Samuel Beckett
...és újra meg megint...
Azt persze nehéz elmondani, hogy miről is szól ez a könyv. Beckettről persze. Beckett szavaival és Beckett szavai nyomán. Számomra mindenesetre azt mutatta meg, hogy Beckett "életei" az írásai voltak. Az írások minden sora Beckettről szól, anélkül azonban, hogy eszünkbe jutna az író élete.
Nathalie Léger munkája azért izgalmas, mert az is megtudja Beckett lényegét, aki eddig nem is gondolt rá.
A könyv hatvan oldalnál alig több. Képek nincsenek benne, de rengeteg "látnivalóról" szó kerül.
Néhány idézet:
Samuel Beckett nem fogad látogatókat a házában, amit az
ötvenes években építtetett Ussyban, a
Marne lankáin. Ha valaki egy kicsit
erősködne, bizonyára megnyílna előtte a kapu, de semmit se látna, és azt a három dolgot bizonyosan nem, ami számít:
az ürességet, a félhomályt és a fejet, a
tenyerébe temetett fejet (létezik-e olyan
levéltáros, akit egy Beckett-ház élére neveznének ki, aki képes lenne azt a házat úgy rekonstruálni, hogy érzékelhetővé
váljék a koponya, ama fekete doboz, és az a
kitartó makacsság, amivel a Cap au pire megírására
összpontosít?).
A francia nyelv
válaszútján, a szép nevű utak
találkozásánál -Molien,
Avernes, Beauval, Jaignes és Tancrou - Sámuel Beckett felskiccel egy csupasz tömböt, és a szimmetriára ügyet se
vetve, mintegy véletlenül belerajzol egy ajtót és
ablakot. Háza az Ile-de-France egyik
legszebb vidékén olyan, mint egy rideg kocka, ami érthetetlen azok számára, akik a kényelmet a finom árnyalatokhoz és
berendezéshez társítják; ez a ház egy unalmas tömb „szürke falakkal, mint amilyen a tulajdonosa" - mondta Beckett. Amint
lehet, ide menekül, ide
száguld a deux chevaux-ján. ír, kertészkedik, sétál, csak úgy van, nem csinál semmit, nem beszél. Azt reméli, hogy
majd ott él, és nézi, ahogy kinő a fű a kövek között.
Hogy a tolakodóktól védje a magányát, és talán azért is, hogy kipihenje az írást, kőfalat emel a ház köré, egy magas és
ijesztő falat, ami teljesen
eltakarja a kilátást a marne-i lankákra: „Még mindig az irodalmi tétlenség tart a hatalmában. A legcsekélyebb
vágyam sincs, hogy tollat ragadjak, jobb szeretek
habarcsot készíteni és kifeszíteni a
drótkerítést. Csak tartson még ez a szellemi állapot!" Bezárkózik az ussyi házba. Leoparditól a Végtelent olvassa:
„Sempre caro mi fu quest'ermo
colle.../ Mindig szerettem ezt a puszta dombot / s ezt a vad sövényt, mely a szemet úgy / elrekeszti a messzi
horizonttól, / de, míg itt
ülök és szemlélődöm, ott túl / mérhetetlen térség, emberfölötti / csönd és oly mély, olyan mély nyugalom /
nyílik agyam elé, hogy a szívem / szinte
megborzong." Elvágja magát a tájtól, lezárja a látóhatárt, kitörli az ég egy darabját. Csöndet akar, falat,
így belül a tekintet vakká lesz, hogy
jobban lásson. Eckhart mestert olvas: „Ott az vagyok, ami voltam, s nem ott
apadok és gyarapodom, mert mozdulatlan
ok vagyok, mozgatója mindeneknek." Beckett így fogalmaz: „Magányosan a sár-odúmban / Visszahúzódva a sár-odúmba." Vagy 1957. november 22-én, egy
pénteken, miközben A
megnevezhetetlen fordításán
dolgozik, Mary Hutchinsonnak ezt írja:
„Kint az esőben a parasztok betakarítják a maradék cukorrépát, idebenn ócska kis katasztrófától reszket egy
idióta." Ussyból válaszol
1984-ben a Times íróknak küldött újévi körkérdésére: „Resolutions:
zero. Hopes: zero."
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A Jerry Bauer készítette fényképről így ír Nathalie Léger:
Ahogy a fotográfusok mondják, a fotózásnál,
ahogy a halálban is, egyetlen hely és pillanat létezik. Akkor és ott. Bauer
éppen ott fényképezi le, a sarokban, felülről. Azt rögzíti, ami egy
irányba tart: a lábak tengelye, a karok, a kínos figyelemmel begombolt ing
gallérjának a szélei, a pulóver V kivágása, a
cigarettát tartó
kezek, ahogy a függőlegesen tartott cigaretta a ráfonódó mutató- és
középső ujj között ég, ezek a vezető vonalak szervezik a képet. A
fotográfus tudja, hogy az alacsony szög, a sovány test, ami
mintha belemenne a játékba, a mégis óvatos és visszahúzódó,
fürkésző arc, a megvilágítás hiánya, ezek teszik lehetővé, hogy a művek
csendes szelleme megmutatkozzék a fotón. Itt nem az Irodalmat, nem a dicsőséges írót
jeleníti meg a fotográfus, hanem a gyengeség és az írás erejének egyik lehetséges
bemutatását választja: alacsonyan, a sarokba szorítva ül, visszahúzódó, mégis aktív és „csak arra jó". Csak
arra, hogy írjon.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
És egy nagyon jellemző pillanat:
A The Times 1984. február 25-i száma arról tudósít, hogy egy lelkes olvasó bemutatkozott a szerzőnek és kijelentette: "Bocsásson meg Beckett úr, egész életemben a csodálója voltam, negyven év óta mindent elolvasok öntől". Mire a szerző így válaszolt: "Akkor maga nagyon fáradt lehet".
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
És még három kép a rengetegből:
