1944. március 19. ~
2007. március 19.
M e m e n t o !
Fázisok ~ fokozatok ~ események ~ történések ~ sorsok
A numerus clausus (1920)
Az 1920-tól berendezkedő Horthy-rendszer hozta a világháború utáni Európa egyik első zsidóellenes törvényét. Az 1920:XXV. tc. "A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról" címet viselte, de numerus claususként (zárt szám - latin) vált hírhedt jogszabállyá. A törvény az egyes "nemzetiségek és népfajok" összlakossághoz viszonyított arányszámához kötötte az adott etnikumból a felsőoktatási intézményekbe felvehető hallgatók számát. Ezenkívül elsőrangú felvételi kritériummá tette a "nemzethűséget". Mivel a zsidók 1867 óta jogilag izraelita vallású magyaroknak számítottak, az előírás elvileg nem érintette őket, ám a törvény végrehajtási utasítása nemzetiségnek minősítette a zsidóságot. Így 6 százalékban maximálták a felvehető zsidók arányát, a "nemzethűség" megállapítását pedig a gyakran szélsőjobboldali befolyás alatt álló egyetemi vezetőségekre bízták. Az új rendszer az elcsatolt területekről az országba özönlő nem zsidó értelmiségnek kívánt kedvezni a zsidók kárára, ezzel is szélesítve társadalmi bázisát. Akárcsak a két évtizeddel későbbi zsidótörvényeket, a numerus clausus előírásait sem sikerült végrehajtani, hiszen a zsidó hallgatók aránya nem csökkent 8 százalék alá.
A nemzetközi zsidó szervezetek a békeszerződés kisebbségvédelmi előírásaira hivatkozva támadták a rendelkezést. A magyar zsidóság képviselői azonban elutasították a külső beavatkozást. Érvelésük szerint inkább tűrik a sértő és hátrányos megkülönböztetést - a trianoni igazságtalanság semmilyen jognak nem lehetett a forrása. A nemzetközi tiltakozás mégsem maradt hatástalan: a bethleni konszolidáció idején, 1928-ban módosították a törvényt, és kiemelték belőle a nemzetiségi arányszámokra vonatkozó paragrafust. A "nemzethűség és erkölcsi megbízhatóság" kritériuma azonban változatlanul megmaradt, így a törvény eredeti szándékának, azaz a zsidók egyetemről való részleges kizárásának a végrehajtása nem került veszélybe.
A numerus clausus törvény sértette meg először a polgári jogegyenlőség alapelvét, amely a 19. században sok küzdelem után, 1895-ben teljesedett ki. Ez előkészítette a szellemi-politikai talajt a következő évtizedek sokkal súlyosabb jogfosztó intézkedései számára.
Az első zsidótörvény (1938)
Az 1938:XV. törvénycikk "A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" címet viselte, de első zsidótörvény néven vált hírhedté. A jogszabályt a Darányi-kormány készítette elő, de már Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt fogadta el az országgyűlés. A május 29-én hatályba lépett törvény kimondta: a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók. A végrehajtást az orvosi és az ügyvédi kamara mintájára létrehozott szakmai tömörüléseknek kell felügyelniük. A törvény szintén 20 százalékban maximálta a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál a zsidók létszámát. A végrehajtásra öt évet írtak elő.
A jogszabály alól mentesültek az első világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra. Bár a törvény indokolása és szövege is vallási alapon definiálta a "zsidó" fogalmát, a szöveg az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette. Ezzel már az első zsidótörvényben megjelentek a faji alapú meghatározás csírái.
A törvény egyértelmű támadás volt a polgári jogegyenlőség elve ellen. Ezt látva 59 nem zsidó magyar művész és értelmiségi írásban tiltakozott, köztük olyan nagyságok, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos, Csók István. Gesztusuk azonban hatástalan maradt.
A második zsidótörvény (1939)
Az 1939:IV tc. "a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról" (második zsidótörvény) május 5-én jelent meg. A törvényt még az Imrédy-kormány terjesztette az országgyűlés elé, de már Teleki Pál miniszterelnöksége idején fogadták el a javaslatot. A jogszabály nagyrészt faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. Elvileg tehát a három generáció óta megkeresztelkedett zsidó családokat (ilyen nagyon kevés volt) nem érintette a törvény. Nem vont hatálya alá egyes, igen bonyolultan meghatározott, megkeresztelkedett és/vagy vegyes házasságból származó csoportokat sem. Így a faji definíció sem volt maradéktalan, bár a törvény indokolása nem hagyott kétséget afelől, hogy a törvényalkotó a zsidóságot egyetlen, megbonthatatlan faji csoportként látja.
A törvény jelentősen szűkítette a zsidók életlehetőségeit. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, és visszaállította a numerus clausust. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. A már kiadott engedélyeket fokozatosan vissza kellett vonni. Jelentősen megnehezítették a zsidók mezőgazdasági ingatlanvásárlását is.
Az első két zsidótörvény érzékeny anyagi veszteségeket okozott a zsidóságnak, különösen a kis- és középpolgárságnak. Országszerte több mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei jelentősen romlottak. A törvények egyikét sem hajtották azonban végre maradéktalanul. Kiépült az illegális alvállalkozások és a "strómanság" rendszere, ezért az állásukat vesztettek közül sokan így-úgy meg tudták tartani egzisztenciájukat. (A "stróman" vagy "aladár" olyan nem zsidó családtag, ismerős vagy barát, akinek a vállalatot, boltot, üzemet papíron a nevére írták, így a cég mentesült a zsidótörvények hatálya alól. A stróman jó pénzt kapott szolgálataiért, a céget tovább irányító tulajdonos pedig fenn tudta tartani magát és családját.) Mindez gyakran a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével történt, hiszen a fellendülő hadigazdaság fő megrendelőjeként az állam nem engedhette, hogy az ipari és kereskedelmi forgalomból ténylegesen kikapcsolja a zsidó nagyvállalatokat és szakembereket.
A harmadik zsidótörvény (1941)
A harmadik zsidótörvényt Bárdossy László miniszterelnöksége alatt fogadták el. "A házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről" szóló törvény (1941:XV) augusztus 8-án lépett hatályba. Az indokolásában náci terminológiát használó, nürnbergi típusú faji törvény - megszorításokkal - mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Megtiltotta a vegyes házasságokat, és büntetni rendelte a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. A törvény nem volt konzekvens a "fajgyalázási" ügyekkel kapcsolatban: zsidó férfi nem folytathatott szexuális kapcsolatot keresztény nővel, de a keresztény férfiak és zsidó nők közötti kapcsolatot nem büntették. Míg az első két zsidótörvényt a keresztény egyházak felsőházi képviselői elfogadták, a fajvédelmi indíttatású harmadik zsidótörvényt már ellenezték. Az egyházi vezetők egyebek mellett azzal érveltek elutasító döntésük mellett, hogy a rendelkezés a házasság szabályozásával egyházi ügyekbe avatkozik.
További zsidótörvények és rendeletek (1942-1944)
A Kállay-kormány idején további jogfosztó törvények születtek. 1942. július 19-én lépett hatályba az 1942:VIII. tc., amely "az izraelita vallásfelekezet jogállásnak szabályozásáról" címet viselte. A törvény a zsidó vallás 1895-ös recepcióját tette semmissé azzal, hogy "bevett" felekezeti státusról "elismertté" minősítette azt vissza. A szimbolikus sérelmen kívül a hitközségeket anyagi csapás is érte, hiszen a jogszabály megvonta az állami támogatást a felekezeti szociális és tanintézményektől. A törvény megtiltotta, hogy bárki belépjen az izraelita felekezetbe. (1919 és 1942 között évente átlagosan 200 nem zsidó vette fel a zsidó vallást, elsősorban házassági okokból.) 1942. szeptember 6-án lépett életbe az "a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól" szóló törvény (1942:XV). A negyedik zsidótörvényként emlegetett rendelkezés megtiltotta a zsidók számára mezőgazdasági ingatlanok vásárlását. Ezen kívül előírta, hogy állami kártalanítás fejében kötelesek átengedni birtokaikat. Ezt a jogszabályt éppúgy nem hajtották maradéktalanul végre, mint az első és második zsidótörvényt sem. 1942-ben törvénybe foglalták a munkaszolgálattal kapcsolatos addig kiadott rendelkezéseket is.
