Tuesday, March 27, 2007












“A náci rezsim megkülönböztethetetlen a kommunizmus legrosszabb vonásaitól. Nincsenek egyéb céljai, egyéb elvei, csak a mohóság és a faji domináció. Kegyetlensége és vad agressziója hatékonyságban az emberi gonoszság minden formáján túltesz. Nem volt kitartóbb ellenfele a kommunizmusnak, mint én az elmúlt huszonöt évben. Nem vonok vissza egyetlen szót sem, amit mondottam róla. De mindez elhalványul a most kibontakozó látvány mellett. A múlt bűneivel, ostobaságaival és tragédiáival együtt szétfoszlik. Az orosz katonákat látom, amint szülőföldjük küszöbén állva védelmezik otthonaikat, ahol anyáik és feleségeik imádkoznak – mert bizony vannak idők, amikor mindenki imádkozik – szeretteik biztonságáért, a kenyérkereső visszatéréséért, bajnokuk, oltalmazójuk visszatértéért. Tízezer orosz falvat látok, ahol oly nehezen csikarják ki a földből a megélhetést, de ahol még ma is vannak ősi emberi örömök, ahol leányok kacagnak, ahol gyermekek játszadoznak. És látom undorítóan rárontani minderre a náci háborús gépezetet, kardcsörtető, bokacsattogtató, kicicomázott porosz tisztjeivel, ravasz és hozzáértő ágenseivel, akik csak nemrég félemlítettek meg, kötöttek gúzsba egy tucat másik országot.


(...)


Egyetlen célunk van, egyetlenegy visszavonhatatlan szándékunk. Elszántuk magunkat, hogy megsemmisítjük Hitlert, és a náci rezsim legutolsó maradványát is. Ettől semmi sem tántoríthat el minket – semmi. Sohasem fogunk tárgyalni vagy alkudozni sem Hitlerrel, sem bandája egyetlen tagjával. Küzdünk ellene a szárazon, küzdünk a tengeren, küzdünk a levegőben, míg Isten segedelmével megtisztítjuk árnyékától a földet, és felszabadítjuk igája alól a népeket. Minden ember, minden nemzet, ha a nácizmus ellen harcol, elnyeri támogatásunkat. Minden ember, minden nemzet, ha Hitlerrel együtt masírozik, az ellenségünk. Ez nemcsak szervezett államokra vonatkozik, hanem quislingek gyalázatos fajtájának képviselőire is, akik a náci rezsim eszközeivé és ügynökeivé váltak, szembefordulva honfitársaikkal és szülőföldjükkel. Ezeket – ezeket a quislingeket -, akárcsak a náci vezetőket, ha nem végeznek velük tulajdon honfitársaik, amivel sok gondot takarítanának meg, a győzelem másnapján át fogjuk adni a szövetséges törvényszékek igazságszolgáltatásának. Ez a mi politikánk, ez kinyilvánított elhatározásunk. Ebből következik, hogy minden lehető segítséget megadunk Oroszországnak és az orosz népnek. Minden barátunkat és szövetségesünket a világ minden részén arra kérünk, hogy ők is ezt az irányvonalat válasszák, és tartsanak ki mellette híven és állhatatosan a legvégsőkig.


(…)


Az orosz veszély tehát a mi veszélyünk, és az Egyesült Államok veszélye is, aminthogy minden, a tűzhelyéért és otthonáért küzdő orosz ügye is minden szabad ember és szabad nép ügye a földgolyó minden szegletén. Okuljunk a leckéből, amire a kegyetlen tapasztalat egyszer már megtanított bennünket. Kettőzzük meg erőfeszítéseinket, és csapjunk le egyesült erővel, amíg van hozzá életünk és módunk.”


(SOHASE ENGEDJETEK! Winston Churchill legjobb beszédei – válogatta és szerkesztette unokája, W.S.Churchill. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. pp.231-237)


Link!

Még egy link!

Monday, March 26, 2007

Speciális igények...


Speciális igények!?

Megszűnt a magaskultúra hegemóniája!


Előrenyomulnak a populáris tartalmak!















































-ügy - Kell-e nekünk kultúrtévé?



Népszabadság, Lopes Elvira, 2007. március 24.


Április 1-jétől már nem nézhető a komolyzenét, dzsesszt és világzenét sugárzó Mezzo televízió. A UPC előfizetői között elvégzett affinitásvizsgálaton ugyanis alulmaradt a zenei csatorna.


- A Mezzo TV egy csodálatos luxuscikk, és itt ez utóbbin van a hangsúly - kommentálja a zenei tv megszűnését György Péter esztéta. A múlt rendszerben megszoktuk, hogy tévéjátékokat, színházi közvetítéseket és komolyzenei koncerteket nézhettünk a televízióban. Azonban még a közszolgálati televíziónak sem feladata a magaskultúra közvetítése, ilyen értelemben el voltunk kényeztetve.
- A társadalom többsége nem igényli a magaskultúrát - mondja Hammer Ferenc médiaszociológus, aki úgy látja, a kereskedelmi csatornák megjelenésével, a populáris tartalmak előrenyomulásával párhuzamosan szűnt meg a magaskultúra hegemóniája. Hammer szerint a közszolgálati televíziónak az a dolga, hogy élő lexikonként, egy demokratikus értékrend szerint eligazítsa az embereket.
- A kultúra közvetítésébe az tartozik bele, hogy beszélünk a rasszizmusról és a madárinfluenzáról. Egyszóval arról a világról, melyben élünk - teszi hozzá György Péter. "Külföldön kereskedelmi alapon működnek azok a csatornák, melyek a speciális igényeket elégítik ki. Ezt meg kell fizetni" - magyarázza, majd hozzáteszi: most kerültek helyükre a dolgok.


~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

No comment! ~

mondanám...















Csakhogy...

a Mezzo már régen nem csodálatos luxuscikk.

A Mezzo már jóideje módszeresen lerontott "luxuscikk", amelyből még nem múlt ki persze a "luxuscikk" írmagja azért...

A Mezzo-ra azonban már így sincsen igény... A Mezzo így sem KÖLL! Előállítása drága, reklámhordozóként alig hoz valamit. Jön helyette az


(akciófilm, sci-fi, horror stb.). KÖLL - tehát reklámhordozó. Vagyis hát olcsóbban adható. A társadalom többsége igényli.

