Freud: Michelangelo Mózese (1914)

Előrebocsátom, hogy nem vagyok műértő, hanem laikus. Gyakran észrevettem, hogy egy műalkotás tartalma jobban vonz formai és technikai sajátosságainál, amelyeknek pedig a művész elsőrendű fontosságot tulajdonít. A művészet számos eszköze és egynémely hatása iránt tulajdonképpen hiányzik belőlem az igazi megértés. Mindezt meg kell mondanom, hogy biztosítsam a magam számára e kísérletem elnéző megítélését.
Ámde művészi alkotások, kiváltképp költemények és szobrok mindig is erős hatást gyakorolnak rám; a festmények némileg rit­kábban. Az ilyen művek arra indítottak, hogy megfelelő alkalmak­kor hosszan elidőzzem előttük, próbálván a magam módján meg­ragadni őket, azaz érteni akartam, hogy miben áll hatásuk. Ott, ahol ezt nem tehetem, például a zene esetében, csaknem képtelen vagyok élvezni a művet. Racionális vagy talán analitikus hajlamom berzenkedik ellene, hogy valaminek a hatása alá kerüljek, és közben ne tudjam, hogy mi hat rám, mi az, ami elragad.
Így hát felfigyeltem arra a látszólag paradox tényre, hogy éppen a legnagyszerűbb és a leglenyűgözőbb művészi alkotások némelyi­ke értelmünk számára homályos marad. Megcsodáljuk őket, behó­dolunk nekik, ám senki sem tudja megmondani, hogy mit állítanak elénk. Nem vagyok eléggé olvasott ahhoz, hogy tudjam, szóvá tet­te-e már valaki ezt, vagy hogy nem akadt-e esztéta, aki azt találta, hogy felfogó értelmünk ilyenféle tanácstalansága egyenesen a szükségszerű feltétele annak a legmagasabb hatásnak, amelyet a re­mekműnek elő kell idéznie. Jómagam igencsak nehezen adnám rá a fejem, hogy higgyek ebben a feltételben.
Nem minthogyha a műértők vagy a rajongók nem találnának szavakat egy ilyen műremek magasztalására. Bővében vannak ők a szavaknak, kellene gondolnom. Hanem a művész egy ilyen mes­terműve előtt azután rendesen mindenki valami mást mond, de egyikük sem azt, ami az egyszerű csodáló számára megoldja a rej­télyt. Hiszen ami így a hatalmába kerít minket, az az én felfogásom szerint csakis a művész szándéka lehet, amennyiben sikerült neki e szándékot a műben kifejeznie, és velünk is megértetnie. Jól tudom, hogy sosem beszélhetünk pusztán értelemszerű megértésről; a mű­nek azt az indulatállapotot, azt a pszichikai konstellációt is újra fel kell idéznie bennünk, amely a művész számára az alkotáshoz szük­séges hajtóerőt szolgáltatta. De miért ne volna közölhető és sza­vakba foglalható a művész szándéka éppúgy, mint a lelki élet bár­mely egyéb ténye? Csak talán a nagy műremekeknél ez aligha sike­rülhet az analízis alkalmazása nélkül. Hiszen ezt az analízist magá­nak a műnek kell lehetővé tennie, ha az, ami hatással van ránk, a művész szándékainak és indulatainak a kifejeződése. S hogy ezt a szándékot megfejtsem, ahhoz mindenekelőtt mégiscsak a műben ábrázoltak értelmével és tartalmával kell tisztába jönnöm, tehát tudnom kell értelmezni a müvet. Így hát lehetséges, hogy egy ilyen műalkotás értelmezésre szorul, és csupán ha ezt megtettem, akkor tudom majd meg, hogy miért kerültem ilyen rendkívüli hatás igé­zete alá. Él bennem a remény, hogy e hatás akkor sem veszít majd az erejéből, ha analízisünk sikerrel jár.