A zsidótörvények végrehajtása során a közigazgatási hatóságok tagjai számára rutinná vált a zsidókkal szembeni fellépés. Sokan ennél is tovább mentek és öntevékenyen, a kiadott rendelkezéseken túlmenő szigorral léptek fel. Jellegzetes képviselőjük Endre László, aki 1923 és 1937 között a gödöllői járás főszolgabírója, majd 1938 és 1944 között Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja volt. A legnagyobb magyar vármegye közigazgatásának vezetőjeként Endre régen elfeledett, de vissza nem vont szabályokat, vagy a gyakorlatban betarthatatlan rendelkezéseket használt fel a zsidók ellen. Például a zsidó tulajdonos, aki nem zsidó riválisához hasonlóan nem tartotta meg a köztisztasági előírások minden apró részletét, nem tiltakozhatott, ha bezárták éttermét vagy boltját, hiszen a szabály - szabály. Az efféle, bürokratikusnak nevezhető antiszemitizmus mellett Endre gyakran a meglévő törvényeken túllépve, azokat megsértve is fellépett a zsidók ellen. 1941-ben például kitiltotta őket a vármegye strandjairól és fürdőiből, más alkalommal megtiltotta, hogy a piacokon és vásárokon zsidó kereskedők is eladják termékeiket, de az is előfordult, hogy önkényesen elrendelte, hogy zsidók ne kapjanak zsírt. A beérkező fellebbezések hatására a belügyminiszter ezeket a rendeleteket - az alispán tucatnyi más utasításához hasonlóan - megsemmisítette, mivel még a zsidótörvények előírásait figyelembe véve is törvénytelenek voltak. Endre azonban nem állt egyedül a törvénytelen antiszemitizmus gyakorlatával. Javaslatait, rendeleteit az ország több tucat vármegyéjében és városában is bevezették.
1944. március 19:
Magyarország német
megszállásának kezdete...
A gettósítás
Miközben az újságokban naponta újabb zsidórendeletek jelentek meg, Eichmann április 7-én a minisztériumban találkozott a belügyi államtitkárokkal, valamint a csendőrség, rendőrség és a hadsereg képviselőivel. A megbeszélésen már a zsidók gettósításának részleteiről volt szó. A tárgyalás eredményeként a teendőket még aznap bizalmas rendeletben foglalták össze, amelyet telefonon vagy futárok útján juttattak el a csendőrség és a rendőrség vezetőihez. A rendeletet Endre fogalmazta, mivel azonban hivatalosan csak másnap nevezték ki államtitkárnak, végül Baky írta alá. A bizalmas rendelet alapján indult meg a zsidóság gettósítása korra és nemre való tekintet nélkül. Az akció lebonyolításával a csendőrség kijelölt alakulatait bízták meg, amelyek a korábbi gyakorlattól eltérően a városokban is megjelentek, és a helyi rendőrökkel közösen léptek fel. A hivatalos megfogalmazás tanácsadóknak nevezte az Eichmann-kommando tagjait. A németek az akciót ellenőrző Ferenczy révén befolyásolhatták az eseményeket.
A gettósítás azt jelentette, hogy a községek és falvak kis létszámú zsidóságát összegyűjtötték, és egy közeli nagyvárosba, vagy annak határában felállított gettóba, majd gyűjtőtáborba szállították. Ezek a legtöbb esetben téglagyárak voltak. A városi zsidó közösségeket általában egy elkerített városrészben kialakított gettóban zsúfolták össze. A gettókat leggyakrabban a zsidók által sűrűn lakott negyedekben, vagy a leginkább leromlott környéken jelölték ki.
Bár a megfelelő rendelet csak április 28-án jelent meg a hivatalos közlönyben, az április 7-ei bizalmas utasítás alapján a gettósítás Kárpátalján már 1944. április 16-án hajnalban megkezdődött. Itt 16 gettót és gyűjtőtábort állítottak fel, a sorrendben következő Észak-Erdélyben pedig 11-et. A két zónában néhány hét alatt majdnem 290 ezer zsidót zsúfoltak össze.