A paradoxon itt abban van, hogy a "speciális" igényű parányka kis közönség általában szegény mint a templom egere. Nemigen tudja megfizetni hát a speciális igényeit. Mit csináljon tehát? Szokjon hozzá a "populáris tartalmak"-hoz vagy ha kultúra közvetítésére vágyik, akkor keresse a rasszizmusról vagy a madárinfluenziáról készült műsorokat. Ezt sugallja az elvégzett affinitásvizsgálat is!

Mindezt nekünk - egyszerű speciális igényűeknek - nem ám a kereskedők magyarázzák, nem ám az üzletemberek, a vállalkozók győzködnek bennünket arról, hogy jól van így, hogy most helyükre kerültek ám a dolgok. Nem, nekünk együgyű speciális igényűeknek mindezt a speciális szakemberek, a média (vagy jobban médium!-) szakemberek magyarázzák!... Úgy legyen! Ámen! Halleluja!
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Néha-néha eszembe jut, élt egyszer a Kükládokon egy Derék Kisember. Egy döbbenetes szobrot akart mintázni… azt hitte, hogy a Nagy Istennőt csinálja meg, vagy mit tudom én, mit. És ezt a szobrot csinálta. És én, aki itt állok Párizsban, tudom, hogy mit akart csinálni: nem egy istent, hanem egy szobrot. Életéből, isteneiből nem maradt meg semmi, az égvilágon semmi. Semmi. De ez megmaradt, mert a Kisember egy szobrot akart csinálni. ...Tudja mi jut eszembe néha?… Az jár a fejemben, hogy ez a Derék Kisember mindig egy és ugyanaz a személy. A barlangok óta. Visszatér, akár a Bolygó Zsidó.


Pablo Picasso





















~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Utóirat: A UPC újra sugározza a Mezzo csatorna adásait. Hogy hol esett egybe az üzleti érdek és a humán szféra gondolatvilága - kideríthetetlen... ~ A médiaszakemberek és "esztéták" pedig gondolkozzanak el azon, hogy meglehet: véleményük nem megfellebezhetetlen, de legalábbis vitatható...

Saturday, March 24, 2007

Philip Glass [januárban volt 70 éves] szerzeménye!


















Link!

Érdekes visszaidézni egy több mint hét évvel ezelőtti pengeváltás szövegét (azzal a kiegészítéssel, hogy a szóban forgó zeneszerzővel megbecsüléssel dolgozott együtt többek között Allen Ginsberg, Samuel Beckett vagy például a világhírű rendező, Bob Wilson, az igazán nagyszerű muzsikus Ravi Shankar és sorolhatnám [vagy ők mind sznobok voltak?]):


KÖZSZOLGÁLATISÁG?

Szombat, Kossuth Rádió (okt. 16.) Új Zenei Újság (vasárnap megismételve a Bartókon)... Beszélnek Philip Glass október 8-i zeneakadémiai szóló zongoraestjérôl... A korrekt, bár szűkszavú ismertetés és röpke interjú után, amely azonban nem hívta fel a figyelmet Glass műveire (operák, kamarazene, versenyművek, filmzenék stb.), a műsor felelôs szerkesztôje szólalt meg. Az estet értékelô szakmai mondandójára nem térek ki, mert egyrészt bárkinek szíve joga - ha erre teret kap -, hogy kifejtse véleményét, másrészt annyira kevés volt, harmadrészt olyan fokú értetlenségrôl tanúskodott, hogy csak az juthatott eszembe: si tacuisses, philosophus mansisses... Ami azonban ezután elhangzott, az jó ideje példa nélkül való, utoljára az "Entartete Musik" kategóriájába sorolt művek szerzôit, vagy Zsdanov megkritizáltjait (pl. Sosztakovics) illették hasonló hangnemben. A felelôs szerkesztô szavai: "Hogy Kodály országának ifjúsága elfogadja ezt a kétségbeejtô gagyit, az persze siralmas és bôszítô... Barátunk [ez Glass lenne] az elmúlt évtizedekben végigházalta a világot... Leleplezôen nyomorúságos zenei hazugság, azazhogy arra való bárgyú kísérlet, mert ennél bizony még hazudni is profibban, virtuózabban illenék. A mi szemfüles ócskásunk [ez Glass lenne] nem cifrázza, s ügynökeivel együtt megtalálja a számítását... Ünnepélyesen megígérem, amíg én szerkesztem az Új Zenei Újságot, ez a név [a Philip Glassé] itt többet soha, semmilyen összefüggésben nem hangozhat el." "gagyog s ragyog" - de ezt József Attila írta.
Korányi Tamás
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sekély e kéj

Korányi Tamás glosszájában (Közszolgálatiság?, okt. 29.) kivont szablyával hadakozik a Rádió Új Zenei Újság címû mûsorának felelôs szerkesztôjével, aki bizony alaposan szétszedte Philip Glass budapesti koncertjét, mi több, arra is ígéretet merészelt tenni, hogy ezzel az amerikai zeneszerzôvel a mûsor soha többé nem foglalkozik. A kárhoztatott szerkesztô ismert, jó fülû zenetörténész, még partitúrát is tud olvasni (ami manapság nem mondható el minden zenekritikusról), nem elôször találkozott ilyesfajta modern zenével. "Értetlenség"-rôl beszélni az ô esetében - ahogy a glosszaíró teszi - egyszerûen nevetséges, hiszen sok-sok éve írja-mondja mai zenemûvekrôl szóló kritikáit, mi tagadás, olykor eléggé vehemensen. Korányi még nála is vehemensebb, Glass védelmében mérgesen elôránt egy latin mondást, majd fölidézi (Korányi, és nem az inkriminált rádiókritika!) a hírhedt entartete (elfajzott) mûvészetrôl szóló náci kifejezést, rögtön utána Zsdanov rémét, s mindezt egy kis József Attilával zárja. Közben hanyagul odaveti: "Szakmai mondanivalójára nem térek ki". (!) Így aztán - valódi, szakmai ellenérvek nélkül - különösen tisztességtelen az az eljárás, mely azt sugallja az olvasónak, hogy egy szerkesztô a Rádióban - csak azért, mert egy divatos zenében primitív blöfföt lát és tiltakozik ellene - a totalitárius államok mûvészetpolitikáját akarná visszahozni. Amúgy Korányi Tamás is nagyon jól tudja, hogy egy-egy felpuffasztott világhír mögött hányszor nincs mûvészi fedezet! Glosszájával a kritikusra támadt, pedig higgye el, a publikum ízlése sem egyöntetû. Nem vagyunk mindannyian sznobok.
Kárpáti Zsuzsa
















