végül… tegyük fel, hogy ugyanolyan képessége, szorgalma és tudása van egy nagyon becstelen és egy nagyon becsületes embernek - ami egyáltalán nem lehetséges -, vajon melyi­ket mondják jobb szónoknak? Természetesen azt, amelyik embernek is jobb. Így hát sohasem lehet ugyanaz becstelen ember és tökéletes szónok. Mert nem tökéletes az, aminél valami más jobb.
(Adamik Tamás fordítása)