Az egész országra kiterjedő akciót néhány hét alatt végrehajtották. A gettósítást június elejéig Budapest kivételével gyakorlatilag az ország egész területén elvégezték. A fővárosban csak június végén koncentrálták a zsidókat ún. "csillagos házakba", amelyek nem egy elkülönült területen álltak, hanem elszórtan az egész városban. Az akció valós céljának és méreteinek megértését hatékonyan akadályozta, hogy a rendeletek értelmében zsidó nem utazhatott, nem hagyhatta el lakhelyét, telefonját, autóját, rádióját elkobozták. A vidéki városokban megszervezett Zsidó Tanácsok az ellentétes és bizonytalan hírek hallatán összezavarodtak: egyes körzetekből gettósításról, máshonnan deportálásról érkeztek jelentések. A megkérdezett hivatalnokok az utolsó pillanatig tagadták az előkészületeket. Mire a zsidó vezetők felocsúdtak, közösségüket kívülről lezárt és őrzött gettókba terelték. Április közepe és július eleje között több mint százhetven gettóban vagy gyűjtőtáborban 437 ezer zsidót zsúfoltak össze.
A Höss-akció: a magyar zsidók kiirtása
A Sonderkommando sokat próbált tagjai, a láger többi túlélője, Höss parancsnok, az SS-őrség, az SS-orvosok és a tábori Gestapo tagjai egybehangzóan úgy vélték, hogy Birkenau történetének legvéresebb lapjai 1944 nyarán íródtak.
Az SS-orvosok napi 10-12 órát szelektáltak, az adminisztráció roskadozott a túlterheléstől. A gázkamrák állandóan tele voltak, a kemencék éjjel-nappal megszakítás nélkül üzemeltek. A hatalmas kémények nehéz, fojtó füstöt okádtak, éjszakánként méteres lángnyelvek csaptak ki rajtuk. Gyakori volt, hogy míg az egyik transzport halottait kivonszolták a gázkamrából, a következő csoportnak a szabadban kellett levetkőznie, miközben a rámpára már újabb szerelvény érkezett. Az áldozatok a fáradtságtól, éhségtől, de leginkább a szomjúságtól szenvedtek. A németek bátorító beszédeket tartottak, szabadkoztak a várakozás miatt, vízzel, levessel és kávéval kecsegtették az eltompult zsidókat. Többnyire sikerült is elterelni figyelmüket a körülöttük zajló eseményekről.
A vetkőzőben már többen sejteni kezdték, hogy a rájuk csukódó ajtók többé nem nyílnak ki. Két kárpátaljai ortodox zsidó megkérdezte a Sonderkommando teremben tartózkodó tagjaitól, hogy vajon eljött-e az idő a halál előtti bűnvalló ima, a vidduj citálásához. Amikor igenlő választ kaptak, társaikkal együtt imádkozni kezdtek, majd elővettek egy üveg vodkát, és követelték, hogy a különleges osztagosok igyanak velük az életre (le chaim). Ezután kérték őket, hogy bosszulják meg halálukat, és a zokogó sondereseket hátrahagyva méltóságteljes nyugalommal bementek a gázkamrába.
Bár az áldozatok túlnyomó többsége gyanútlanul lépett be a krematóriumok épületébe, több csoport is megpróbálkozott az ellenállással. Május 26-án éjjel több százan kitörést kíséreltek meg az V. krematórium zárt szektorából. A nagy erejű reflektorok fényében az SS-ek valamennyiüket agyonlőtték. Két nappal ezután hasonló, szintén sikertelen lázadásra került sor. Az esetekből tanulva Höss elrendelte, hogy a krematóriumok szögesdrót kerítésében ezután éjjel se kapcsolják ki az áramot. Egyes kisebb csoportok több alkalommal megtagadták az engedelmességet, és botokat, köveket ragadtak, de őket többnyire hazug, bíztató szónoklatokkal sikerült az SS-eknek megnyugtatni.