Georg Trakl
Arany kehelyből
(Aus goldenem Kelch)



Barrabás
(Barrabas)
(Fantázia)



Ugyanabban az órában történt, midőn az Ember Fiát ki­vezették a Golgotára, arra a helyre, ahol a rablókat és gyilko­sokat kivégzik.
Ugyanabban a fenséges és izzó órában történt, midőn ő bevégezte Művét.
Történt pedig, hogy ugyanabban az órában nagy néptömeg vonult át lármázva Jeruzsálem utcáin - s a népség közepén ott lépkedett Barrabás, a gyilkos, és dacosan felszegte fejét.
És felcicomázott, vörösre mázolt ajkú, festett arcú szajhák voltak körülötte és kapdostak utána. És voltak körülötte férfi­ak, akiknek tekintete mámoros volt a szenvedély borától. De minden szóban ott leskelődött húsuk vétke, mozdulataik buja­sága pedig gondolataik kifejezése volt.
Sokan, akik az ittasult menettel találkoztak, csatlakoztak hozzá és ezt kiáltották: „Éljen Barrabás!" És valamennyien kiáltották: „Éljen Barrabás!"
Valaki „Hozsanná"-t is kiáltott hozzá, de azt megverték, mert csak néhány nappal előbb kiáltottak valakinek „Ho­zsanna"- aki királyként vonult be itt a városba, és friss pál­maágakat szórtak az útjába. Ma azonban piros rózsákat szór­tak és ujjongtak: „Barrabás!"
És midőn egy palota mellett haladtak el, bentről pengetős muzsikát és kacagást hallottak, s nagy dáridó ricsaját. És a házból kilépett egy ifjú gazdag ünnepi öltözetben. És haja jó szagú olajoktól csillogott, teste pedig Arábia drága esszen­ciáitól illatozott. Szeme fénylett a dáridó örömétől, szájának nevetése pedig érzéki volt kedvese csókjaitól.
Amint az ifjú felismerte Barrabást, odalépett elé és így szólt:
— Lépj be házamba, ó Barrabás, és pihenj meg legpuhább párnáimon; lépj be, ó Barrabás, és szolganőim drága nárdusolajjal kenik meg testedet. Lábaidnál legédesebb dalait játssza majd egy leány, én pedig legdrágább serlegemből nyújtom neked legtüzesebb boromat. És a borba legpompásabb gyön­gyömet dobom. Ó Barrabás, légy mára a vendégem - s a mai napon az én vendégemé a kedvesem, aki szebb, mint a tavaszi hajnalpír. Lépj be, Barrabás, és rózsákkal koszorúzom fejedet. Örülj ennek a napnak, midőn meghal az, kinek fejére tövist raktak.
És amint így szólt az ifjú, a nép ujjongott hozzá, Barrabás pedig úgy ment fel a márványlépcsőn, akár egy győztes. Az ifjú pedig fogta a rózsákat, melyek fejét övezték, s a gyilkos Barrabás homlokára helyezte azokat.
Azután belépett vele a házba, miközben a nép az utcán uj­jongott.
Puha párnákon pihent Barrabás, szolganők kenték testét a legpompásabb nárdusolajokkal, lábánál pedig egy lány sze­relmes lantmuzsikája szólt, s ölében az ifjú kedvese ült, aki szebb volt a tavaszi hajnalpírnál. És nevetés harsant, s a hal­latlan örömtől megittasodtak a vendégek, akik valamennyien az Egyedülinek ellenségei és megvetői voltak — farizeusok és a papok szolgái.
Épp akkor, amidőn elérkezett az Ő órája, az ifjú csöndet parancsolt, s minden lárma elnémult.
Ekkor az ifjú a legpompásabb borral töltötte meg arany serlegét, és a bor olyan lett benne, akár az izzó vér. Egy gyöngyöt dobott bele és a serleget Barrabásnak nyújtotta. Az ifjú pedig egy kristályserleg után nyúlt és Barrabásra ivott:
—A nazarénus halott! Éljen Barrabás!
És a teremben mindenki ujjongott:
—A nazarénus halott! Éljen Barrabás!
És az utcákon a nép ezt kiáltotta:
—A nazarénus halott! Éljen Barrabás!
Ám hirtelen kihunyt a Nap, alapjaiban rendült meg a föld, és roppant iszonyat járta át a világot. És a kreatúra reszketett.
Ugyanebben az órában teljesült be a Megváltás Műve!
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Grodek (Video: ITT )
(Grodek)
Este gyilkos fegyverektől dübögnek
az őszi erdők, aranyló rónák
s a kék tavak, fölöttük a Nap
komoran gördül tova; haldokló harcosokat,
szétzúzott szájuk jajgatasát öleli az éjjel.
Ám a füzest titkon tele gyűli
haragvó Isten rőt felhő-palotája,
kiontott vér, holdsugaras hűs;
sötét rothadásba torkollik minden út.
Ég és csillag aranyló gally-kuszasága alatt
nővéred árnya botorkál némult berkeken át,
hogy hősök szellemét, véres főiket köszöntse;
s halkan szólnak a nádban az ősz sötét fuvolái.
Ó, büszkébb gyászt, ti érc-oltárok!
Ma roppant kín táplálja az izzó szellemi lángot,
a meg-nem-született unokák.

Friday, March 23, 2007











Lábjegyzet a "holokauszt-tagadó" (könyvének magyar
megjelenése kapcsán történt) magyarországi
meghívásához...

Alig van ostobább és erkölcsileg kifogásolhatóbb, gyakran
hallott kijelentés: "soha nem fordulhat elő többé"...

Hitler hatalomrajutása előtt egy évvel az akkori demokratikus
német lapok egyöntetű véleménye az volt, hogy Hitler
hatalomba kerülése teljesen képtelen gondolat. Egy évvel
később a világ nem jelentéktelen részének támogatásával
megtörtént a hatalomátvétel. Holott Hitler már az 1925-26-ban
napvilágot látott Mein Kampf-ban mindent megírt, amit aztán
"valóra" is váltott.

Minden megismétlődhet! A legegyszerűbb, legkisebb tünet is
halálos kórrá nagyobbodhat. A körülmények változnak -
napról-napra. Nem meggyőző érv, hogy "most mások a
körülmények"...

Történelmi tapasztalat: az ember semmitől sem riad vissza, ha
érdekérvényesítésének elérkezik a pillanata!
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Egyszerű, majdhogynem primitív szavak - itt...

Egyszerű fényképfelvételek - fentebb...!

Thursday, March 22, 2007



































Dagegen?... Ich habe nichts dagegen!...






















Monday, March 19, 2007



















1944. március 19. ~


2007. március 19.




M e m e n t o !





Fázisok ~ fokozatok ~ események ~ történések ~ sorsok

A numerus clausus (1920)

Az 1920-tól berendezkedő Horthy-rendszer hozta a világháború utáni Európa egyik első zsidóellenes törvényét. Az 1920:XXV. tc. "A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról" címet viselte, de numerus claususként (zárt szám - latin) vált hírhedt jogszabállyá. A törvény az egyes "nemzetiségek és népfajok" összlakossághoz viszonyított arányszámához kötötte az adott etnikumból a felsőoktatási intézményekbe felvehető hallgatók számát. Ezenkívül elsőrangú felvételi kritériummá tette a "nemzethűséget". Mivel a zsidók 1867 óta jogilag izraelita vallású magyaroknak számítottak, az előírás elvileg nem érintette őket, ám a törvény végrehajtási utasítása nemzetiségnek minősítette a zsidóságot. Így 6 százalékban maximálták a felvehető zsidók arányát, a "nemzethűség" megállapítását pedig a gyakran szélsőjobboldali befolyás alatt álló egyetemi vezetőségekre bízták. Az új rendszer az elcsatolt területekről az országba özönlő nem zsidó értelmiségnek kívánt kedvezni a zsidók kárára, ezzel is szélesítve társadalmi bázisát. Akárcsak a két évtizeddel későbbi zsidótörvényeket, a numerus clausus előírásait sem sikerült végrehajtani, hiszen a zsidó hallgatók aránya nem csökkent 8 százalék alá.
A nemzetközi zsidó szervezetek a békeszerződés kisebbségvédelmi előírásaira hivatkozva támadták a rendelkezést. A magyar zsidóság képviselői azonban elutasították a külső beavatkozást. Érvelésük szerint inkább tűrik a sértő és hátrányos megkülönböztetést - a trianoni igazságtalanság semmilyen jognak nem lehetett a forrása. A nemzetközi tiltakozás mégsem maradt hatástalan: a bethleni konszolidáció idején, 1928-ban módosították a törvényt, és kiemelték belőle a nemzetiségi arányszámokra vonatkozó paragrafust. A "nemzethűség és erkölcsi megbízhatóság" kritériuma azonban változatlanul megmaradt, így a törvény eredeti szándékának, azaz a zsidók egyetemről való részleges kizárásának a végrehajtása nem került veszélybe.
A numerus clausus törvény sértette meg először a polgári jogegyenlőség alapelvét, amely a 19. században sok küzdelem után, 1895-ben teljesedett ki. Ez előkészítette a szellemi-politikai talajt a következő évtizedek sokkal súlyosabb jogfosztó intézkedései számára.

Az első zsidótörvény (1938)

Az 1938:XV. törvénycikk "A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" címet viselte, de első zsidótörvény néven vált hírhedté. A jogszabályt a Darányi-kormány készítette elő, de már Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt fogadta el az országgyűlés. A május 29-én hatályba lépett törvény kimondta: a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók. A végrehajtást az orvosi és az ügyvédi kamara mintájára létrehozott szakmai tömörüléseknek kell felügyelniük. A törvény szintén 20 százalékban maximálta a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál a zsidók létszámát. A végrehajtásra öt évet írtak elő.
A jogszabály alól mentesültek az első világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra. Bár a törvény indokolása és szövege is vallási alapon definiálta a "zsidó" fogalmát, a szöveg az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette. Ezzel már az első zsidótörvényben megjelentek a faji alapú meghatározás csírái.
A törvény egyértelmű támadás volt a polgári jogegyenlőség elve ellen. Ezt látva 59 nem zsidó magyar művész és értelmiségi írásban tiltakozott, köztük olyan nagyságok, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos, Csók István. Gesztusuk azonban hatástalan maradt.

A második zsidótörvény (1939)

Az 1939:IV tc. "a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról" (második zsidótörvény) május 5-én jelent meg. A törvényt még az Imrédy-kormány terjesztette az országgyűlés elé, de már Teleki Pál miniszterelnöksége idején fogadták el a javaslatot. A jogszabály nagyrészt faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. Elvileg tehát a három generáció óta megkeresztelkedett zsidó családokat (ilyen nagyon kevés volt) nem érintette a törvény. Nem vont hatálya alá egyes, igen bonyolultan meghatározott, megkeresztelkedett és/vagy vegyes házasságból származó csoportokat sem. Így a faji definíció sem volt maradéktalan, bár a törvény indokolása nem hagyott kétséget afelől, hogy a törvényalkotó a zsidóságot egyetlen, megbonthatatlan faji csoportként látja.
A törvény jelentősen szűkítette a zsidók életlehetőségeit. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, és visszaállította a numerus clausust. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. A már kiadott engedélyeket fokozatosan vissza kellett vonni. Jelentősen megnehezítették a zsidók mezőgazdasági ingatlanvásárlását is.
Az első két zsidótörvény érzékeny anyagi veszteségeket okozott a zsidóságnak, különösen a kis- és középpolgárságnak. Országszerte több mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei jelentősen romlottak. A törvények egyikét sem hajtották azonban végre maradéktalanul. Kiépült az illegális alvállalkozások és a "strómanság" rendszere, ezért az állásukat vesztettek közül sokan így-úgy meg tudták tartani egzisztenciájukat. (A "stróman" vagy "aladár" olyan nem zsidó családtag, ismerős vagy barát, akinek a vállalatot, boltot, üzemet papíron a nevére írták, így a cég mentesült a zsidótörvények hatálya alól. A stróman jó pénzt kapott szolgálataiért, a céget tovább irányító tulajdonos pedig fenn tudta tartani magát és családját.) Mindez gyakran a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével történt, hiszen a fellendülő hadigazdaság fő megrendelőjeként az állam nem engedhette, hogy az ipari és kereskedelmi forgalomból ténylegesen kikapcsolja a zsidó nagyvállalatokat és szakembereket.