A magyar zsidók százezreinek folyamatos érkezése sosem látott megterhelésnek tette ki a náci emberirtás technikai evolúciójának csúcsproduktumait, a krematóriumokat. Bár nem sokkal korábban a kéményeket vaspántokkal erősítették meg, a kemencék béléseit kicserélték, mindez nem volt elég. A Höss-akció során bebizonyosodott, hogy a nagy költséggel csaknem egy évig épített krematóriumok nem képesek megbirkózni a feladattal. A gázkamrákban több embert öltek meg, mint ahányat a krematóriumok el tudtak égetni.
Moll, a krematóriumok parancsnoka ezért a Bunker 2 és az V. krematórium mögött halottégető gödröket ásatott. Az árkokban három sor halottat fektettek egymásra. A holttestekre benzint és alkoholt öntöttek, majd meggyújtották őket. Az égő testekből kiolvadó emberi zsírt gödrök középen ásott csatornák vezették el, majd vödrökkel kimerték, a halottakra locsolták, hogy azok jobban égjenek.
Egy, a gázosításokat felügyelő SS-orvos feljegyezte dr. Thilo véleményét, aki egy gázosítás után Auschwitz-Birkenaut a világ végbélnyílásának nevezte. Mások a pokolhoz hasonlították azt, ami a birkenaui megsemmisítő zónában 1942 és 1944 között megtörténhetett.
A Höss-akció során meggyilkolt magyar zsidók közül a legiszonyúbb sors minden valószínűség szerint azoknak jutott, akiket a krematóriumok telítettsége miatt a Bunker 2-höz hajtottak. A sonderesek által csak "máglyának" nevezett épület előtt Moll barátja, a magyarországi német származású Eckardt SS-Unterscharführer fogadta őket. Itt a nácik nem törődtek az áldozatok megtévesztésével: nem voltak virágágyások, megnyugtató feliratok, nem voltak tiszta vetkőzők, áltusolók. A szerencsétleneket állandó verés közepette kergették be a primitív fabarakkokba, ahol gyorsan levetkőztek. Ezután a potyogó vakolatú, szalmatetős házba hurcolták őket, ahol a gázhalál várt rájuk. A Höss-akció vége felé a Zyklon B-készletek fogytán voltak. Ekkor ezreket dobtak, hajszoltak bele élve a lángoló gödrökbe. Másokat agyonlőttek, a mesterlövész Moll gyakran a kegyelemlövést sem adta meg. Az erdő túloldalán, az V. krematórium udvarán várakozó csoportok döbbenten nézték a pár száz méterre a fák között sikoltozva menekülő, meztelen alakokat, ugyanakkor gyanakodva méregették a krematórium mögötti teret lezáró háromméteres sövénykerítést. Az SS-őrök fegyverrel fenyegették a kíváncsiskodókat. Nem láthatták, hogy a sűrű fekete füst az előző transzport áldozatainak égő testéből emelkedik a magasba. Bár az V. krematóriumhoz vitt magyar zsidók többsége az épületben halt meg, sokakra még szörnyűbb sors várt. Moll gyakran meztelen lányokat vezetett a kerítés mögé. Ott a gödör szélére állította és kényszerítette őket, hogy belenézzenek az égő holttestekkel teli lángtengerbe. Ha a megrettent nők a drótkerítéshez menekültek, Moll rájuk uszította kutyáját, majd a gödörbe lőtte őket. Mollnak nagy örömet szerzett, ha az anyjuk kezéből a vetkőzőben kitépett csecsemőket élve a fortyogó emberi zsírba dobta. Ezután a sonderkommandósokhoz fordulva így szólt: "Ma már eleget tettem a hazáért." Moll, aki gyakran hangoztatta, hogy ha a Führer megparancsolná, akkor még saját feleségét és gyermekét is elégetné, 1944 nyarán magyar zsidók százait ölte meg saját kezűleg. Szadizmussal keveredő szexuális perverziója még a náci hóhérok között is egyedülállóvá tette.
További részletek ITT
Részlet
Steve Reich Different Trains
című művének szövegéből:
(Part three: After the war) Részlet hallgatható: ITT
"...and the war was over.
Are you sure?"