A harmadik zsidótörvény (1941)

A harmadik zsidótörvényt Bárdossy László miniszterelnöksége alatt fogadták el. "A házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről" szóló törvény (1941:XV) augusztus 8-án lépett hatályba. Az indokolásában náci terminológiát használó, nürnbergi típusú faji törvény - megszorításokkal - mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Megtiltotta a vegyes házasságokat, és büntetni rendelte a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. A törvény nem volt konzekvens a "fajgyalázási" ügyekkel kapcsolatban: zsidó férfi nem folytathatott szexuális kapcsolatot keresztény nővel, de a keresztény férfiak és zsidó nők közötti kapcsolatot nem büntették. Míg az első két zsidótörvényt a keresztény egyházak felsőházi képviselői elfogadták, a fajvédelmi indíttatású harmadik zsidótörvényt már ellenezték. Az egyházi vezetők egyebek mellett azzal érveltek elutasító döntésük mellett, hogy a rendelkezés a házasság szabályozásával egyházi ügyekbe avatkozik.




További zsidótörvények és rendeletek (1942-1944)

A Kállay-kormány idején további jogfosztó törvények születtek. 1942. július 19-én lépett hatályba az 1942:VIII. tc., amely "az izraelita vallásfelekezet jogállásnak szabályozásáról" címet viselte. A törvény a zsidó vallás 1895-ös recepcióját tette semmissé azzal, hogy "bevett" felekezeti státusról "elismertté" minősítette azt vissza. A szimbolikus sérelmen kívül a hitközségeket anyagi csapás is érte, hiszen a jogszabály megvonta az állami támogatást a felekezeti szociális és tanintézményektől. A törvény megtiltotta, hogy bárki belépjen az izraelita felekezetbe. (1919 és 1942 között évente átlagosan 200 nem zsidó vette fel a zsidó vallást, elsősorban házassági okokból.) 1942. szeptember 6-án lépett életbe az "a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól" szóló törvény (1942:XV). A negyedik zsidótörvényként emlegetett rendelkezés megtiltotta a zsidók számára mezőgazdasági ingatlanok vásárlását. Ezen kívül előírta, hogy állami kártalanítás fejében kötelesek átengedni birtokaikat. Ezt a jogszabályt éppúgy nem hajtották maradéktalanul végre, mint az első és második zsidótörvényt sem. 1942-ben törvénybe foglalták a munkaszolgálattal kapcsolatos addig kiadott rendelkezéseket is.
A zsidótörvények végrehajtása során a közigazgatási hatóságok tagjai számára rutinná vált a zsidókkal szembeni fellépés. Sokan ennél is tovább mentek és öntevékenyen, a kiadott rendelkezéseken túlmenő szigorral léptek fel. Jellegzetes képviselőjük Endre László, aki 1923 és 1937 között a gödöllői járás főszolgabírója, majd 1938 és 1944 között Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja volt. A legnagyobb magyar vármegye közigazgatásának vezetőjeként Endre régen elfeledett, de vissza nem vont szabályokat, vagy a gyakorlatban betarthatatlan rendelkezéseket használt fel a zsidók ellen. Például a zsidó tulajdonos, aki nem zsidó riválisához hasonlóan nem tartotta meg a köztisztasági előírások minden apró részletét, nem tiltakozhatott, ha bezárták éttermét vagy boltját, hiszen a szabály - szabály. Az efféle, bürokratikusnak nevezhető antiszemitizmus mellett Endre gyakran a meglévő törvényeken túllépve, azokat megsértve is fellépett a zsidók ellen. 1941-ben például kitiltotta őket a vármegye strandjairól és fürdőiből, más alkalommal megtiltotta, hogy a piacokon és vásárokon zsidó kereskedők is eladják termékeiket, de az is előfordult, hogy önkényesen elrendelte, hogy zsidók ne kapjanak zsírt. A beérkező fellebbezések hatására a belügyminiszter ezeket a rendeleteket - az alispán tucatnyi más utasításához hasonlóan - megsemmisítette, mivel még a zsidótörvények előírásait figyelembe véve is törvénytelenek voltak. Endre azonban nem állt egyedül a törvénytelen antiszemitizmus gyakorlatával. Javaslatait, rendeleteit az ország több tucat vármegyéjében és városában is bevezették.






1944. március 19:





Magyarország német




megszállásának kezdete...






A gettósítás

Miközben az újságokban naponta újabb zsidórendeletek jelentek meg, Eichmann április 7-én a minisztériumban találkozott a belügyi államtitkárokkal, valamint a csendőrség, rendőrség és a hadsereg képviselőivel. A megbeszélésen már a zsidók gettósításának részleteiről volt szó. A tárgyalás eredményeként a teendőket még aznap bizalmas rendeletben foglalták össze, amelyet telefonon vagy futárok útján juttattak el a csendőrség és a rendőrség vezetőihez. A rendeletet Endre fogalmazta, mivel azonban hivatalosan csak másnap nevezték ki államtitkárnak, végül Baky írta alá. A bizalmas rendelet alapján indult meg a zsidóság gettósítása korra és nemre való tekintet nélkül. Az akció lebonyolításával a csendőrség kijelölt alakulatait bízták meg, amelyek a korábbi gyakorlattól eltérően a városokban is megjelentek, és a helyi rendőrökkel közösen léptek fel. A hivatalos megfogalmazás tanácsadóknak nevezte az Eichmann-kommando tagjait. A németek az akciót ellenőrző Ferenczy révén befolyásolhatták az eseményeket.
A gettósítás azt jelentette, hogy a községek és falvak kis létszámú zsidóságát összegyűjtötték, és egy közeli nagyvárosba, vagy annak határában felállított gettóba, majd gyűjtőtáborba szállították. Ezek a legtöbb esetben téglagyárak voltak. A városi zsidó közösségeket általában egy elkerített városrészben kialakított gettóban zsúfolták össze. A gettókat leggyakrabban a zsidók által sűrűn lakott negyedekben, vagy a leginkább leromlott környéken jelölték ki.
Bár a megfelelő rendelet csak április 28-án jelent meg a hivatalos közlönyben, az április 7-ei bizalmas utasítás alapján a gettósítás Kárpátalján már 1944. április 16-án hajnalban megkezdődött. Itt 16 gettót és gyűjtőtábort állítottak fel, a sorrendben következő Észak-Erdélyben pedig 11-et. A két zónában néhány hét alatt majdnem 290 ezer zsidót zsúfoltak össze.
Az egész országra kiterjedő akciót néhány hét alatt végrehajtották. A gettósítást június elejéig Budapest kivételével gyakorlatilag az ország egész területén elvégezték. A fővárosban csak június végén koncentrálták a zsidókat ún. "csillagos házakba", amelyek nem egy elkülönült területen álltak, hanem elszórtan az egész városban. Az akció valós céljának és méreteinek megértését hatékonyan akadályozta, hogy a rendeletek értelmében zsidó nem utazhatott, nem hagyhatta el lakhelyét, telefonját, autóját, rádióját elkobozták. A vidéki városokban megszervezett Zsidó Tanácsok az ellentétes és bizonytalan hírek hallatán összezavarodtak: egyes körzetekből gettósításról, máshonnan deportálásról érkeztek jelentések. A megkérdezett hivatalnokok az utolsó pillanatig tagadták az előkészületeket. Mire a zsidó vezetők felocsúdtak, közösségüket kívülről lezárt és őrzött gettókba terelték. Április közepe és július eleje között több mint százhetven gettóban vagy gyűjtőtáborban 437 ezer zsidót zsúfoltak össze.













A Höss-akció: a magyar zsidók kiirtása

A Sonderkommando sokat próbált tagjai, a láger többi túlélője, Höss parancsnok, az SS-őrség, az SS-orvosok és a tábori Gestapo tagjai egybehangzóan úgy vélték, hogy Birkenau történetének legvéresebb lapjai 1944 nyarán íródtak.
Az SS-orvosok napi 10-12 órát szelektáltak, az adminisztráció roskadozott a túlterheléstől. A gázkamrák állandóan tele voltak, a kemencék éjjel-nappal megszakítás nélkül üzemeltek. A hatalmas kémények nehéz, fojtó füstöt okádtak, éjszakánként méteres lángnyelvek csaptak ki rajtuk. Gyakori volt, hogy míg az egyik transzport halottait kivonszolták a gázkamrából, a következő csoportnak a szabadban kellett levetkőznie, miközben a rámpára már újabb szerelvény érkezett. Az áldozatok a fáradtságtól, éhségtől, de leginkább a szomjúságtól szenvedtek. A németek bátorító beszédeket tartottak, szabadkoztak a várakozás miatt, vízzel, levessel és kávéval kecsegtették az eltompult zsidókat. Többnyire sikerült is elterelni figyelmüket a körülöttük zajló eseményekről.
A vetkőzőben már többen sejteni kezdték, hogy a rájuk csukódó ajtók többé nem nyílnak ki. Két kárpátaljai ortodox zsidó megkérdezte a Sonderkommando teremben tartózkodó tagjaitól, hogy vajon eljött-e az idő a halál előtti bűnvalló ima, a vidduj citálásához. Amikor igenlő választ kaptak, társaikkal együtt imádkozni kezdtek, majd elővettek egy üveg vodkát, és követelték, hogy a különleges osztagosok igyanak velük az életre (le chaim). Ezután kérték őket, hogy bosszulják meg halálukat, és a zokogó sondereseket hátrahagyva méltóságteljes nyugalommal bementek a gázkamrába.
Bár az áldozatok túlnyomó többsége gyanútlanul lépett be a krematóriumok épületébe, több csoport is megpróbálkozott az ellenállással. Május 26-án éjjel több százan kitörést kíséreltek meg az V. krematórium zárt szektorából. A nagy erejű reflektorok fényében az SS-ek valamennyiüket agyonlőtték. Két nappal ezután hasonló, szintén sikertelen lázadásra került sor. Az esetekből tanulva Höss elrendelte, hogy a krematóriumok szögesdrót kerítésében ezután éjjel se kapcsolják ki az áramot. Egyes kisebb csoportok több alkalommal megtagadták az engedelmességet, és botokat, köveket ragadtak, de őket többnyire hazug, bíztató szónoklatokkal sikerült az SS-eknek megnyugtatni.
A magyar zsidók százezreinek folyamatos érkezése sosem látott megterhelésnek tette ki a náci emberirtás technikai evolúciójának csúcsproduktumait, a krematóriumokat. Bár nem sokkal korábban a kéményeket vaspántokkal erősítették meg, a kemencék béléseit kicserélték, mindez nem volt elég. A Höss-akció során bebizonyosodott, hogy a nagy költséggel csaknem egy évig épített krematóriumok nem képesek megbirkózni a feladattal. A gázkamrákban több embert öltek meg, mint ahányat a krematóriumok el tudtak égetni.
Moll, a krematóriumok parancsnoka ezért a Bunker 2 és az V. krematórium mögött halottégető gödröket ásatott. Az árkokban három sor halottat fektettek egymásra. A holttestekre benzint és alkoholt öntöttek, majd meggyújtották őket. Az égő testekből kiolvadó emberi zsírt gödrök középen ásott csatornák vezették el, majd vödrökkel kimerték, a halottakra locsolták, hogy azok jobban égjenek.
Egy, a gázosításokat felügyelő SS-orvos feljegyezte dr. Thilo véleményét, aki egy gázosítás után Auschwitz-Birkenaut a világ végbélnyílásának nevezte. Mások a pokolhoz hasonlították azt, ami a birkenaui megsemmisítő zónában 1942 és 1944 között megtörténhetett.
A Höss-akció során meggyilkolt magyar zsidók közül a legiszonyúbb sors minden valószínűség szerint azoknak jutott, akiket a krematóriumok telítettsége miatt a Bunker 2-höz hajtottak. A sonderesek által csak "máglyának" nevezett épület előtt Moll barátja, a magyarországi német származású Eckardt SS-Unterscharführer fogadta őket. Itt a nácik nem törődtek az áldozatok megtévesztésével: nem voltak virágágyások, megnyugtató feliratok, nem voltak tiszta vetkőzők, áltusolók. A szerencsétleneket állandó verés közepette kergették be a primitív fabarakkokba, ahol gyorsan levetkőztek. Ezután a potyogó vakolatú, szalmatetős házba hurcolták őket, ahol a gázhalál várt rájuk. A Höss-akció vége felé a Zyklon B-készletek fogytán voltak. Ekkor ezreket dobtak, hajszoltak bele élve a lángoló gödrökbe. Másokat agyonlőttek, a mesterlövész Moll gyakran a kegyelemlövést sem adta meg. Az erdő túloldalán, az V. krematórium udvarán várakozó csoportok döbbenten nézték a pár száz méterre a fák között sikoltozva menekülő, meztelen alakokat, ugyanakkor gyanakodva méregették a krematórium mögötti teret lezáró háromméteres sövénykerítést. Az SS-őrök fegyverrel fenyegették a kíváncsiskodókat. Nem láthatták, hogy a sűrű fekete füst az előző transzport áldozatainak égő testéből emelkedik a magasba. Bár az V. krematóriumhoz vitt magyar zsidók többsége az épületben halt meg, sokakra még szörnyűbb sors várt. Moll gyakran meztelen lányokat vezetett a kerítés mögé. Ott a gödör szélére állította és kényszerítette őket, hogy belenézzenek az égő holttestekkel teli lángtengerbe. Ha a megrettent nők a drótkerítéshez menekültek, Moll rájuk uszította kutyáját, majd a gödörbe lőtte őket. Mollnak nagy örömet szerzett, ha az anyjuk kezéből a vetkőzőben kitépett csecsemőket élve a fortyogó emberi zsírba dobta. Ezután a sonderkommandósokhoz fordulva így szólt: "Ma már eleget tettem a hazáért." Moll, aki gyakran hangoztatta, hogy ha a Führer megparancsolná, akkor még saját feleségét és gyermekét is elégetné, 1944 nyarán magyar zsidók százait ölte meg saját kezűleg. Szadizmussal keveredő szexuális perverziója még a náci hóhérok között is egyedülállóvá tette.

További részletek ITT



Részlet



Steve Reich Different Trains


című művének szövegéből:


(Part three: After the war) Részlet hallgatható: ITT



"...and the war was over.



Are you sure?"

Wednesday, March 07, 2007



Mészöly Miklós: Műhelynaplók


(2007)
Kötve, 140 x 208 mm, 936 old.


A szöveget gondozta, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Thomka Beáta és Nagy Boglárka


„Különös − szüntelenül úgy érzem, hogy már mindig éltem és merészen új, mégis minden úgy hat rám, mintha először történne meg velem. Igen − ez egy befejezhetetlen kezdet álma. Ilyen egyszerű és megnyugtatóan felfoghatatlan.”


Mészöly Miklós




Mészöly Miklós (1921–2001) Műhelynaplóinak jelen kiadása a szerző kéziratos hagyatékában található, 1948 és 1988 között keletkezett, nem publikált noteszek, füzetek, határidőnaplók anyagát tartalmazza. Ezek a szövegdokumentumok a szerző munkásságának szerves részei. Nem tartalmaznak semmilyen személyes megnyilatkozást, tehát egyik sem áll kapcsolatban a magánélet tényeit vagy a magánszemély és a közvetlen környezetét érintő emlékek, feljegyzések dokumentálási módjaival, műfajaival. Egyértelműen alkotói előmunkálatokról tanúskodnak, melyeknek értéke a 20. századi magyar művelődéstörténet szempontjából sem lebecsülendő. Egy jelentős író műhelymunkájáról, igen széles körű intellektuális és szakmai érdeklődéséről, valamint fogékonyságának olyan összefüggéseiről tanúskodnak, amelyeket megjelent művei alapján nem feltétlenül azonosíthattak eddigi olvasói és művének kutatói. A szerzői előmunkálatok korpuszához tartozó szövegek szakszerű feldolgozását és mostani közzétételét e belátások indokolják.

Thomka Beáta

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

"Írás közben mindig akkor kapok erőre, amikor olyasmiről beszélek, olyasmire próbálok utalni, amiről semmit se tudok. A művészet eleve „bizonytalanra megy". Ha tudom, már nem szívesen írom. Persze, azért muszáj. Sajnos. Az volna gyönyörű, ha írás közben, szótól szóig, mon­dattól mondatig - mint a zseblámpafény - világíthatnánk magunknak, és így érhetnénk tetten azt, ami éppen a mi tettenérésünktől lesz azzá, ami. Másságunk, elfogultságaink, rögeszméink, hiteink, túlbuzgó képzeletünk azonban reflektorral világítja be előre az utat... Jóistenné kell lennünk, menthetetlenül. És erre visszaemlékezni; párhuzamba állítva okosságom­mal, elfogultságaimmal stb. - Realistának lenni - már amennyire lehet: zseblámpával szubjektivizálni, nem reflektorral. Legyünk szerények."

Mészöly Miklós



Eliade, Mircea
Vallási hiedelmek és eszmék története

ISBN:
963-389-805-6
Sorozat:
Egyedi könyvek
Témakör:
Teológia, vallástörténet
Kiadási év:
2006
Oldalszám:
1068
Formátum:
B/5

Fogyasztói ár:
6 500 Ft


Mircea Eliade (1907-1986) századunk egyik legjelentősebb összehasonlító vallástörténésze. Romániában, majd 1945-től Párizsban, élete utolsó évtizedeiben pedig az Egyesült Államokban, Chicagóban tevékenykedett. Fő műve eredetileg három kötetben jelent meg. A kiadó most egy kötetben adja ki ezt a jelentékeny művet. Az első kötet az őskori ember vallási hiedelmeinek ismeretével kezdődik, majd végigvezet Mezopotámia, az ősi Egyiptom, Izrael, az európai és indiai megalitikus kultúrák, a hettiták isteneinek világán, az indoeurópai vallások kezdetein, megismertet a korai görög pantheon alakjaival és az eleusziszi misztériumokkal. A második kötet az ősi Kína vallásaitól a brahmanizmuson, a hinduizmuson, a római valláson át a kereszténység születéséig és győzelméig, míg a harmadik kötet Mohamedtől a reformkorig taglalja a vallástörténet eseményeit. A köteteket bőséges jegyzetanyag és kritikai bibliográfia egészíti ki.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

„A zsidók pusztában töltött negyven esztendeje idején bemutatott kultuszról sem­mi pontosat nem tudunk. Az Exodus (26; 38:8-38) részletesen leírja a sivatagi szen­télyt: ez pedig „a gyülekezet sátora", amely a Bizonyság- vagy Frigyládát őrzi, egy fa­ládát, amely - egy kései hagyomány szerint - a Törvénytáblákat tartalmazza (Deuteronomium 10:1-5 stb.). Nagyon valószínű, hogy ez a hagyomány a valós helyzetet tükrözi. Kultikus sátrak vagy gyalogszékek, amelyekben a kőbálványokat hordozták, ismertek az iszlám előtti arabok körében. A szövegek nem említik együtt a frigyládát és a sátrat, mégis valószínű, hogy éppúgy, mint az araboknál, a sátor a ládát védte. Jahve, mint korábban az Atyaisten, vezette népet. A frigyláda ezt a láthatatlan jelenlé­tet jelképezte; lehetetlen azonban megtudni, mit is tartalmazott.
A hagyomány szerint Mózes a Moáb pusztaságain, Jerikóval szemben meghalt. Jahve megmutatta neki Kánaán országát: „megengedtem néked, hogy szemeiddel lásd, de oda nem mégy át" (Deuteronomium 34:4; vesd össze Numeri 27:12-14). Ez a halál is Mózes mondai és paradigmatikus személyiségével függ össze. Az e néven is­mert személyiségről mindössze annyit mondhatunk, hogy a Jahvéval történt drámai és ismétlődő találkozások által tűnt ki. A kinyilatkoztatás, melynek Mózes lett a köz­vetítője, egyszerre tette extatikus és látnoki prófétává és „varázslóvá"; a levita papok mintaképévé és kimagasló, karizmatikus vezetővé, akinek nemzetségek egy csoport­ját egyetlen nemzet, Izrael népe magjává sikerült átformálnia.”
Mircea Eliade


























A pápa szerint Bob Dylan a hamis próféta



Népszabadság Online • 2007. március 8.



Hamis prófétának tartja Bob Dylan popénekest XVI. Benedek pápa, aki elődjéről írott könyvében számol be az amerikai zenészről vallott nézeteiről, de a magyarázattal adós marad.

XVI. Benedek "Szeretett elődöm, II. János Pál" című új kötetében írt Dylanról. A könyvben megörökített történet szerint 1997-ben - még mint Joseph Ratzinger bíboros - II. János Pál pápa társaságában vett részt Bolognában egy koncerten, amelyen az amerikai zenész is fellépett.
Dylan a popzene történetében korszakalkotó szerzeményei közül adott elő néhányat, köztük a Knockin' on Heaven's Door vagy a Blowin' in the Wind című dalt, majd cowboykalapját levéve köszöntötte a pápát.
II. János Pál ezután a koncerten megjelent mintegy 300 ezer fiatal olasz katolikus előtt szólásra emelkedett és Dylan Blowin' in the Wind című, az élet értelmét firtató dalának szövegéből kiindulva tartott beszédet. A pápa elmondta: a választ valóban "a szél fújja", de ez nem tomboló, pusztító szél, hanem a "szentlélek fuvallata", amely Jézus Krisztushoz tereli az életüknek értelmet kereső fiatalokat.
"Volt ok a kétkedésre - jómagam kételkedtem és ma is kételkedem -, hogy valóban helyes volt-e szóhoz jutni hagyni az ilyen típusú prófétákat" - írta XVI. Benedek.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

No comment!...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A dal szövege (Barna Imre szánalmasan rossz fordításában):

Az eredeti szöveg: ITT

Tuesday, March 06, 2007

Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök szavai...

˙

A második világháború, a holokauszt óta magyar miniszterelnök még soha nem beszélt ilyen tisztességgel ezekről a fél évszázadon át szőnyeg alá söpört problémákról

˙

"Miért nem lehet árpádsávos zászlókkal Magyarországon köztereken megjelenni, és miért nem fér bele a demokratikus véleménynyilvánításba? Megmondom, hogy miért nem fér bele. Azért nem fér bele, mert Magyarországon több százezer zsidó halt meg úgy, hogy azon eszmék juttatták őket halálba, amely eszmék az árpádsávos zászlót vették elő saját szimbólumaikként. És ezen zászlókat ma önök újra használják. Az önök kongresszusán ez a zászló megjelenik. Az önök elnöke és pártigazgatója nem érti, hogy lehet a kettőt azonosítani, hiszen a nyilasok zászlaja tartalmazott egy nyilaskeresztet is, és ezen zászlók között van különbség. De egy dolog egészen biztos: Magyarországon százezrek számára, talán milliók számára az a zászló, amelynek önök menlevelet adnak, a legszörnyűségesebb dolgot jelenti, a Holokausztot, magyar emberek százezreinek megölését egy olyan eszme nevében, amely nem igazolható, egy olyan eszme nevében, amely Magyarországra és Európára tragédiát, sötétséget, embertelenséget hozott. Maguk mentik a menthetetlent. Az önök pártja magyarázza a magyarázhatatlant. Az önök pártja elmossa azt a különbséget, amely különbség korábban még volt tisztességes jobbközép konzervatív pártok és szélsőséges radikálisok, nacionalisták és soviniszták között. Ez az önök pártjának felelőssége. Az önök pártjának felszólalói odaálltak a Kossuth téren ácsolt színpadra, és nem mondták azt, hogy olyan áron nem kell nekem a ti támogatásotok, hogy az imént még 50 állítólagos zsidó származású politikus nevét olvasták. Az önök pártja soha, egyetlen egy alkalommal nem mondja azt a nyilvánvalóan, helyenként nem is burkoltan zsidózó szélsőségnek, hogy az önök támogatása nekünk nem kell. Mert ha csak ilyen támogatással lehet többségbe kerülni, akkor inkább kisebbségben akarunk maradni. Mert hogyha zsidóznak, akkor én zsidó vagyok, ha cigányoznak, akkor cigány vagyok. Ezt az önök pártja nem tette meg sohasem. Van egy hetilap, amely szégyene az országnak, szégyene annak a jobboldalnak, amely jobboldal mindig értette, hogy mi a különbség a tisztességes jobboldali konzervativizmus és a hungarizmus, vagy éppen a nemzeti szocializmus között. Önök ezt a hetilapot mint kedvenc hetilapjukat ajánlják, önök ennek menlevelet nyújtanak, önök segítik, hogy a radikális antiszemita eszmék Magyarországon elfogadottak legyenek. Mindezt miért? Hatalmi önzésből és gyengeségből. Ezt állítottam, és ma is ezt állítom. Sajnálom önöket, sajnálom a magyar demokráciát, uraim.”


Budapest, Kálvin-tér (aluljáró)

Sunday, March 04, 2007

Thursday, March 01, 2007